Századok – 1993

Folyóiratszemle - Slotten; Hugh R.: Amerikai reagálások a mérgező harci gázokra 1915–1930 III–IV/578

FOLYÓ IRATSZEMLE 579 társadalmi csoportok közötti viszonyra kell koncentrálnunk. A cikk azt vizsgálja, hogyan látták a kémikusok és a kívülállók a tudomány és a tudósok szerepét a háborúban, s azt, ami emögött húzódott: a küzdelmet a különböző érdekcsoportok között a társadalmi befolyásért. (Tudomány és tudós itt az angol science ill. scientist értelemben szerepel, tehát természettudományt és természettudóst kell érteni alatta.) A mérgező harci gázok esetleges használata először az 1899-es hágai békekonferencián vált nemzetközi kérdéssé. Ekkor 26 ország, köztük az összes európai nagyhatalom aláírta a megállapodást, mely megtiltotta a fojtógázok bevetését háborúban. Az Egyesült Államok azonban nem volt az aláírók között. Mahan kapitány, az USA leghíresebb katonai teoretikusa egyenesen humánus fegyvernek tartotta a harci gázt, mely — úgy vélte — egy időre harcképtelenné teszi a katonákat, anélkül, hogy bármilyen maradandó károsodást okozna. Tizenhat évvel később ez már csak egy vélemény volt a sok közül. Az USA teljes területét és politikai spektrumát képviselő 26 újság közül csak 17 említette a harci gáz alkalmazását, s ezek közül is csak négy marasztalta el Németországot abban, hogy megsértette a hágai egyezményt. Ezek az újságok többnyire németellenesek voltak; leghíresebb képviselőjük a New York Times. Az amerikai Közép-nyugat német-szimpatizáns újságjai azonban korántsem voltak ilyen elítélőek. Három újság azzal érvelt, hogy a gáz a lehető leghumánusabb fegyver. Bármelyik álláspontot foglalták is el az újságok, a modern tudomány jelentőségét a vegyi háborúban mindegyik elismerte. Mivel a tudományt a civilizációval és a haladással azonosították, a mérges gázt is a civilizált kultúra egyik nagy vívmányának tekintették. Sokan éppen ezért tartották humánus fegyvernek a gázt: a tudomány fejlődése az egész világot, tehát a háborút is humánusabbá teszi. Ennek ellentmondani látszik, hogy ugyanekkor ebben a „vívmányban" sokan olyasmit láttak, amit csak egy barbár, civilizálatlan nép használhat. Ebben az ellentmondásban mutatkozik meg az az ambivalencia, amit a legtöbb amerikai a tudománnyal szemben érzett: a tudományos fejlődés egyrészt elvezethet a civilizáció magasabb fokaira, ugyanakkor visszavethet a barbarizmus korába is. Egyszerre lehetett érveket találni arra, hogy a tudomány humánusabbá teszi a háborút, és arra is, hogy a hatékonyság növelésével csak az áldozatok számát szaporítja és a szenvedést fokozza. A híradások jellege megváltozott, miután 1915 szeptemberében az antant is használni kezdte a harci gázokat. Addig a propaganda a mérges gázok embertelen és barbár voltát hangoztatta, s gyakran eltúlozta annak hatását. Ezek után megritkultak az ilyen hírek, s azok is csak a szövetséges gáztámadások megtorló jellegét hangsúlyozták. Volt azonban egy csoport, mely ekkorra esküdt ellensége lett az új fegyvernek. Egy konzervatív értelmiségi, Irving Babbit körül egy laza csoport formálódott, volt egy újságjuk is a Nation (Nemzet). Ezeknek az embereknek nagyon határozott véleményük volt a tudománynak a társadalomban betöltendő szerepéről. Ok a háború okát abban látták, hogy a világ elfordult a hagyományos humanista értékektől, s ehelyett a tudomány mindenhatóságában kezdett hinni. Mivel a tudomány a rombolás szolgálatába lépett, korlátozni és ellenőrizni kell, hogy csak békés célokat szolgálhasson. A tudomány kordában tartásával azt is el szerették volna érni, hogy ne növekedjen tovább a tudósok társadalmi és kulturális befolyása; ezt Babbit és követői a saját bőrükön is érezték, hiszen egyetemeiken egyre inkább előtérbe kerültek a tudósok. Ugyanakkor az amerikai kémikusok kezdetben nem sok figyelmet fordítottak európai kollégáik háborús erőfeszítéseire. Szakmai folyóiratuk 1916 elejéig nem is említette a gázháborút, jelentőségét a kémia szempontjából pedig csak jóval később ismerte el. Ennek a hallgatásnak több oka volt: részben talán szégyellték, hogy olyasvalami született, ami a legkevésbé sem öregbíti a kémia hírnevét, másrészt a brit cenzúra „jóvoltából" igen kevés információval rendelkeztek. Ez a hallgatás egyben tükrözte a szélesebb amerikai közvélemény reakcióját is. A kezdeti viták után egyéb hadiesemények kötötték le az olvasóközönség figyelmét. Ahogy azonban egyre több jele lett az USA hadba lépésének, a helyzet megváltozott. Először a Bányaügyi Hivatal (Bureau of Mines), egy szövetségi szervezet figyelmeztette a kormányt 1917. februárjában, hogy fel kel] készülni a gázháborúra. Nekik már voltak tapasztalataik a bányákban felszabaduló veszélyek gázokról. Egész kutatói hálózatot szerveztek, melyhez 1918 nyarán csatlakozott a hadsereg által felállított Kémiai Hadviselés Szolgálat (Chemical Warfare Service), mely szintén jelentős kutatói bázissal rendelkezett. A háborúba való belépést követően már amerikai katonák is áldozatul estek a gáztámadásoknak. Ennek hatására a hadvezetés úgy határozott, hogy szintén beveti a vegyifegyvert. A döntés jóformán semmiféle tiltakozást nem váltott ki a hazai közvéleményben; az általános vélekedés az volt, hogy a harci gáz használatát rákényszerítették az USA-ra. Az amerikai kémikusok aktívan támogatták a vegyifegyver fejlesztését. Az ő erőfeszítéseiknek köszönhető, hogy a háború végére az Egyesült Államok az élre tört a vegyi háború kutatásában, technológiájában és a harci gázok termelésében.