Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 109-112. (Budapest, 1985)

A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK ÉS A MEDICINA A RENESZÁNSZ ÉS A REFORMÁCIÓ KORÁBAN - Karasszon Dénes: A magyar állatorvoslás szakirodalma a XV—XVI. században

dúlni akaró jobbágyság nemcsak a papok, a nemesek és a lovagok tekintélyét, a középkori társadalom hűbéri rendszerét kívánta megdönteni, hanem a vallást is, amelyben csalódott, mert az nem volt képes ezektől a csapásoktól megszabadítani az emberiséget. A vallás mennyei hierarchiájával együtt a skolasztika tudományos épülete is összedőlt. Ennek lerombolását hatalmas erővel segítette a syphilis, amely Európában 1495 óta szedte áldozatait. Eleinte ugyan a lovak malleusával azonosították, később önálló betegségként felismerték, ekkor azonban már a vallás, a mágia és a tudomány minden hitét, varázserejét és tanítását egyaránt megcsúfolva egyre veszedelmesebben terjeszkedett. A hatalmában és saját hitében is megrendült klérus a tudományt, az irodalmat és a művészeteket sem tudta többé kezében tartani. Az emberiség előbb a klasszikus szellem feltámasztásától, az ókor antik műveltségének újraélesztésétől remélt szabadulást abból a pokolból, amelybe — szerinte — a középkori skolasztika taszította. Ekkor nevezték „sötétnek" az egyébként csodálatraméltóan szines és gazdag középkort, és ezért fordultak inkább az ókor szellemi örökségének tanulmányozása felé. Ehhez kapóra jött a könyvnyomtatás megindulása és az Itáliába mentett klasszikus kéziratok eredetiben történő tanulmányozásának kedvező lehetősége. E kor szellemi termékei között előkelő helyet foglal el Zsámboki Jánosnak, a híres magyar humanistának egyik — azóta nagy karriert befutott — kiadványa: a neves római író Publius Vegetius Renatus ,,Mulomedicina" c. munkájának kinyomtatása. A reneszánsz és a humanizmus gyönyörű alkotásai mögött mégis, mindig ott látjuk ólálkodni a „halál angyalát", a pestist és általában a járványos betegségektől, köztük a pusztító állatjárványoktól való rettegést, mint hatalmas hajtóerőt a menekülés útjának megkeresésére. A reformáció indítékait keresve végeredményben ugyanide jutunk és ezen az alapon párhuzamot is vonhatunk a reneszánsz és a reformáció között. Miként a reneszánsz orvosai az ókori orvosok műveiben, úgy a reformátorok az ótestamentumban kerestek útmutatást a járványok borzalmaitól való megszabadulásra. Az ótestamentummal teljessé tett Biblia nemzeti nyelven történő megjelentetése és kézbeadása azonban a vártnál nagyobb hatást eredményezett. Az egyház védőszentekkel oltalmazott és klérussal erősített hatalmának megrendülésével együtt ugyanis az emberek világképe is megváltozott. Az egyetemek fokozatosan kivonták magukat az egyház uralma alól. A gondolkodás felszabadult és fejlődésnek indultak a természettudományok. Vesalius az anatómia, Harvey a physiologia, Paracelsus a gyógyítás tudományának reformátoraként vált ismertté. Jelentőségében azonban semmivel sem marad ezek mögött a botanika, a zoológia és az epidemiológia reformációja. A reformáció a természettudományok terén közvetlenül és elsősorban eredményezte a növénytan megújítását. Ennek reformátora a karthausi szerzetesből protestánssá lett O. Brunfels, aki a pestis ellen ható gyógyszert keresve elégelte meg Albertus Magnus mágikus növénytanának képtelenségeit és látott hozzá a növények tényleges, valóságos gyógyhatásának megismeréséhez. Brunfels-t maga Linné nevezte „páter botanicae"nek. Követői ugyancsak protestánsok és valamennyien az iatrobotanikát művelik, remélve, hogy a pestis és más járványos betegségek: az angol izzadás, a typhus, az influenza, az állatjárványok stb. ellen megfelelő gyógyszert fognak találni. Hieronymus Bock, Leonhard Fuchs a gyógy növénytan atyamesterei éppúgy protestánsok, mint William Thurner, Anglia első növénytani szakírója, vagy Melius Juhász Péter, aki Melanchthon közvetlen tanítványaként Wittenbergből hozta Magyarországra az első magyar herbárium megírásához és a kálvinista egyház megteremtéséhez szükséges hitet és energiát. Ide kívánkozik, hogy protestáns lelkész fia volt mind Hermann Boerhaave, a gyógynövények gyógyhatásának nagy hirdetője, mind az ő kiváló tanítványa Kari Linné, a , ,princeps botanicorum". A protestantizmus ugyanis, mint bármiféle miszticizmust, mágiát, babonás hitet, boszorkányságot, kabbalisztikus, ördögi praktikát elutasító, sőt elítélő tanítás a fák, füvek gyógyhatásába, mint természetes „isteni" gyógymódba vetett hitet jól össze tudja egyeztetni bibliai alapokon