Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Magyar nyelvű egyetemi orvostörténeti jegyzetek - Karasszon D.: Az állatorvostudomány története (Kapronczay Károly)

jegyzete, amely az egyetemi jegyzet adta kereteket és lehetőségeket kihasználva, igyekszik az állatorvostudomány történetét — annak egyetemes és magyar vonatkozásait — az ókortól napjainkig nyomon követni. A jegyzet ismertetésénél és bírálatánál figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy e munka az egyetemi óraszámhoz igazodik, a hatalmas időhatárok miatt tömörnek és összefoglalónak kell lennie. Viszont erénye, hogy az állatorvostudomány történetét mint az egységes orvostudomány egyik lényeges ágát, az emberorvostudománnyal azonos és egyenrangú területét tárgyalja, és koronként megvizsgálja a két fontos orvosi terület kölcsönhatását és azt, hogy az emberorvosok milyen szerepet játszottak az állatorvostudomány megújításában, az állatorvosképzés megszervezésében és a két terület azonos színvonalra hozásában. Az imént említett egységes szemlélet jellemzi Karasszon Dénes munkáját, és az, hogy az állatorvostudomány történetét — főleg az ó- és középkorban — hatalmas kultúrtörténeti ismeretanyag tükrében vizsgálja, hiszen csak ennek birtokában lehetséges a misztikusnak tűnő állatgyógyászati eljárásokat megérteni. A munka igazodik a történelemtudomány periodizációjához, és ettől csak abban az esetben tér el, ha egy-egy vallás — pl. az ószövetségi zsidók állatorvosi ismeretei — vagy a távolkeleti népek (hinduk, kínaiak) állatgyógyászatát ismerteti. Figyelemre méltó a jegyzet második fejezete, amelyben a szerző az állatorvostörténeíem forrásmunkáit tekinti át, így megadja a legfontosabb külföldi és hazai szerzők alapvető munkáit. A nagy történeti korok — ókor, középkor — tárgyalása előtt mindig bő ismereteket kapunk az állatjárványokról és azok kihatásairól. Az ókori állatorvosi ismereteket mindig az egységes orvostudomány keretén belül tárja a hallgatók, illetve az olvasók elé a könyv, kiemelve a nagy orvosi munkák állatorvosi vonatkozásait, illetve a már célzatosan megírt hippiatriai könyveket. Tiszta képet kapunk arról, hogy milyen szerepet játszott az ókorban az állatboncolás az anatómia fejlődésében, illetve az állatokon begyakorolt sebészeti fogások a chirurgia felvirágzásában. Ugyancsak jól domborodik ki az a fejlődési irány is, amelyet elsősorban katonai szempontok sürgettek és amelynek következtében az állatgyógyítás középpontjába a lógyógyászat került és maradt hosszú évszázadokon át. Bő ismereteket kapunk a hippiátriáról, nemcsak ennek lovagkori, hanem görög-római, arab és bizánci vonatkozásairól. Viszont a szerző, szinte teljességre törekvőén, megadja a kiemelkedő állatgyógyítók munkáit, az állatgyógyászat írott és tárgyi emlékeit. A középkorban már élesen elkülönült az ember-és az állatgyógyászat; annak ellenére, hogy a hippiatria virágkorát élte, az orvostudomány két alapvető ága elkülönülésének morálteológiai és erkölcsfilozófiai okai voltak. A középkor tárgyalásánál külön fejezetet kapott az állatorvosi asztrológia, az alkimista állatgyógyászat, a mágikus eljárások, majd a botanika felvirágzásával együtt jelentkező állatgyógyászati növényi terápia, ami szoros kapcsolatban állt már a népi empirikus állatgyógyászattal. A tudományos állatorvoslás XVIII. századi kezdetének ismertetésénél a szerző nagy hangsúlyt fektetett annak kidomborítására, milyen szerepet játszottak az állatgyógyászat megújításában és tudományos alapokra helyezésében az Európa szarvasmarha állományát már-már teljes kipusztító járványok és az orvostudomány kiemelkedő egyéniségeinek (Ramazzini, Cambert, Albrecht von Haller, Hunter, Linné stb.) kezdeményezései a tudományos szemléletű állatorvosi iskolák létrehozására és az állatbetegségeket feltáró munkák megírására. Claude Bourgelat (1712—1779) 1762. febr. 13-án nyitotta meg Lyonban állatorvosi iskoláját, amely jelentős hatást gyakorolt az Európa-szerte megindult képzésre. Hamarosan az orvosi karokon belül állat-