Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-11-01 / 11. szám
Szél, vihar... Milyen érdekes, hogy a fordulatokban, árnyalatokban egyébként oly gazdag magyar nyelvben e ponton oly kevés az analógia. Szellő, fuvallat, mondjuk, s még: orkán, zivatar. S azután? Alig valami. A franciában például a vent, a szél lehet brise, ha friss, lágy szél, lehet zéphir, ha nyugatról fúj, lehet alizé, aquilon, ha keletről vagy északról érkezik, lehet bi.se, blizzard, ha hideg, jeges, azután ott az autan, norois, auster, mistral, tramonjelentőségűvé egy-egy szélirány, mint Európa keletibb tájain. A nyugati szél az óceánnál állandó persze, de hát ez az a szél, amelyhez ódát írt Shelley, ez a szél a végtelen víztükör felől hozza a breton, normann partok felé a szabadság üzenetét. De mit hoz például a hideg, száraz keleti szél, a nemere Erdély lakóinak? Mit visz a szikkadt főn délről átbukva az Alpok hegyláncain? S miről üzen a bóra, miO0O tan, siroco, mouson, s akkor Nemere még nem beszéltünk a bour- mn rasque, azaz a szélroham és a tempeté, a vihar változatairól. Nem kevésbé gazdag elnevezésekben az olasz nyelv sem, elég a velencei lagúnákig utazni ennek felismeréséhez. Itt a sentimentótól, az alig felfogott, az afrától, az illatról érzett, az agere-tői, az alig mozduló széltől a baván, bavettán, bava frescán át az erős tramontanese-ig, a jeges sizzaráig végtelenül sok fogalom szolgál egy-egy szélfajta megnevezésére. E szerencsés országokban persze talán sohasem vált olyan tartóssá, döntő közben hűti, kavarja az Adriát? Van-e ember számára lakható táj még ott, ahová távolodva, az út megérkezik? Lesz-e állomás, ahová befuthat a viaduktokon, alagutakon átcsattogó vonat? Lesz-e kikötő, melyben a bóra elől menedéket talál a hajó? Ragusa romokban. A görgényvölgyi Libánfalváról késes, fejszés atyafiak érkeztek a városba a keleti széllel. A Zsil-völgyi vonatokra rendcsináló bányászok szálltak. Tömött vagonokban, elnyűtt kocsikon s kamionokba rejtezve, zöldhatáron kúszva-osonva megállíthatatlanul árad a tömeg délről észak, keletről nyugat felé. A főn, a bóra, a nemere hajtja-viszi őket? Vagy távolabbi, ismeretlen eredetű viharok? A kérdésre a dolgok pillanatnyi állása alapján válasz aligha adható. Tanár úr kérem, én készültem - áll a legjobb tanuló is Regős István szemléltető ábrái előtt, s mielőtt a táblához lépne, hogy az összetevőket értelmezve megpróbálja megkeresni az eredőt, hosszan piszmog, gyűri a szivacsot. Megpróbálja önmagát belehelyezni a történetbe, apját, aki egyszer tényleg járt e tájakon, és néha beszélt is róluk, bár ritkán, kelletlenül... Megpróbálja az ember személytelenül, a megírásra váró kézikönyvek modorában, majd, mint aki bukásra áll, úgyis mindegy alapon. A különböző lehetőségek szinte egyszerre fordulnak meg a fejében, ahogyan a képeken is egyszerre van jelen a viharos 1992, az öntelt századforduló és a múlt század első felének nagy terveket dédelgető időszaka. Látjuk, minden mindennel összefügg: a romantikus ábránd a tér és az idő legyőzéséről, a sebesség, gép diadaláról ugyanúgy jelen van e képeken, mint a döbbenet, hogy az álmokból, reményekből alig-alig valósult meg valami. Valami persze, tudjuk, igenis valóra vált: a megismerést, a törvények, a tiszta törvényszerűségek megfogalmazását ma már aligha akadályozhatja meg valaki. Bizonyítják ezt e képek is, amelyek segítséget adnak ahhoz, hogy bemérjük a koordinátákat, amelyek között élünk. Hogy miután láttuk, hogyan csap át a hegyeken a főn, hogyan bukik a habokra a bóra, hallottuk, hogyan dörmög a nemere, tovább meditáljunk azon: tulajdonképpen honnan is fúj a szél? P. SZABÓ ERNŐ
