Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

Szolnoki Művésztelep művészeit az Ankét a festészet jövőjéről című sorozatban az. Irodalmi Kurir című folyóiratban, Pólya Tibor válasza ez volt: „Roppant nehéz helyzetben vagyok, mikor a művészet jövőjéről kell írnom. Nem is kedvelem ezt a témát, hogy őszinte legyek, mert próféciáim nem szeretek. A kérdés pedig a prófécia határán mozog, tehát azért, amit mondok, felelősséget nem vállalok és kérem a nyájas utókort, hogy ne mosolyogjon le, ha jóslásom nem következne be. Emlékezzünk csak vissza arra az időre, amikor a fotografáló gépet feltalálták. Akkor is nagy izgalommal érdeklődtek a legkiválóbb művészeknél és a legkitűnőbb esztétikusoknál is, - hogy milyen ellentétes vélemények kerültek ki. Voltak, akik a festészet felett meghúzták a lélekharangot, mondván: "minek ma már festeni s rajzolni, mikor azt a gép tökéletesen elvégzi az emberen, az emberi elme és kéz helyett?" És lám mennyire nem lett igazuk, mert a művészetnek soha olyan fellendülése nem állt be, mint amilyent a fotografalogép feltalálása előidézett. Hiszen mindig más az, amit a gép állít elő és amit az emberi agy teremt. Ellenben a fotografalogép szolgálatába lépett a festészetnek a képek reprodukálása által azok terjesztésében és népszerűsítésével. Hány kitűnő művet csak reprodukcióban ismerünk. amit éppen azért tudunk élvezni, mert előállításuk fotografikus, tehát tárgyilagos és megbízható. De nem akarok elkalandozni a tárgytól, mert a kérdés az, mi a festészet jövője? Pár sorban nehéz ezt elintézni. Véleményem röviden összefoglalva a következő: festőművészetnek mindig tágabb tere nyílik. Tessék csak elképzelni a rádiót és azt, hogy majd a képleadások is olyan tökéletesek lesznek, mint ma a hangleadás, és éppen úgy fogja a rádió leközvetíteni a londoni és a párizsi stb. képkiállításokat, mint most a hangversenyeket. Ilyen módon ellátogathatunk otthonunkból ki sem mozdulva nagy mesterek műtermeibe, láthatjuk őket munka közben, élvezhetjük készülő műveiket Madagaszkárban úgy, mint Budapesten. Ez aztán beláthatatlan mértékben fogja népszerűsíteni a művészetet és lehetővé teszi a festőművészet alkotásainak minél szélesebb körben való terjesztését. Azt hiszem elég. ha csak erre világítok rá az ankét keretében." (Irodalmi Kurir, II. évf. 6. sz. Szolnok. 1932. szeptember. Szerkeszti Szanday Sándor) A „nyájas utókor", a televízió sok millió nézője dehogyis mosolyogja le Pólya Tibor jövőbelátó nyilatkozatát, inkább csodálja éleslátását, hiszen akkoriban csak kevesen ismerték fel a televízió kulturális jelentőségét és képzőművészeti hasznosítását. Alig múlt ötvenegy esztendős, amikor lezárult ígéretes élete, 1937. november 29-én. A Szolnoki Művésztelep parkjában felravatalozott koporsóját a Munkácsy-lepel borította, a művésztársak nevében Zádor István búcsúzott tőle: „Továbbra is itt maradsz közöttünk - mondotta -, a telep minden talpalatnyi földje a Te lábad nyomát viseli, a kert minden zuga nekünk terólad beszél... Utolsó percedig a Művésztelep fennmaradásáért dolgoztál, s ha ezekre a régi épületekre fog még egyszer nyári nap is sütni, - ezekben az éltető és vidám nyarakban Téged fogunk köszöntem..." Szép Ernő költő a barátok nevében búcsúzott Pólya Tibortól, de szavai sírásba fulladtak. Aztán megindult a gyászmenet a Művésztelep árnyas fái alól. Szolnok város búcsúztatta nagy fiát, s amikor a városon végigvonult a koporsóját kísérő gyászolók sokasága, a kalapot emelő fekete sorfalak mögött minden üzlet redőnye zárva volt. S amit a gyász lesújtó pillanataiban Szép Ernő nem tudott elmondani, leírta az 1938 januárjában az Ernst Múzeumban rendezett Pólya Tibor Emlékkiállítása katalógusának előszavában. „Úgy fáj még mindig a szívem... a fülemben van a heves, lobos beszélése... olyan kedvességgel, izgalommal beszélt a barátaival, ahogy más a nőkkel beszél, akik tetszenek neki. Úgy sütött örökösen az ő nagy barna szeme, olyan lelkendezés, olyan öröm volt az arcán, alig bírt egyhelyben ülni, ha beszélt, mesélt. úgy viselkedett, mintha folyton vágtába akarná kapni a széket, mint a lovat, jaj. az az ideges köhécselése, nevetgetése a beszélése közt, amivel mulattatott bennünket, jaj, jaj, hogy azt már nem fogjuk hallani. Milyen szellemes volt a mi drága Tibink, 541