Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : 2. kiegészítő kötet (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 16. Miskolc, 1965)

Barna Gábor: Német telepesek az egykori Északkelet-Magyarországon

azonos vallású, katolikus lakosokból áll. A környező magyar falvaktól azonban sok vonatkozásban mind a mai napig különböznek. Templomukat Szent Vendel tiszteletére emelték, Szent Vendel kultusza a közelmúltig eró's volt, napjainkban pedig a templombúcsú, a község egyik legnagyobb ünnepe élteti. Erkölcsi rendjükből környezetük szorgalmasságukat és gyarapodásukat emeli ki. Ezt ők is vállalják, öröklési rendjüknek, valamint a földszűkének hatására Fegyverneken is jelentős ács és kőműves réteg alakult ki, amely a környékben és a századelőn gyarapodó-épülő Szolnokon talált munkát magának. Ebben a vonatkozásban hasonlóságot mutat a szatmári Vállajjal, amelynek sváb munkásairól legutóbb DÁM László emlékezett meg. A nyelvében már teljesen magyarrá vált fegyvemeki németség egykori kultúrájának legtöbb hagyományos elemét az ételkészítés, a táplálkozás és a konyha műszókincsében őrizte meg. Ma is smaömit, zwekedlit, krumplisniccét, krumplipretset esznek. Folklórjukból kevés maradt, jóformán csak néhány kötött szokásszövegre emlékeznek, amit már nem mindenki ért. Ilyen pl. az aprószenteki vesszőzés szövege: Frisch ung gsund, frisch ung gsund, neufahr kommt, wieder gsund. Bár néprajzi kutatások már folytak Fegyverneken, az ottani németség részletes vizsgálata még a jövő feladata. Ugyanezt mondhatjuk el a történeti Abaúj néhány német telepítésű falváról is. Szinte semmit sem tudunk az elszlovákosodott, vagy legalábbis két- (sőt) háromnyelvű alsómislei, koksómindszenti, herlányi németekről. A Hernád völgyéből legjobban a nyelvét részben még ma is őrző Rátkát ismerjük elsősorban BALASSA Iván és LENGYEL Imre kutatásai alapján. A rátkai nyelvi és kulturális helyzetet is bonyolítja, hogy német telepesei két hullámban, más-más vidékről kerültek mai lakóhelyükre. A domináns az első telepítés, a sváb volt, akikhez egy frank csoport költözött. így alakult ki Rátka keverék sváb—frank tájszólása. Ekét csoport társadalmilag, vagyonilag is erősen különbözött egymástól. Szokásaik közül említenék egy-két példát, amely részben hagyományőrzésükre világít rá, részben pedig jelzi kulturális asszimilációjukat is a környék, a táj életébe. Figyelemre méltó, hogy egyik legfontosabb jeles napi szokásuk a betlehemezés, már emberemlékezet óta magyar nyelvű mind énekeiben, mind szövegében. A sokszereplős karácsonyi játék teljesen beilleszkedik a vidék betlehemes játéktípusába, annak egyik változata. A karácsonyi viliai étrend is ugyanaz, mint a nagyobb táj magyar és nem magyar más csoportjainál, amelynek legjellemzőbb étele a bobájka. Vallásos életükben is találunk néhány jellegzetes vonást, amelyek ugyan nem feltétlenül etnikus jelenségek, bár részletes elemző vizsgálatuk még nem történt meg. A rozs aratását Keresztelő Szent János napján kezdték meg. Az ekkor levágott termés neve a Johannesfrucht, s a belőle sütött kenyér a Johannesbrot. A kicsépelt gabonának Rátkán még a halottkultuszban jut szerep. A ravatal mellé tett szenteltvíztartóba három szál kicsépelt gabonaszálat tesznek, s a halotthoz búcsúzni érkezők ezzel szentelik meg a ravatalt. Sajátságosan Rátkára jellemző liturgikus hagyomány az aprószentek napi gyermekáldás. Ugyanakkor nem találjuk a rátkai hagyományban a hegyaljai német települések közül pl. Károlyfalván ismert tűzgyújtás és tüzeskarika-hajítás szokását. Károly falván — BALASSA Iván leírása szerint — erre nagyböjt első vasárnapján kerítettek sort a fiatal legények a tűzgyújtásra, amelynél a boszorkányokat égették. Ferde deszkalapon pedig megtüzesített tölgyfakarikákat hajítottak el rigmus kíséretében. A napot a kocsmában a legényavatás zárta. 86