Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
A Csipkeház
minket a magyar háziipari csipkék újszerű formameglátása, finom technikája. A világszerte közismert és folyton ismétlődő minták és készítési módok mellett feltűnő a magyar csipkék egészen újszerű, sajátos művészi szépsége.” A tavasz folyamán Bécsben, az osztrák-magyar kultúregyezmény aláírásának napján az Österreicher Kulturbund, a Magyar Történeti Múzeum és az Országos Magyar Ipannüvészeti Társulat együttes rendezésében megnyílott magyar népművészeti és iparművészeti kiállításon a Hagenbund termeiben mutatkozott be a halasi csipke. Az iparművészet, de különösen a csipke iránt rendkívül fogékony bécsi közönség leplezetlen elragadtatással fogadta. A halasi csipke három évtized után ismét útban volt a világhír felé. A kereskedelmi minisztérium illetékes szervei elhatározták, hogy a jövőben minden számba jöhető külföldi kiállításon szerepeltetik. Március 23-án végre megkezdődött a Csipkeház építése és június elejére el is készült a halasi csipke otthona. A két nagyobb helyiség közül az egyik népművészeti bemutatóhelyül, másik a csipkevarrók befogadására szolgált. A harmadik, legkisebb helyiség, amelyet eredetileg gondnoki lakásnak szántak, kármentös vendéglőnek rendezte be a város az idegenek számára. A vasútállomástól néhány percnyire, hatalmas díszpark végében, régi vidéki kúriák stílusában emelt épület fehér falaival, oszlopos, íves ámbitusával valóban kellemes és vonzó hatást nyújtott. A tervező iparművészek a belső berendezéssel is igyekeztek eredeti halasi hangulatot teremteni. Hogy ez nem sikerülhetett teljességgel, nem csupán rajtuk múlott. Munkáik során a napról-napra felvonuló és a legkülönbözőbb felfogású „szakértők” tanácsait kellett meghallgatniuk és összeegyeztetniük saját elgondolásaikkal. A rég kiveszett halasi népviselet rekonstruálásával a csipkevarró lányoknak - Erdei Ferenc megállapítása szerint - „olyan cigányos selyemruhát terveztek, amilyet valóságok közt élő nép, ha még oly hivalkodó is, sohasem viselhetett.” Ami az 1935-ben elkészült Csipkeházat s a halasi csipkevarrás körül folyó magyarkodást és népieskedést illeti, egyebekben is egyetértünk Erdei Ferenccel, aki az alábbiakban összegezte véleményét: „A Csipkeház egyúttal műhely is és a sok népieskedésnek megvan az az előnye, hogy rendes, világos és tiszta munkahelye van a lányoknak. A minden anyagban összehordott népművészeti termék azt a látszatot óhajtja kelteni, hogy a halasi csipke is közéjük tartozik, erről azonban szó sincs. Azok kollektív népi müvészkedés produktumai, ez pedig egyéni elgondolás. Igaz, hogy az itt látható darabok is polgári és álmagyar ízlésen szelektált darabok, művészi’ utánképzései, de egy üdítő, ízes parasztműve mégis van a Csipkeháznak: A fából faragott gyertyatartó. Valamelyik híres betyár faragta tökéletes művészettel hosszú rabságában.” (Futóhomok, 172-174.) Ami Erdei Ferencnek azt a megállapítását illeti, hogy „... a csipkének semmi köze sincs a népművészethez”, azzal csupán abban az értelemben érthetünk egyet, hogy a halasi csipke valóban nem népművészet, hanem iparművészet. Ám a halasi 84
