Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-09 / 6. szám - Szép Ernő: Köny… - Falu Tamás: A szerelem utja
KONY... Iría: SjZÉP ERNŐ Nini. Uj dolog. Friss dologi Reform. Szinte nem hittem a szememnek. Amit láttam most ennek a reklámszépségnek az arcán a plakáton. Vannak ezek a reklám-eszmények, szőrme-, púder-, parfüm-, toiletteszappan-, fogpasztaszépségek. A model, akit az a gyárral és művészettel megalkudott piktor a plakátra teremtett, valahol egy színházban görl, vagy egy divatházban mannequin, de úgy adja, mintha dáma volna, oly pompázatos, oly álmatag. De úgy is tesz, mintha tündér volna, olyan gondtalan, hontalan mosollyal mered ránk, részletek és foglalások közt vacilláló szegény földi halandókra. A gyalog loholás közt, mig várja az ember a sarkon a forgalmi rendőr intését, meg az autóbusz és a kistaxi ablakából oda pillant az ember az óriási Szépségre, ki bizonyos cégek vagy gyártmányok érdekében bűvöli a lakosságot lankadatlanul, napfénynél, villanyfénynél egyaránt. Lassan aztán ismerősünk lesz az ilyen szappangrófnő, meg puderhercegnő. Mit láttam most délután könyörgöm. Ott az autóbuszmegállónál a hirdetőoszlopon, ott egyik misztikus imádottunk, a fogpasztakirálynő mosolyog a forgalom közé. Hát annak a szeme alá, a rózsaszín orcájára három szabályos kövér könycseppet rajzolt oda valaki plajbásszal. Könyeket, fülönfüggő-forma ovális könyeket, szépen egymásfölé potyogókat. Ez aztán újság, nem? ezelőtt tudniilik a névtelen huncut mindig bajuszt rajzolt oda a plakáton hóditó primadonnáinknak, meg a reklám szépeinek az orra alá. Mig az autóbusz oda nem zöttyent, néztem, nézegettem azt a három, plajbásztól fakadt könycseppet elfogódva. Vájjon ki volt ez a forradalmár, aki bajusz helyett könyekkel szereli föl a plakát beauté-ját? Valami groteszk volt ez a hermelines, drágakőszemü elhúzott ajkakkal, terror-erővel, világitó fogsorral veszteg mosolygó bábarc a három könycseppel. Valami beteg dolog volt. Szerettem volna véletlenül látni azt az ipsét, aki a könycseppeket oda pocázta. Talán nem is inasgyerek volt s nem humoros kis diák. Nem az a nebuló volt, akinek mindig tréfára áll a feje. Nem, ez nem csibész volt. Ez megbüntette a tündért, a démont, az istennőt, aki eszméletlenül, szívtelenül mosolyog a város töviskoszorus élete fölött. Ez az ipse gürcülő magántisztviselő volt, bolttalan segéd volt, munkátlan ifjúmunkás volt, kenyér, szerelem, alom és remény száműzöttje. Ő is hirdetni akar, reklamirozni akar. Az élet könyeit hirdeti az a plakáton. Ő nem a tegnap csibésze. Nem; ő a ma fiatal mártírja. A SZERELEM ÚTJA Irta: FALU TAM A5 I. Portelek mindössze öt kilométernyire feküdt a járási székhelytől. A szó szoros értelmében feküdt. A völgyecske volt az ágya, s a fölé hajló kis erdő volt a takarója. Öt kilométernyire volt a járási székhelytől, mégis mintha egy egész más földgömbön forgott volna a végtelenben. A járási székhely élt, fejlődött, emberek méhkasa volt, vonatok száguldoztak át rajta, autók öltöztették porfelhőbe. Az alig öt kilométerre fekvő kis község pedig húsz esztendő óta nem gyarapodott egy házikóval sem. Olyan volt, mint egy különös temető, melyben födél alá temetkeznek az emberek. S minden azon múlt, hogy nem kapott rendes utat. Az a keskeny szalag, amelyik a székhellyel összekötötte, mindennek nevezhető volt, csak útnak nem. Ha fagyott; járhatalanná tette a kátyú. Ha esett: kerékagyig süppedtek bélé a kocsik. Nyáron pedig a feneketlen homok miatt a téli fagy és az őszi eső után vágyakoztak a fuvarosok. A községi képviselő-testületben sokszor szóvá tették a lehetetlen állapotot, — Be kell menni a főszolgabíró úrhoz! — követelőztek az elégedetlenek. — Hiába. Már voltunk. — Akkor megyünk a megyéhez! — A megye nem csinál a főszolgabíró nélkül semmit — lohasztották le a reményeket a pesszimisták. — Valamit mégis csak kell csinálni! — Persze. Várni kell. — Várni bizony, — nevetett a rektor. — Jön egy jó forgószél, elfujja az utat, akkor azután majd kapunk helyette másikat. N főszolgabíró öreg ember volt. Már egy kicsit maradi is, nem szerette az úgynevezett rohamlépéseket a közigazgatásban. Mikor betöltötte szolgálatának negyvenedik évét, nyugalomba ment, s visszavonult a birtokára. Uj ember került a helyére. — Uj főszolgabírónk van! — adták tovább a jó hirt a portelekiek egymásnak. — Uj ember, uj ut! — álmodoztak a forgalomba kapcsolódni kivánkozók. Az uj főszolgabírót egyszerre megkedvelte a járás. Nőtlen volt még, jókedvű, mozgékony, minden szépért és jóért lelkesedő fiatalember. Hogy egy kicsit szerette a muzsikát, meg a szép asszonyokat, nem rótta meg érte senki. Elevenséget hozott a kaszinóba, bálok élére állt, vadászatokat rendezett. Pezsgés támadt, amerre csak megjelent. Az uj főbíró a farsangzáró dominóbálon beleszeretett a községi orvos feleségébe. A doktorné a legszebb asszony volt az egész járásban. Nagyon szép családi életet élt az urával. Két apró, szőke
