Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-24 / 12. szám - Szép Ernő: Jó tolla van kedves öcsém
A pápa uj udvari vonatot kap. Képünk a régi pápai udvari vonat 1858-ból származó szalonkicsiját ábrázolja, melyet III. Napóleon ajándékozott IX. Plusznak. A kétszázéves Mátyás-passió. Joh. Seb. Bach lipcsei szobra. Jó tolla van kedves öcsém Irta: Szép Ernő .Szép dolog ugyebár, ha valakinek megdicsérik a tokát. Pláne a fiatal napokban! Az elismerés fűtést áraszt a kezdők leikébe, szárnyat ad az elméjüknek. — Jó tolla van, kedves öcsém! Most emlékemben a hátam mögé lépett az az idős társam, hallom a fáradt, dohányos szavát, a tenyerét, mintha éppen úgy erezném itt a jobb vállamon, mint akkor abban a percben, mikor de facto ráeresztette s a vállamon hagyta, mialatt én írtam tovább s belepirultam a dicséretbe. Azt hinnék persze, ez valami szerkesztőségben történt; ott gyakorolják a fiatal poéták a prózát Szerkesztőségben élnek öreg lump emberek, használt alakok, kiknek a szeme, haja, bajusza, foga, mind tönkrement, csak a szivük maradt meg, az a puffadt nagy szivük, amelyikkel tizennnyolcéves korukban felrohantak a szerkesztőségbe az első verssel, az első novellával. Senkinek e világon nem fontos az irodalom többé, csak nékik örökké! ök az utolsó tisztelők, bámulok, rajongók. Ök olyanok, mint a Napóleon vén gárdistái, akiknek a maszületett marsaitokért boldogság volt meghalni. Nem a szerkesztőségben dicsérték meg a toliamat. Hol voltam én akkor a szerkesztőségtől. A szerkesztőség karácsonyesti palota volt, én szepegö csavargó fin a havas kapuhoz simultam, onnan bámultam fel a lázas ablakokba, a tündéri világításba, fűtésbe. Magamra bízott kis diák voltam még; sinylő voltam, akár a téli veréb. Talán éhen is vesztem volna, mint annyi i meretlen apró személy az ellátatlan verebek közül, ha nem lett- volna egy kiváló jóakaróm, egy hazámbeli fiú, aki már nagy ur volt Pesten, uccai bútorozott szobája volt, ezüst cigarettatárcával rendelkezett és kávéházba járt reggelizni. Ö kereskedelmit végzett és már banktisztviselő volt, a levelezési osztályban. Isten tudja, micsoda fényes külföldi bankárokkal levelezhetett, nekem el nem árult semmit a levelezésből. Nem, mi nem voltunk barátok, avval nem henceghetek; először is már megvolt vagy húsz éves, pakompartot is tartott debreceni divat szerint, aztán gazdaságilag és társadalmilag is mélyen alatta állottam. Protekto rom volt inkább, sőt mecenášom. Minden vasárnap délelőttre oda voltam stimmelve hozzá a. Miramare-káveházba az Andrássy-utra, ott ült délig és újságot olvasott es bilüárdozott egy hozzá illő társaságban. Fogyaszthattam a terhére egy kávét, vajat és ahány kiflit akartam; mikor billiárdozni ment, én olvashattam az összes vasárnapi lapokat. Mámoritó volt. Mámoritó volt az egész Miramare-kávéház, az igazi Miramare nem lehetett tündöklőbb és boldogabb. Úgy éreztem, szemtelenség tőlem, hogy itt ülök gomi tálán urak közt, tolvajnak, betörőnek éreztem magam, mert oly szegény, idegen és fölösleges vagyok itt ezen a Pesten. No'hát, mikor egyszer az egyetlen leckémet elvesztettem (mert a szülők rájöttek hogy a gyerekek jobban értik a számtant, mint a korrepetitor), ez a kedves bátyám beszerzett engem a, bankjához cimirónak, minden délutánra. A szent vasárnapi nap értesített a szerencséim1 a Miramare-ban, hétfőn délután háromkor már jelentkezhettem a bankban bizonyos Kroff urnái, ő volt a cimirók atyauristene. Kroff ur átvett, átvételnél erősen rágta a felső fogsorával az alsó fogsorát. Azt hittem, haragszik rám, mert a vliágra mertem jönni. Tudtomra adta, hogy este nyolcig tart a munka s egy koronát kapok ezer megirt borítékért. Átnyújtott egy aluminium tollhegyet, azzal, hogy vigyázzak vele-, amennyiben hetenkint egyszer lesz csak uj toll kiadva. — Tessék utánam jönni. Abból a szép, modern rácsos uccai helyiségből hátra az udvar felé, egy kietlen, hámlott falu, nagy terembe, ahol sötét lett volna, ha nem égett, volna benne a gáz. Míg előttem vonult Korff ur, tapasztalhattam, hogy hátulról, a balfüle mögül van a haja felgereblyélve a feje búbjára. A háta roppant domború volt soványsága dacára, élűiről persze a hát domborúságának a mellkas homorúsága felelt meg. Élűiről nézve az élesztőszin beteges arc parancsolt
