Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-08 / 36. szám - Szép Ernő: A gólya
propagandával akárkit nagy költő hírébe tudna hozni. Szerencsére a kritikusok nem tesznek ily tréfás kísérleteket. Valaminő irói kvalitások feltétlenül szükségesek a sikerhez; de kétségtelen, hogy ea'yéb is kell hozzá. Sokszor úgy látszik, hogy a termékenység a népszerűség e»yik főfeltétele; de van rá eset, hogy egy iró presztízse épp a gyér megszólalásán alapszik. Van iró, aki müvének a maga szuggesztiv és érdekes előszavával tud tekintélyt szerezni; olykor az iró épp a visszavonultságának köszöni súlyát. Bródy Sándornak bizonyára kisebb lett volna az irói rangja, ha nem lettek volna oly „zseniális“ allűrjei, de Arany Jánost épp az tette érdekessé, hogy külső életében oly nyárspolgárinak látszott. Egy iró elismertetését néha épp a nagy sikere teszi teljessé; máskor az indokolatlan népszerűtlenség ellensúlyozásaképpen alakul ki egy iró indokolatlanul nagy tekintélye. Néha az a hasznos, ha az iró nagyon gazdag, néha az, hogy nagyon szegény. Előfordul, hogy egy művészt a kedvessége tesz népszerűvé, előfordul, hogy gorombasága. Lehet a művész könnyelmű, lehet fukar, lehet müveit és okos, lehet műveletlen és bogaras. Ha jól emlékszem, Rilkétől ered a szkeptikus megjegyzés, hogy minden művészi népszerűség — hozzátehetném: mint minden szerelem — egy félre-A gólya „17-ik olvasmány: A gólya.“ Ki emlékszik, még az Olvasókönyv szövegeire? Én bizony nem. A gólya felől annyi szállong a memóriámban, hogy a gólya a gázlók felekezéhez tartozik, költöző madár, a telet Afrikában tölti, tavaszon visszatér az itthagyott kéményre. Kígyót, békát eszik. A szava kelepelés. Itt a csárda kéménye felett él egy csendes gólyacsalád. Sok dolgom nincsen, mindennap odadiilök a nagy hodály falához, a csárdával szemben, hol reggel, hol délben, hol estefelé, nézegetem azt a hamuszin galylyakból szerkesztett gólyafészket. El se tudom képzelni azt az első kéményt a gólyák nélkül; én télen még nem láttam a hortobágyi csárdát. Onnét figyel a társaság a Debreceni Gazdaszövetség nevezetes legelőföldjére messzire. Anyagólya s négy gólyafi. Az apa már nem fér a fészekbe; ő szemközt a kazal tetején foglal állást, onnan tartja szemmel a családot. Négy gólyafi van itt, mondom. Most tanultam hortobágyiaktól, hogy gólyáék párosán tartják a gyereket: vagy kettőt, vagy négyet. Általában szeretném a gólyát tovább tanulni, azért állogatok a hodálynál. Anya s fiai nem mindig egy irányba néznek, sokszor óra hosszat bámul az anya előre, két fiagólya balra, Debrecen felé, másik kettő jobbra, mondjuk Nagyiván felé. Mit csinálnak most például? Mama le van hajolva, piszkálja az orrával a fészket. Gondolom ágyai. Mert reggel van. értésen alapul. Lehet ebben valami. A felsorolt esetek alapján azonban azt a törvényszerűséget mondhatnám ki, hogy minden művészi presztízs, legalább a kartársak között, úgy születik meg, hogy a művész valamely képzelet-izgató tulajdonsággal rendelkezik. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire bedőlnek az allűröknek; még maguk a művészek sem vonhatják ki magukat teljesen egymás „költői“ viselkedésének hatása alól. Lehet az ember, akármilyen, de legyen nagyon olyan, amilyen, legyen képzeletizgató. Az a fő, hogy érdekes legyen; nem árt, sőt használ, ha valami furcsa mániája van. Még csak egy törvényét a siker lélektanának: Egy nagy siker ezerszer többet ér, mint akár végtelen sok félsiker. Ez matematikailag paradox állítás, mégis igy van. Ha valaki kissé hosszabb ideig figyelemmel kisérte irói hírnevek születését, az lassan rájön, hogy, mint Osváth Ernő irta: „irodalom és irodalmi élet nem egy.“ Ekkor lassan megszűnik hatni rá a híresség mágiája. Akkor belátja, hogy művészi alkotásokról valóban csak az utokor alkothat úgynevezett „helyes“ ítéletet, még pedig nem utolsó sorban épp azért, mert a késő nemzedékeket csak maga a mű befolyásolja, nem az iró személye is. Komlós Aladár. Elvégezte. Felszurja az orrát az égbe, széjjeltárja a két szárnyát; ernyő is lehet ez a két gólyaszárny a kicsik felett, ha megered az eső. Különben semmi bútor ebben a családi fészekben, se zongora, se falióra, se fénykép, semmi. így laknak. A kémény párkánya alatt vagy hat lyukban fecskék tanyáznak. Elö-előkukucskálnak a kis fecskék a sötétből. Gólyák, fecskék nem érintkeznek. Ezen a jelenségen bizony merenghetek. Gólya mama ni, most a farktollait mozgatja. (Néha a szél is rázza a tollazatukat.) A kicsiknek nyitva a csőrük. A meleg ellen. Olybá tűnik, mintha nevetnének valamin. Három gólyafi ül, egy áll a mama mellett. Mama is kinyitotta a csőrit. Képzelem, 'a ásít, milyen óriásit ásít. A három ülő gólyafi összenéz. Összeverődött a csőrük. Vagy szánt szándékkal ütötték össze? Játszanak? Hallani a csőrök koppanását. A látvány afféle, mint mikor az ökrök szarva verődik össze. Az az álló negyedik gólyafi eltárta a szárnyait. Meg is lebbenti. Tántorog; jaj, rögtön lebukik! mert a kéménynek a szélin áll. A többiek arra néztek. Másik gólyafi is feláll. Harmadik is. Még mindig tátva a csőrük. Mama most lejebb húzza a fejét. A nyak a magasból előre kanyarodik. Egészen lehúzta a nyakába a fejét; igy marad. Mintha haragba volna, tessék csak nézni. Szél jött, emeli, felrázza a mama nyakának a bő tollazatát. Mintha zsabót látnék. Milyen nagyok ezek a kicsi gólyák! Mégse repülhetnek még. Várnak. Állanak. Csak helyben lebbengetik a zsenge szárnyat. Aztán elfáradnak, leülnek. így is alusznak éjjel, ülve, mint a tyuk. Mama most kotor az orrával a fia tollazatában. Azután a maga szárnya alá rejti az orrát. Motoszkál. A negyedik gólyafinak is eszébe jutott felállani. Kinyújtja a szárnyait. (Mintha nyújtózna unalmában.) Majd feldül ez is. Két gólyafi viszont leül, egyik a másik után. Egyik a másik tollúja közé nyúl a csőrivel. Ezen mód nyulkálnak, állogatnak, iilögetnek, próbálnak szárnyat s bámulnak, bámulnak némán, mindig, mikor csak lesem őket. Nem értem a gólyaságot, nem értem. Olykor mama hátra hajtja a fejét, az orrát a felhőnek szegezi s kelepel egy darabig. Szaporán veri össze a csőrét. A kicsiket nem hallottam, hogy kelepelnének. Úgy látszik, még nem tudnak. Vagy csendben kell lenniök, mint a jólnevelt gyerekeknek? Csudálni való ez a gólyák hallgatása, itt egész délelőtt, egész délután. Meg mikor a zsombékban áll a gólya meg a gyepen. Néz egyenesen, néz; felhúzza a lábát. (Ez az ikrátlan karcsú gólyaláb igen hasonlít egy dáma lábszárához, akinek nem mondom meg a nevét.) S aztán megint mozdulat nélkül áll a gólya, mintha kitömött madár volna. Ne lennének a gólyának gondolatai? Istenem, egy hosszú gólyaéleten át állton állani, figyelni, nem szólni s nem is gondolni semmit, hogy érthessem meg ezt? Courteline egy asszony szájába ezt a vallomást adta: én, tudja, sohasem gondolkozom és ha néha mégis gondolkozom, akkor se gondolok semmit se. Elintézhetni a gólyát ily franciásan, mint Courteline az asszonyt? A gólya szemléli a gémes kutakat, a ménest, a gulyát, a nyájat; látja a mulatag felhőket és látja a tengert meg azt a mienknél sárgább és barnább világot, Afrikát: természet, élet, iz egész Teremtés nem okoz neki gondot, az ittlét meglepetése nem villámol kérdéseket az ő agyába? Akármilyen pici kis adag az az agyvelő a gólya kecses koponyájában. Azt sejti az ember, ha látja a gólyát úgy állani idegenül, hogy a gondolataiban van megmeredve, hogy önmagában szinte meghalva elmélkedik, akár egy hosszú orrú Zeno. Nem járna egyben az esze csakugyan, mint a békán, meg a mezei egeren? Vagy hogy csak a másik hazára gondol, itten, Egyiptom füvetlen Hortobágyára, mint hogy Egyiptomban egész nap ide gondolhat? Oh, elképpesztő memóriája van. Emlékszik annak a kéménynek a legpontosabb földrajzi fekvésére, amelyikről a múlt őszön elpályázott. Precízebb az iránytudása, mint az iránytűké; azoknak a mulasztásai pótlá
