Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-17 / 7. szám - Irodalom, müvészet, zene • Vozári Dezső: Élmény és irodalom - Paul Verlaine és a párisi rendőrfőnök
Irodalom, művészet, zene Élmény és irodalom Sok szó esik mostanában az élmény szerepéről az irodalomban s nem utolsó sorban éppen a literatura „válságával“ kapcsolatban. Az irodalom nincs válságban, legfeljebb egy irodalmi epocha, irány, iskola kríziséről beszélhetünk. Vagy az organikus élet csődjét jelenti-e, ha egy individuum vagy species elpusztul? Az, amit ma általában irodalomnak tartanak, metaforáinak zsírjában fog megfulladni. De az irodalom, mint olyan, tovább él, virul, terebélyesedik. Örök, akár az élet. Persze, hogy élményeket dolgoz fel a költő; hiszen minden percepció és appercepció élmény számára s csak azt vetítheti ki magából, amit itt vagy ott felszívott. De nem tudom elfogadni a teteit, mely az élmény liberális jelentőségét a szerzett és később átformálva kidobott tapasztalat mennyiségében keresi. A lényeges az, mennyi élményre ad alkalmat az iró olvasójának. S ez nemcsak az írótól, gyakran az olvasótól is függ. Az egész kérdést néhány átélt meséjii regény tolta ezúttal előtérbe, legkivált Markovics Rodion, erdélyi magyar iró nagy sikert aratott könyve, a „Szibériai garnizon“. Bizonyos körök, melyeknél az irodalmi bábáskodás szenvedély és tradíció, nagy zajjal hordták körbe ezt a regényt a magyar könyvpiac veszedelmesen szürkülő horizontján, mondván: „Habemus pápám!“ Nekem is kezembe került a „Szibériai garnizon“. Elolvastam és valóban jónak találtam. Csak azt a korszakalkotó jelentőséget nem voltam képes valahogy kiolvasni belőle, amit — hogy úgy mondjam — imputálnak neki. Egy Szibériába került hadifogoly, aki addig ügyvéd volt egy vidéki magyar városban, szenvedve és kényszerű heroizmusának indokait kutatva sínylődik, őrlődik a fogolytáborban. Megható sors. S csak a gazember nem tudja részvétteljes érdeklődéssel fölinni a könyv sokezer sorát. De az irodalom is megkapta azt, ami az irodalomé, mert a regény egy kulturált stilusmüvész keze alól került ki, akinek tollát egy élet százpercentes tragikuma ragadta el mélységekbe és magasságokba. Azt azonban tagadom, hogy irodalmi szempontból korszakalkotó volna. Csak az élmény korszakalkotó, mely gyilkosán ott vicsorog mögötte, de amelyet nem Markovics Rodion, hanem az emberi nem véres történelme produkált. A háború volt korszakalkotó s nem Markovics, aki — bár avatott kézzel — vázlatkönyvében örökítette meg egynémely mozzanatát. Mert az olvasó élménye a kritérium, nem az iróé. A fantázia is realitást zabái, csak átszűri egy lélek likacsos szűrőjén s elemeit cseréli fel. Gondoljuk el, hogy az „Isteni komédia“ megírásánál Dante mit használhatott fel azokból az élményekből, amiket a Renaissance-t megelőző Itália mozgalmas életében megszerezhetett. Az olvasó élménye viszont elementáris. Dante tehát korszakalkotó volt, mig Markovics Rodion csupán ügyeskezü iró marad. A „Szibériai garnizon“ Írója egy életet tár elénk, melyet az önző és vérbosszútól lihegő emberi társadalom durva kezekkel tört ketté. Ámde minden generáció megfutja a maga tragikus görbéjét s minden generáció túlbecsüli saját tragédiájának általános, emberi jelentőségét. Markovics Rodion nagy kvalitásai mellett is önkéntelenül beleesik a modern Háry János háládatlan szerepébe, aki több kinröl és szenvedésről tudósit, mint amennyit ma ember érzékelni tud. így a nagy valóság-regény olvasásakor akaratlanul tulexponálásokra, túlzásokra kell gondolnunk. A régi Háry János még azzal dicsekedett, hogy császárokat fűzött rabszijra s várakat döntött le egy-két ökölcsapással: Háry Rodion transzcendentális és passzív hősiességéről akar oly módon meggyőzni bennünket, hogy feltépi ingét és megmutatja a lélek fantasztikus sebeit. Mert régente az volt a hérosz, aki a pofonokat adta, ma az a vitéz, aki kapja őket. Hogy jó könyv és korszakalkotó mű között felmérhetetlen távolság van, ezt jegyezzük meg magunknak egyszer s mindenkorra. Vozári Dezső. Paul üerlaine és a párisi rendőrfőnök Az egyik párisi lap érdekes és mulatságos epizódot közölt a napokban Paul Verlaine életéből. A nagy költő bizony nem tartozott a példás életű emberek közé. Kávéházrólkávéházra, korcsmáról-korcsmára járt és nap-nap után részegre itta magát. De másnap aztán jött az utóhatás, a keserű kijózanodás, a megbánás s a testben-lélek'ben összetört Verlaine bűnbánóan fohászkodott az Istenhez. Egy ilyen bűnbánó hangulatban fogant versében leírta, hogy a korcsmából hazajövet részegen tántorgott végig az uccán, mig végre leesett a földre. A rendőrök pedig megrugdosták, arcul verték és csúf nevekkel illették. És ő, a költő, reggel ott ébredt fel mámorából az ucca kövezetén, ruhája piszkos, arca az ucca sarában. De óh, én Uram, kiált fel a költő, milyen öröm nekem ez a megaláztatás, mely annyi más embert keserűséggel és lázadással töltene el. Milyen boldogság nekem, ha megrugdosnak, mert a megaláztatások eltűrésével úgy érzem, levezeklem egy részét az Ellened elkövetett súlyos vétkeimnek. A vers nagy port vert fel, az emberek meghatódva olvasták, szavalták a költő sorait, néhány érzékenyebb szivü hölgy könnyekre fakadt, mikor a megaláztatások és bántalmazások leírását olvasta. Egy előkelő napilap pedig hosszú cikket irt a durva testi sértéseket angyali szelídséggel és alázattal tűrő Verlaineről. Erre aztán a kerületi rendőrfőnök, aki úgy látszik, szintén érzékeny természetű ember volt, akárcsak a költő és nem tűrhette, hogy a rendőrséget méltatlanul bántalmazzák, a következő kommünikét tette közzé: „Paul Verlaine ur, a kiváló költő, nemrégiben megirta egy versében, hogyan bántalmazzák öt a rendőrök, mikor a korcsmából hazajön. A párisi rendőrség nevében a legudvariasabban, de egyúttal a leghatározottabban ki kell jelentenem, hogy itt valami tévedés forog fenn, vagy pedig Verlaine urat cserben hagyta a memóriája. Ugyanis nagyon rosszul esne nekünk, ha Verlaine ur és a francia, közvélemény szívtelen brutalitással vádolna engem és alantasaimat. Mégegyszer hangsúlyozom, hogy Verlaine ur fentemlitett versében bizonyára valami csekély félreértés foroghat fenn. Ugyanis, mivel egész Párisban köztudomású, hogy az illusztris iró inni szokott és pedig felette gyakran, az összes kerületekben tartózkodó rendőröknek megparancsoltam, hogy a törzskorcsmából kijövő irót, ha olyan állapotban lenne, mely megakadályozza abban, hogy útját egyedül folytathassa, a legudvariasabban hazakisérjék. Ki kell jelentenem, hogy rendőreim nem téveszthetik mással össze az illusztris költőt, akit egy héten legalább négyszer-ötször szoktak hazakisérgetni. Abban az esetben pedig, ha Verlaine ur bármi oknál fogva vonakodnék hazamenni, akkor sem erőszakoskodnak, hanem illő tisztelettel bevezetik a legközelebbi rendőrőrszobába, hol állandóan egy fekhelyet tartunk fenn arra az esetre, ha Verlaine ur lakása helyett inkább ott óhajtana megpihenni. Remélem, Verlaine ur és a tisztelt közönség a nyilatkozat után tisztában lesz azzal, hogy sajnálatos tévedés volt az egész incidens, mert a rendőrség igenis tudja, hogy milyen tisztelettel tartozik korunk nagynevű költőjének.“ A másik mulatságos esetet már nem a párisi rendőrfőnök nyilatkozata állította ki Paul Verlaineről, hanem egy akkortájt Párisban élt híres magyar festőművész beszélte el. „Mint a többi fiatal titánok — mondotta a festőművész, — esténként én is a Quartier Latin kis bistróit meg a Montmartre-i korcsmákat bújtam. Az egyik kis korcsmában, ahová egyedül jártam, egy vidám, zajos társaságba kerültem, mely egy csomó kis nőből és barátaikból állott. Volt ott egy csúnya öreg és szakállas faun-arcu ember, aki rengeteget ivott és éppen annyi ostobaságot fecsegett össze, mint a többiek. Rendszerint egy kis táncosnő ült az ölében és a fülét cibálta, vagy szalmaszállal csiklandozta az orrát. S ő, kit a nő Mon Vieuxnek (öregemnek) hívta, megadással tűrte. Ez a Mon Vieux különben minden éjjel kegyetlenül leitta magát és éjfél után egyetlen egy egyenes lépést sem birt tenni. Egyszerre csak feltűnt, hogy az öreg már jó néhány napja nincs a korcsmában. Valakitől kérdezősködtem is utána, de az mit sem tudott róla. Másnap lumpolás után későn ébredtem fel, az újság után nyúlok és megdöbbenve látom, hogy az első oldal, a vezércikk, gyászkeret közt áll és ez a vezércikk cime: „Paul Verlaine meghalt.“ Belém döbbent a hir. Paul Verlaine, Franciaország legnagyobb lírikusa, ez a gigantikus szellemóriás, halott... S amint a másik oldalra fordítok, mi nevet reám a feketébe keretezett lapról? Az én szakállals, faun-arcu öreg barátom.
