Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - Szép Ernő: Ködben - Geothe utolsó szavai
get menesztenek magához a szepesi zsupánhoz Lőcsére. Megérkezett negyven gorál a havas hegyekből Lőcsére. Ruman, a zsupán, emberséges ember volt, jóérzésü, azóta meghalt szegény, isten nyugtassa. Volt ennek a Rumannak egy hajdúja, aki úgy tudott parkettát fényesíteni, hogy a tükröt sem lehet jobban. És éppen aznapra fényesítette végig a megyeháza tanácstermének parkettjét, mikor a gorálok jöttek. Bejött tehát Ruman elé a negyven gorál. A küldöttség vezetője odaállt a zsupán elé és egyszer csak eltűnt. Eltűnt, mert a földre borult. A goráloknál népszokás ugyanis, hogy ha kérnek valamit, akkor átölelik a meginstált ember térdét. A deputáció vezére is hirtelen a földre vetette magát és átkapta erősen a térdét a zsupánnak. Az viszont nem tudott erről a népszokásról és váratlan meglepetésében utánakapo.tt a gorálnak, hogy felemelje. De rögtön el is vesztette az egyensúlyát, mert a gorál szorosan ölelte a térdét. A következő pillanatban amilyen hosszú volt, úgy esett végig a gorálon. Nosza, ugrott oda a két legközelebbi gorál segíteni. De mintha csak jégpályán bukdácsoltak volna, a következő pillanatban elvágódtak azokkal együtt, akiket fel akartak emelni. Most már négyen rugkapáltak az átkozottul sima talajon, mint a szárazon ficánkoló csuka. Nemsokára már nyolcán, sőt már többen, mert ahogy uj és uj gorálok jöttek az eddig elcsuszottak segítségére, még nagyobb lett a zavar, egymásután puffantak végig az emberek a földön és végül elérkezett a pillanat, mikor a lőcsei megyeháza termében negyvenegy ember kapálódzott és éviekéit egymás hegyénhátán: egy zsupán és negyven gorál. A gorálok elé sem adták kérésüket. Örültek, mikor valahogy nagynehezen kiviil kerültek az ajtón. Dolgukvégezetlen mentek vissza a havasokba. Harsányi Zsolt. Hődben Ha piktor lehetnék, szenvedélyesen festeném a ködöt. Ilyen tájrészt: ritka, egyedülálló fákat a ködbe göngyölődve. Bánkódnak ezek a fák, el vannak révülve. Álmodnak. Mintha tenger alá kerültek volna a Föld hűséges honosai, a fák. Lenn a föld színén sűrűbb a köd, a fatörzsek enyésznek és elvesznek lefelé. Elmosódó, finomodott ágazatukkal ezek a fák olyan rendkívüliek, oly némánál némábbak, ismeretlenek; akár óriási lengő tengeralatti virágok lennének. Istenem, milyen csönd tud lenni. Elköhintettem magam, szinte idegen valaki köhintésének rémlett, olyan halk volt a messzebbről hallott, mint a tulajdon orrom alól. Ez a ködnek a hatása, hangulata. Itt a szigeten semmi, semmi zörejét az életnek nem hallani a ködbe ájult délelőtti órán. A rigók, a cinkék nem mutatnak, mint szoktak, a végrehajtást szenvedett ágak közt s nem birizgálják a száraz levélcsomókat a fák alatt. Hol vannak? Mintha betegek volnának, mintha ágyban maradtak volna. Meg tud az ember ijedni ebben a csoda hangtalanságban, a köd sápadt álomszinében. Azt sejtem hirtelen, hogy leszállott az az uj háború a világra, igen: ez a gázszinii köd az a mérhetetlen hadi gáz, amivel elölték ezt a várost, minden emberének a lelkét, minden állatának a párját. Ezek a fák utána merengenek a tüneményesen elmúlt életnek. Nem, nem történt ilyen Ítélet rajtunk, nem is fog történni soha. Nem bírja a képzeletem egy percig sem a jövendőnek azt a hideg vegyész-szájaktól emlegetett gáz-háboruját. Az eszméletem még panaszos az elszenvedett történelemtől, az idegzetemnek, az érzésvilágomnak rémrege mindaz a fájdalom, hiány, sérelem, reménytelenség is, ami rokonaimnak, az embereknek a jelen életét roncsolja. Oh, próbáljunk feledkezni, szívjuk, mint a füstnemü fehér altatót ezt a fehér ködöt; tévedjünk el, mint ezek a fák, akik eltévedt vándoroknak látszanak, akik megállották és mélyen szórakozottak. Ilyen ámító volt az ifjúság homálya is, mint ez a köd. Úgy megyek előre, nehéz várakozással... talán találkozom újra elvesztett barátaimmal; talán szembe fognak jönni megint azok a meg nem ismert nők, akikre szememet-számat tátottám, akiknek utánuk is fordultam, meg is állottam ... de aztán visszafordultam és tovább mentem. Hátha megint szembe jönnek most velem, éppen olyan fiatalon és varázsosan. Talán uj, ujszivü, ujszavu emberek kerülnek most az utamba, akikkel mást fogok beszélni, mint amit eddig való életemben beszélgettem, szebbet, jobbat, igazibbat. Én azt is sejtem, hogy ismerőseim járulnak szembe kétfelől, nyújtjuk majd a köd alatt a kezünket, megtapogatni egymás szivét és ez a ködös nap fényt bocsájt, megváltást, mert most fogjuk egymást megismerni. Bent vannak a városban, az ismerősök, akikkel galvanizált mosollyal össze szoktam köszönni, meg az ismeretlenek, akiknek soha nem köszönök, akiket soha, de soha megismerni nem fogok, még a hangjukat se, még a kezük fogását se fogom megismerni. Bent a városban járnak, lecsuklott fejjel a ködben, mint ezek a fák. A szokatlan nappali lámpák látszanak már a Margithidon. Az autók tülkeit hallom már; mintha a lelkek bágyadt, gyáva, vágyakozó nyögései érnék a fülemet. Szép Ernő. Goethe utolsó szaoai A költő karosszékben ült, ujjával hetüket rajzolt a levegőbe, aztán ezekkel a szavakkal halt meg: „Mehr Licht!“ (Több világosságot!) így mondották a kortársak közül többen s igy fogadták el az akkoriak s az utódok, kik nehezen képzelték el, hogy a nagy ember, mikor meghalt, oly szót mond utoljára, mely életének úgyszólván egész tartalmát tömöríti össze és szépen fejezi be életét. Csak az a baj, hogy a Goetheutolsó szavairól meggyökeresedett hitet kétségek gyengítik. A tudósok elkövettek minden telhetőt, hogy hitelesen állapítsák meg a költő utolsó szavát. Schüddekopf Kari „Goethes Tód“ cimü könyvében összehordott mindent, amit fültanuk és kortársak mondottak élőszóval és leveleikben Goethe utolsó óráiról. A Goethe-Jahrbuch legújabb kötetében újabb adalékokat sorol fel erről a tárgyról egy Goethe-tudós: Hekker Max. Cikkének tartalmát az itt következőkben lehet összefoglalni: Coudray későbbi feljegyzései szerint (a korábbiak pontos s nagyon valószínűen hangzó tudósítást szolgáltatnak arról, hogy utolsó szavait Friedrich nevű szolgájához intézte, mondván: „Csak nem tettél cukrot a boromba?“) Goethe ezt mondotta*. — Nyissátok ki a hálószobám ablakát, hogy több világosság áradjon be. Ezt a hagyományt, melyből aztán, Goethe halálát idealizálva, megmaradt a „Mehr Licht!“ — sokáig tarthatatlannak mondották. Schüddekopf szerint Goethe nem mondhatta ezeket a szavakat, mert másképp nem kerülhették volna el a hü Eckermann, Sorét, Müller kancellár és Pogwischné figyelmét. Vogel dr. azt mondja, hogy Goethe életének három utolsó órájában nem volt eszméletén. Fromann és Seidler Lujza egybehangzóan azt tanúsítják, hogy Goethe azt mondotta Ottiliának: — Jer ide, kis leányom s add ide a kacsodat! Gustedt Jenny (ki hallomás alapján beszél) ezt mondja Goethe utolsó szavainak: — Most a magasabbrendü változások átalakulása következik! Szép, de nem igaz. Sorét azt mondja, hogy Goethe utolsó szavait nem lehetett megérteni, Pogwisch Henrietta pedig’ csak a „legderültebb és legtréfásabb beszélgetésekről“ szól, melyeket két órával halála előtt Ottiliával folytatott, Weissenborn pontosan írja le az utolsó órák történetét s több jelentéktelen és zavaros részlet megemlítése után feljegyzi az Ottilia „kacsó“-jára vonatkozó kedveskedést is. Walter, a költő unokája, ki nagyapjának halálakor gyermek volt még, a „Mehr Licht!“ szavakról azt mondja, hogy három nappal a költő halála előtt hangzottak el s merőben gyakorlati jelentőséget tulajdonit nekik. A legújabb kutatások eredménye több levél, melyek közül az egyiket Vogel Kari irta Zelter Dorisnak, a másikat Müller Frigyes Zelternek s ezekből a nagyon részletes tudósításokból az tűnik ki, hogy Goethe még utolsó órájában is vizet és bort ivott s kérdezte: —- Csak nincs sok bor a pohárban? — azután pedig ezek voltak az utolsó szavai: — Ugyan, nyissátok ki az ablaktáblát a szobában, hogy több világosság áradjon be! „Ezek voltak utolsó szavai, melyeket hallottam“, mondja Müller. „Csak lélekzetének elakadásán és megszűnésén vettük észre, hogy meghalt; semmi vonaglás, semmi görcs, a legboldogabb halál, melyet ember kívánhat magának.“
