Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - SAJÁTOSSÁGOK, IDENTITÁS - Melihov, Alekszandr: Új Gogolok (esszé, Gyürky Katalin fordítása)
48 Alekszandr Melihov ségül híva Malenkov elvtárs valami hasonlót vesz figyelembe, akkor mindenképp lelkesednünk kell az ő államférfiúi és különösen irodalomelméleti bölcsességéért. Ráadásul úgy, hogy irodalomelméletet Malenkov biztosan nem tanult. Egyébként apránként mindent megtanultunk. Mindazonáltal tökéletesen megtanultuk lenézni azokat, akik képesek legyőzni minket a való életben. Azonban a közülünk legjobbaknál ez a lenézés egyáltalán nem annyira biztos alapokon álló, hogy egyet tudnának érteni ellenfeleik mulatságos ábrázolásával, és humoros bábukká változtatnák őket. Ezért, ha ma feltűnne egy új Gogol, akkor több mint valószínű, hogy a felületességét hánynák a szemére, s azt, hogy meggondolatlanul tréfálkozik olyan szent dolgok felett, mint a korrupció, valamint a demokrácia semmibevétele. Ez az értelmiségre vonatkozik. A nép viszont a legegyszerűbb módon az új Gogolt valószínűleg észre se venné: felmagasztalni önmagunkat, vagy megszégyeníteni a bennünket bántókat manapság a politikai propaganda mindennél egyszerűbb és valóságosabb eszköze, amely a nagy állammal váló egység érzetét kelti. Ugyanígy a kváziintelligencia, amely individuális menekülő utakat keres, a leg- megfizethetőbb áron tárja elénk a tömegkultúra bármilyen termékét. Az illúziók világában ma körülbelül ugyanannak van értéke, mint a reális életben: a fegyvernek és a kábítószernek. Annak, hogy revánsra buzdítsunk, hogy hitet ébresszünk a győzelemben, és annak, hogy a felejtés ajándék. Nemrég az egyik angol lap a moszkvai tudósítóján keresztül kérdéseket intézett hozzám: lehetséges-e a mai Oroszországban gogoli izzású szatírákat találni? Hisz Oroszország cári, nem demokratikus, tehát megengedné-e Gogolnak a kellemetlen leleplezéseket? És vannak-e a mostani irodalmi körökben ugyanolyan szabadon lélegző és ugyanolyan szabadon publikáló leleplezői a korrupciónak, a megvesztegetésnek, illetve a már mindenki által ismert, a kortárs orosz társadalomban rejlő hibáknak? Más szóval, élnek-e manapság a gogoli hagyományok? Néhány évvel ezelőtt a pétervári írószövetség Gogol nevével fémjelzett irodalmi díjat alapított a város vezetésével együtt. De mivel nyilvánvaló, hogy Gogol nem egy, hanem jó néhány hagyományt szült, ezért a díjat három részre osztották, s ezek mindegyike valamelyik programszerű Gogol-alkotás nevét kapta. A Köpönyeg-díjat olyan művekért adták, amelyek együtt éreznek a kisember sorsával, a Tarasz Bulba-díjat a „hősi” témát feldolgozó müvekért, az Orr-díjat pedig a fantasztikumot képviselő alkotásokért ítélték oda. Felelősségem teljes tudatában állítom, hogy bár egyetlen nyertes alkotást sem szabad egy lapon említeni a gogoli archetípusokkal, sok közülük, főleg a peresztrojka idején, miután nagy nehezen elvergődött a nyomtatásig, ha rövid időre is, de általános szenzációt váltott ki. A szabad szó elnyomásának mostani korszakában is mindegyiket teljesen szabadon ki lehetett adni, érdeklődést viszont főleg az irodalmat kedvelők körében, nem pedig a politikai közegben keltettek. A jelenlegi hata
