A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 12. 1985 (Debrecen, 1985)

Tanulmányok - Papp Klára: Adatok a bihari Csáky uradalmak birtoktörténetéhez és jobbágyviszonyaihoz

Az egyik igen szembeötlően a szökevény jobbágyok iránti érdeklődés növekedése (inquisitiók fennmaradása igazolja), s a kezeslevelek között az örökös jobbágyság vállalásának jelentős száma. A másik a letelepedési lehetőségek növelése elsősorban a kedvező irtásföldhöz jutás és az egyes helyeken (Margita, Berekböszörmény, Szalárd, Árpád stb.) megmutatkozó árendásság voltak. Igaz, az utóbbiak értékét az éves megújítás némiképpen csökkentette, de ahogyan a későbbi évtizedek jobbágyi terheinek alakulása mutatja, még ez a könnyítés sem maradt meg mindenütt.

A szökött jobbágyokról készült tanúvallomások kérdései között nemcsak a tényre, hanem a transzfugálás időpontjára, helyére és az esetleges névváltoztatásra is rákérdeztek. A domínium egyes falvaiból 1738-ig 20 elszökött személyről tudtak a tanúk, akik ebben a számban jórészt megegyeztek, viszont ki-ki más személyre, illetve körülményre emlékezett pontosabban. Több helyütt előfordult, hogy a török háborúk és a Rákóczi szabadságharc eseményeivel, mozgási lehetőségeivel hozták kapcsolatba a lakhelyváltoztatást, amikor az illetők nem tértek vissza a földesúr joghatósága alá. „Tólya Gábor nevű ember, a Mlgos úr Sitervölgyi örökös jobbágya volt az elmúlt Rákóczi idejebeli kuruc táborbul haza szálláskor nem Sitervölgyre, hanem... Kaba- láspatakra szállott és most is ott lakik” — vallotta az 50 éves Nagy János. Ugyanő nevez meg hármat a Nagy testvérek közül, akik még Csáky Imre apjának, Csáky Istvánnak idejében költöztek el a Zaránd megyei Micskére. Egy Szilágyi Sándor nevű 60 éves tanú még azt is tudja a fenti Tolya Gáborról, hogy a labancok fogták el Váradon az apját, ezért ment előbb oda, de „mégis sitervölgyi örökös jobbágynak számít”. Egy Csontos Gábor nevűről úgy tudják, hogy „Váradnak a pogánytúl való megvételekor Fegyvernekre való volt” de most Huszár József birtokán, Görbefalván lakik és Molnár Gábornak hívatja magát.

A további példák is arról győzhetik meg olvasóikat, hogy Csáky Imre a vallomások alapján vissza kívánta követelni jogilag még az ő tulajdonában levő jobbágyait. Nehezebb helyzete azokban az esetekben lehetett, amikor szabadon költözőről volt szó, mint pl. Farkas Mihály is, akinek „szabad voltát tudja a tanú, ki jobbágynak adta ki magát és most Pályiújlakon lakik.”48

1737-ben Margitán vallottak a tanúk Csáky Zsigmond özvegye Haller Kata asszony törvényszéke előtt; ők 15 elszökött jobbágyról közöltek információkat. Tanka János örökös jobbágy a húszas évek közepén ment el minden jószág nélkül Debrecenbe, ott „vette lakását és varga mesterséget tanulván, gondolja, hogy most is ott lakik” — emlékezett a 73 éves Himesi István. A továbbiakból kiderült, hogy az idősebb Tanka fivér is elszökött öccse után, s a szülőket pedig az uraság hozatta vissza Békés vármegyéből.49 Nagy Péter és Nagy István szökevényekről a margitai bíró, Egeresi István adta elő, hogy apjuk „bizonyos törvénytelen esetek miatt adta magát örökös jobbágynak.”50

Több hasonló eset derült ki a kezeslevelekből is, Zári Ignác fiát Zári Jánost, és Zári Mihály fiát Gábort egyenesen a tömlöcből szabadította ki a 40 vonás forint lefizetését ígérő kötelezvény, amely előírja „az Uraság jószágábul el nem szökik, sőt mindenkor igaz és jó szófogadó jobbágya lészen”.51 Akori Gábort és vejét Sztráva Lő- rincet Palugyai Sándor margitai udvarbíró kapta el, amikor azok Haller Kata asz48 OL. P. 71. Fasc. 158. No 21. — Fegyvernek, Szarkó, Borzik, Sitervölgye falvakról.

49 OL. P. 71. Fasc. 158. No 12—No 19. — az említett Tanka Jánoson kívül még Himesi Péter és Kocsis János is Debrecenbe szöktek, az előbbi kocsisnak az utóbbi béresnek.

50 OL. P. 71. Fasc. 158. No 12.

51 OL. P. 71. Fasc. 158. No 28—29. (1744-ből) s 40 forint a jobbágyi vérdíj, a kezesség összege legtöbbször ennyi — Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI—XVII. században, Bp„ 1954. 36. old.

62