Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Nemere István: Minden rendben: elbeszélés
NEMERE ISTVÁN MINDEN RENDBEN Kicsit késve találkoztunk. Tizenöt és fél év múlott el ama májusvégi nap óta, mikor egymás vállát fogva mentünk végig a tantermeken, tavaszi virágillatban, fekete öltönyökben. „Gaudeamus igitur”.Most már nem tesszük kezünket a másik vállára. Legfeljebb egy-egy leereszkedő vállveregetés erejéig. Megyeszékhely, kereskedelmi vállalat pinceklubja. „Ma csak a miénk.” Az elsők között érkezem. Legtöbbjükkel nem is találkoztam az érettségi óta. Ál-lelkendezés: „Te is itt vagy . . Vidámkodás: „Te még élsz . . Harminc szék a kőfalak mellett, alacsony asztalok telistele szendvicsekkel. És az üvegek. Bor, sör, kóla. Az elsők már kézről kézre adogatják a sörnyitót. Néhány feleség. Idegenül érzik magukat, egymással próbálnak beszélgetni. A „fiúk” ünneplőben, nyakkendőtől, gallértól feszélyezve. De csak az első órában. Rögtön közlik az alapvető információt: „P. nem lesz itt. Fogorvos lett Svédországban.” Ezen meglepődök. P-nek semmi köze nem volt soha az egészségügyhöz. Fogorvos . . .? „Láttátok a diplomáját?” — szeretném kérdezni, de újabbak jönnek. A fal mentén ülünk, a későnjövők körbejárnak, kezet nyújtanak. Némelyik pontosan olyan, mint tizenöt évvel ezelőtt. Néhányra meg alig ismerek rá. Csak az arcuk a régi. Hátbacsapkodás. „Emlékszel.. .?” Emlékszünk. Ki erre, ki arra. Diákcsínyek, tanár- és szülőbosszantó ostobaságok. A gimnáziumot még Mária Terézia alapította, de mi nem tiszteltük. Furcsa időkre estek ottani éveink: 1959—1963. A kubai válság, a twist ritmusa, a nyugati filmek első hullámai, „Édes élet”, néhány magánautó és televízió. Forró nyarak és jeges telek. Rögtön kialakul a pestiek klánja. Ezek tudnak egymásról. Bár nem ülnek külön csoportban, látszik, az eltelt idő alatt is szemmel tartották egymást. Most pesti presszók, intézmények neveit harsogják az asztalok felett. Jó hangosan, hogy mindenki hallja. A legtöbben viszont a helybeliek vannak, a mindig-itt-voltak-vannak-és-lesznek — ők házigazdáknak is érzik magukat. A harmadik csoport mi vagyunk; akik sokfelé hányódtunk azóta, néhányan külföldön is, most pedig valahol vidéken élünk. Mi vagyunk a legcsendesebbek. A. pontosan olyan lett, amilyennek a mai magyar filmekben a Nyugatról idelátogató kapitalista üzletkötőket ábrázolják. Elegáns, őszes halántékú, ujjain arany pecsétgyűrű. Egy vidéki téeszben fajtehenek tenyésztését vezeti. Volkswagennel érkezik. És még vagy tízen jönnek kocsival, öt másik hangosan bejelenti, hogy kocsija szervizben, vagy lerobbant, vagy éppen eladta, most vesz újat. A hangulat emelkedik, az üvegek ürülnek. Hangzavar. Valaki elkezdi összeszámlálni, kinek van több gyereke . . .? Győz a távollévő Cs., neki pont az érettségi napján született egy fia, el is kellett a dolog miatt halasztania a vizsgákat. Hamar megállapítjuk, hogy P.-n, „a svédek fogorvosán” kívül ketten lettek közülünk híres emberek. Eddig. Az egyik fiatal tudós, a tv-ben is tartott előadásokat. A másik regényeket ír. Aztán nagy vita után eldöntik, ki kezdje az önvallomások sorát. Alig van már bontatlan üveg, de a szendvicsek javarésze még érintetlen. Z. egy húsipari vállalatnál dolgozik. Felvásárló. Gyermeki őszinteséggel meséli, hogy hetente a legrosszabb esetben is csak három napot dolgozik, viszont rengeteget keres. Sok szabad idő, sok pénz. „Majd hülye leszek hajtani”. 29
