Bérmunkás, 1952. január-június (39. évfolyam, 1713-1735. szám)
1952-05-31 / 1731. szám
\ oldal BÉRMUNKÁS 1952. május 31. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) v HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ......................$3.00 One Year ......................$3 00 Félévre ........................... 1.50 Six Months ..................... 1.50 Egyes szám ára ____ 5c Single Copy ---------------- 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ------------- 3c Előfizetés Kanadába egész évre ........................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésilk még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. ____ Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE «qgfe» 42 Titkos és nyílt fegyverek A Congress of Industrial Organization (CIO) philadelphiai konvencióján a tárgyalások központjában az acélsztrájk kérdése állott, ami természetes is, miután a CIO egyik legfontosabb szervezete az acélmunkások unionja s azonkívül Philip Murray, az acélmunkások unionjának az elnöke, egyben az egész CIO-nak is az elnöke. Az acélipar munkásainak bérmozgalma már hetek óta húzódik s a munkások vezetőik rendeletére hol abbahagyják a munkát, hol megint megkezdik aszerint, hogy a külömböző bíróságok hogyan ítélkeznek. Ezen sorok Írásának idején még mindig folyamatban van a tedd-le-a-munkát, vedd-fel-a-munkát sakkjáték, ameny- nyiben várják a Supreme Court döntését, hogy vájjon az acélipar névleges lefoglalása alkotmány ellenes-e vagy sem. Mert a munkáltatók ezt a bérharcot egy igen ravasz mozdulattal politikai térre terelték s azt akarják elérni, hogy az államnak ne legyen joga az árak és a bérek korlátozására, de ugyanakkor kényszerítse a munkásokat a Taft-Hartley törvények alapján arra, hogy munkába maradjanak, ami a szó szoros értelmében véve azonos a kényszermunkával. Ezért a CIO konvenció delegátusai viharos tapssal fogadták Murray ezen kijelentését: 1950-es bérekért NEM DOLGOZUNK 1952-ben! Amerikai szokásnak megfelelőleg a konvenció üdvözlésére meghívtak számos “kiválóságot”, akiket “munkásbarát’ néven említenek s akik rendesen hazafias frázisokat pufogtatnak, amiket a delegátusok megtapsolnak. De gyakori az olyan eset, — mint például Henry A. Wallace, volt alelnöknél is láttuk, — amikor ma megtapsolnak egy-egy ilyen “munkásbarát” politikust, de holnap már ádáz gyűlölettel említik. A világért sem akarjuk azt mondani, hogy ilyen sors vár Hubert H. Humphrey (D. Minn.) szenátorra is, aki szintén mint “munkásbarát” ismeretes s aki ennek a philadelphiai konvenciónak egyik disz-szónoka volt. Humphrey meglehetős nyíltsággal beszélt. Elmondotta, hogy az acélipar lefoglalása miatt csapott nagy hü-hó a “nagy üzleti érdekeltség” támadása az amerikai szakszervezetek ellen, hogy visszavonják mindazon engedményeket, amiket a munkások az utóbbi 20 évben kicsikartak tőlük. -És ebben a munkásellenes harcban, — folytatta tovább a szenátor, — a munkáltatók szövetkeztek a reakciós politikusokkal. Szerencsére azonban a munkásoknak van EGY TITKOS FEGYVERÜK: A SZAVAZÁS, amit ha okosan használnak, akkor győzelmesen kerülnek ki ebből a harcból. A delegátusok ezt a kijelentést is viharosan megtapsolták noha jól tudták, hogy az utóbbi években minden erőlködésük dacára is teljesen hatástalan volt számukra ez a “titkos fegyver”. Hiszen közismert dolog, hogy a háború befejezte óta az AFL, a CIO meg a többi szakszervezetek is együttesen rátértek a politikai akció terére, hogy megtudják akadályozni a Taft-Hartley törvényeket, de nem sikerült nekik. De nem sikerült nekik még az olyan kimondottan ipari államban, mint Ohio is, megbuktatni Robert Taft szenátort, aki kérkedik azzal, hogy ellensége a szervezett munkásoknak és éppen ezen érdemeire hivatkozva akar most elnök lenni. Nem is tudjuk, hogy Humphrey szenátor miért nevezi a szavazást “titkos” fegyvernek? Helyesebb lenne talán, ha “tiltott” fegyvernek mondotta volna, amitől dacára az általános és titkos szavazati jognak, ravaszsággal eltiltják a munkásokat. A déli államokban például a szinesbőrü munkások millióitól tiltják el ezt a fegyvert a “pol-tax” és a ravasz előzetes választások (primary) révén. A többi államokban a lakhely változtatás fosztja meg a munkások nagy tömegeit a szavazástól. És végre az átlagos munkás szavazatát mindenütt érvényteleníti az, hogy csak a pártgépezetek által kiválasztott jelöltek között válogathat. Az amerikai munkáltató osztály nem fél ettől a “titkos” fegyvertől. Sőt ellenkezőleg, éppen azt látjuk, hogy a munkáltatók és a velük szövetkezett legreakciósabb politikusok is sürgetik, hogy mindenki szavazzon. Láthatjuk, hogy a külömböző hazafias egyesületek, — amelyek csaknem kivétel nélkül mind reakciósak, — milyen nagy erőfeszítést fejtenek ki a szavazatra jogosító regisztrálás érdekében. Ha félnének a szavazástól, akkor biztosan nem erőlködnének azon, hogy minél többen szavazzanak. De erőlködnek, mert jól tudják, hogy az előbb említett korlátozásokon kívül a sajtó és a közvéleményt irányító intézmények birtokában a munkásokat annyira el tudják hódítani, hogy azok ezt a “titkos” fegyvert nem a saját, hanem éppen ellenségeik, a munkáltatók érdekeinek alátámasztására használják fel. Azt is látják jól, hogy a szakszervezetek politikai akcióinak dacára is egyetlen kimondottan munkáspárti tagja sincs a jelenlegi kongresszusnak, még az az egy is kibukott, aki előzőleg ily programmal szerepelt. Azt ugyan mi is jól tudjuk, hogy vannak olyan “munkásbarát” képviselők és szenátorok, akik atyáskodó, vállveregető jóindulatot mutatnak a szervezett munkásság felé különösen választások előtt, de akik máskülönlten teljesen függetlenek a szakszervezetektől és változott viszonyok között teljes pálfordulással munkásbarátból munkásellenségekké lesznek. Miért volna tehát olyan nagy szerencse, hogy az amerikai munkások ilyen “munkásbarát” politikusokra szavazhatnak? És miért lenne ez a szavazati jog olyan hatalmas fegyver? Ha csakugyan olyan hatalmas és hatásos fegyver lenne, akkor a munkáltató osztály nem engedné meg, hogy a munkásság még a mai formájában is hozzájusson. A munkáltatók nagyon jól tudják, hogy hol van a munkások igazi, hatásos fegyvere. Murray is tudja, sőt meg is mondotta ezzel a két szóval: NEM DOLGOZUNK! Mert a gazdasági érdekekért küzdő munkásságnak az igazán hatásos fegyvere munkaerejének visszatartása, — a SZTRÁJK. Ez nem is titkos fegyver, hiszen minden munkás ismeri. De azonkívül ezen fegyver használatánál nem is lehet őtet elbolonditani úgy, mint a szavazásoknál. Ez az oka annak, hogy Amerika egyetlen osztálytudatos munkásszervezete, az Industrial Workers of the World (IWW) a gazdasági harcok megvívására csak a sztrájkot tartja az egyetlen hatásos fegyvernek. Az acélsztrájkkal kapcsolatos hü-hó is mutatja, hogy Mur- rayék is sztrájkkal feüyegetőznek arra az esetre, ha politikai akciójuk csődöt mond. Miért nem hirdetik tehát nyíltan a gazdasági akció fölényét. Akik nem isznak vizet Két héttel ezelőtti lapszámunkban megemlítettük, hogy Edwin Arthur Hall (R. N.Y.) képviselő nagyon magára haragította kollégáit, mert szóvátette a kéviselőház egyik ülésén, hogy a törvényhozók között vannak sokan olyanok, aki mértéktelenül isznak s gyakran “tipsy” (mámoros) állapotban mutatják magukat. Hoffman^ (R. Mich.) képviselő be is terjesztett egy javaslatot, hogy a képviselőház fejezze ki rosszalását Hall képviselővel szemben azért, mert “gentlemanhez nem illő módon szólt kollégáiróll’. A javaslatot az egyik bizottság elé utalták, ahol majd örökre elfelejtik, mert nem akarnak sdkalmat adni Halinak arra, hogy névleg is felsorolja a “tipsy” képviselőket. A CIO philadelphiai konvencióján történt valami olyasmi, ami Hall vádját igazolni látszik, noha nem ez volt a célja az újságoknak, amikor nyilvánosságra hozták. Ezen a konvención számos úgynevezett “munkásbarát” politikus tartott üdvözlő beszédet, közöttük Alben Barkley alelnök is és vele esett meg az a jelentéktelen kis incidens, amit az újságok az olvasók mulattatásá- ra emeltek ki, mert a valódi, hamisítatlan, kedves amerikai humor megnyilvánulását látták benne. Az újságok híradása szerint Barkley egyideig beszélt már, amikor kezdett köhécselni, illetőleg krákogni, mint akinek a torka kiszáradt. Erre a konvenció egyik tisztviselője egy pohár vizet hozott es a szónok elé helyezte az asztalra. Barkley ránézett a pohárrá, megszakította a beszédét a mondat közepén, felemelte a poharat, majd arrébb helyezte az asztalon és odaszólt a tisztviselőnek: “Nagyon köszönöm a szívességét barátom, de én Kentucky allamba való vagyok.” Nagy derültséget okozott ez a kijelentés, mert valójában ez azt jelentette, hogy Kentucky államban nem isznak vizet, legalább is nem a “gentlemanek”’ nem az olyan nagy urak, mint Barkley alelnok is. Az ilyen emberek nem is tudják, hogy a vizet ivasra is használják. . . csoda tehát, hogy a törvényhozók megharagudtak Hall képviselő beszédéért. A mámoros emberek nem szeretik, ha a szeZnakVetlk’ h0gy a VÍZCt n6m tartják ivásra is alkalmas folyaA közerkölcsök sülyedése <‘™,NivlaÍiÍ!)S—• Pulitzer’ a már ugyancsak régen megszűnt The World című new yorki napilap hires szerkesztő-tulajdono- sanak gyermekei atyjuk emlél éré nagy összeget adtak arra a cél- ra, hogy annak kamataiból évről-évre dijat adjanak a legjobb “2®SSf újságoknak és újságíróknak. Ez az ugyíevezett Puhtzer díj — amelyet büszkén említ minden újság és újságíró, aki elnyeri. J J Az idei Pulitzer dij érdekessége abban áll, hogy az első dijakat csupa olyan újságok és ú jságírók nyerték el, akik valamilyen korrupciót, erkolcstelenseget vagy bűnözést lepleztek le s ezáltal igyekeztek .orvosolni azokat. ezaitai Az egyik első dijat a liberális St. Louis Post-Dispatch nevű újság kapta az adohivatalnokok korrupciójának leleplezéséért
