Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-11 / 36. szám

1989. február 11., szombat TALLÓZÓ Köröstáj Ki mit mond, ki mit ír? (És mit gondolhat Kádár János?) Tanuló képviselőjelöltek? ... A népfront és a KISZ Szolnok Megyei Bizottsága kö­zösen felkészítő tanfolyamot szervezett tehetséges fiatalok­nak azért, hogy a következő választásokkor sikeresebben ve­télkedhessenek idősebb jelölttársaikkal... Nyitrai Gyuláné túrkevei. Jelentkezését felemásan fogad­ták. — Világéletemben nyüzsgő típus voltam, ennek ellenére elhatározásomat a szűkebb környezetem vegyes érzelmekkel kísérte. Szerencsére a nagyfőnök támogatta, bár akadt, aki megjegyezte: minek ez neked, két gyereked, férjed van, nem elég az otthoni munka?... Dr. Kiss János huszonöt éves, nőtlen kunszentmártoni ál­latorvos ... — Párttag és kommunista is vagyok, nem győzöm hang­súlyozni mind a kettőt, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy olykor sajnos két különböző fogalomról van szó. Mind­ezek előrebocsátása után akkor sem esik le a gyűrű az uj- jamról, ha valamilyen népfrontfeladatot kapok. Sőt! — Ha társadalmi vezetőnek választanák, milyen elveket követne? — Mindenképpen emberközelibb lennék, mint a mai ma­gyar irányítók. Nem szeretem a szőnyegpolitikát, a proto­kollt, a hivatali Mercedeseket. Szükséges lenne többször az emberek közé menni, vitatkozni velük, megismerni a gon­dolkodásukat. Ügy látom, még ma is nagyon sok kisebb-na- gyobb főnök nem meri őszintén, keresetlenül tolmácsolni, közvetíteni az emberek őszinte véleményét... (D. Szabó Miklós. Szolnok Megyei Néplap) A szegedi színpadon Sztálin: Balázsovits Lajos Most már azért Kádár Já­nos is mondhatna valamit. Nem a jövőről, mert a láto­mások ritkán valósulnak meg, hanem a múltról. A társadalom kérdez. Nincs fó­rum, ahol ne hangzanának el kérdések a negyvenes-öt­venes évekről. Kádár János mégiscsak koronatanú. Ko­ronatanú belügyminiszter­ként Rajk László ügyében, koronatanú és résztvevő Nagy Imréében. Ma ez utób- b.i volna a fontosabb és a sürgősebb. Ekörül több a kérdés. Hogyan látja most. ami történt? Kádár János azt mondta, hogy nem lesz Nagy Imre per. Lett. Azt is mondta, hogy a forradalom dicsősé­ges volt. Később nem ezt mondta, mint tudjuk. Gon­dolom. ő is jól emlékszik ezekre az időkre. Mennyi volt a kényszer-, mennyi az önkéntes cselek­vés? Hogyan értek össze ezek határai? Kellene egy monstre Ká­dár-interjú (önvallomás is megtenné, emlékező politi­kai végelszámolás, csak an­nak az elkészítése hosszadal­masabb). amelyben az úgy­nevezett kényes kérdésekre válaszol. De meglehet, hogy az interjúnak nem is kellene „monstrénak” lennie. Talán egyetlen újságoldalon is el­férne. Az igazságot, ha rá­szánja magát az ember, fö­lösleges túlbeszélni. Nincs más például, akitől meg lehetne tudni az 1956- os kormányzatalakítás hite­les történetét, mint Kádár János. Ö volt a dráma fősze­replője . . . Kádár János Magyarorszá­gon bírálhatatlan volt. Hata­lomra jutásától kezdve, 1956 novemberétől, az 1988-as májusi pártértekezletig, vagyis, amikor meg kellett válnia hivatalától, bírálni, megkérdezni nem volt le­hetséges. Ha olyan emberi tulajdonságai lettek volna, hogy hajlamos visszaélni a hatalmával: annak sem volt gátja. Visszaélhetett volna. Hivatalba kerülésének első 3-4 esztendejében bosszúál­lás és restaurációs törekvés által vezérelt párt; karhatal­mi és egyéb belügyi embe­rek egy része ugyan előbb ütött és csak azután kérde­zett, de hogy a főnök és a megtorlás végrehajtói között milyen arányban oszlik meg ezért a felelősség, ma már megállapíthatatlan. Ilyesmi tömegméretekben később nem történt, sőt, a prosperi­tás éveiben Kádár János a magyar történelem egyik legnépszerűbb személyiségé­vé lett. De a bírálhatatlan- ság mindvégig megma­radt . . . Ahogy ma látszik: a gaz­dasági és a nemzetiségi po­litika volt számára irreális, álmokkal telítve. Mulasztása az erdélyi magyarság tény­leges helyzetének évtizede­ken át tartó elmaszatolásá­ban megbocsáthatatlan; cse­kély vigasz, hogy a szünte­len emlegetett „lenini nem­zetiségi politika” önmagában sem valami frenetikus talál­mány. A legtöbb gyakorlati próbán megbukott. Az or­szág gazdasági helyzetét pe­dig vagy nem ismerte, vagy ismerte, de nem mondta meg ... (Tamás István, Élet és Irodalom) * * * . . . Ami ... a szembenézni tudóst, mint intellektuális tevékenységet illeti, azt kell mondanunk: bizonyos szín­vonal felett — tehát azon a fokon, ahol valaki egy ilyen helyzetben, egy olyan lap­ban, mint az Élet és Iroda­lom Kádár János felelősség­re vonó faggatását szorgal­mazza — illik valahogyan elhelyezni az eseményeket korban, térben és időben. Il­lik legalább ránézni a tér­képre: a Csendes-óceántól az Elbáig húzódó térség meg­rázkódtatásaira, s a szellemi tisztesség jegyében illik fel­mérni, mennyi ebből a helyi keltezésű baj, s mennyi egy kiterjedt válság: a sztálini modell Prokrusztész-ágyába szorított szocializmus válsá­ga. Ilyen súlyú kérdések meg­válaszolásakor legalább egy futó vizsgálódás erejéig he­lyes lett volna elidőzni an­nál, miként is vergődött egy sztálini modellelemekből ál­ló rendszer integráns része­ként az a Magyarország, ahol először kísérelték meg e modell gyökeres megvál­toztatását. Miért csak ideig- óráig lehetett sikeres egy et­től a modelltől elszakadni igyekvő, népfrontpolitikás, közmegegyezésre törekvő, minden előrelépés után foly­tonos visszarendeződésekkel birkózó MSZMP? Milyen kül- és belpolitikai okai vol­tak ennek? Vajon, ha vala­ki egyszer megkérdezi Ká­dár Jánost a reform ’70-es években történt elakadásá­ról, ugyan, milyen alapállás­ból kell ezt megtennie? Va­jon mennyire indokolt a szá- monkérő hang? Mennyiben indokolt egy bármilyen nagy­hatalmú politikai személyi­ségtől számonkérni, hogy a világgal szemben hátrálnia kellett? De ne legyen félre­értés: nemcsak a külvilág­gal szemben kellett hátrál­nia, hanem több fronton az­zal a közeggel szemben is, amely itthon a reformokat és mindazt, ami velük járt, enyhén szólva is felemásan fogadta. Hiszen emlékezzünk rá — mert a mai Magyaror­szág lakóinak többsége ezt már felnőttként élte át —, aligha volt az utóbbi két és fél évtizedben népszerűbb határozat a reformokat le­állító KB-határozatnál. Ha elmélyült, valóságos múltfeltáró beszélgetésekbe kezdünk, igencsak volna mi­ről beszélnünk és kérdez­nünk is. Aligha „férne el egyetlen újságoldalon”. Hát még, ha a Rajk-ügytől 1956- ig, az áremelésektől az or­szág egészségi állapotáig, az ipar helyzetétől a vidéki közlekedésig és Sztálinváro- sig mindenről számot kell adnia a megkérdezettnek. Egyedül személyesen ne­ki .. . (Népszabadság) — Elnézést, művész úr (Balázsovits Lajosról van szó, aki A. Ribakov: Az Ar- bat gyermekei című regénye színpadi változatának szege­di, országos bemutatóján Sztálint alakította — a szerk.), de ha valaki azt mondaná nekem, keressek egy színészt, akire kioszt­hatják Sztálin szerepét, ma­ga véletlenül sem jutna eszembe. Sztálin kemény, zömök, fekete karakter ... — Én pedig szőke, lágy vonású, északi típus vagyok — bólintott nevetve és fel­húzta a vállát. — Azt hi­szem, ezt a kérdést Ruszt Józsefnek, a rendezőnek kellene feltenni, miért pont rám gondolt, amikor Király Levente — aki eredetileg Sztálin lett volna — meg­betegedett. — Gyanítom, látta maga előtt a végeredményt. Ami­kor ön Sztálin maszkjában megjelent a színpadon és elzengte Leninnek tett eskü­jét, arra gondoltam, itt va­lami tévedésről van szó, ez a kemény, monstrum, fekete alak nem lehet azonos Ba­lázsovits Lajossal. — Ezek szerint hiteles vol­tam. — Az, és nemcsak a maszk miatt. Mondja meg őszintén, nem félt a feladat­tól? — De igen, borzasztóan féltem. Bennem is megvan az a tétova zavar, ami álta­lában az emberek képzele­tét nyomasztja, ha Sztálin­ra gondolnak. Én is tagja voltam annak az iskolának, amely Sztálin halálhírére fékevesztett zokogásban tört ki, az én gyermeki fantáziá­mat is megborzolták a fé­nyes szellők. Aztán persze jött a felismerés, a kiábrán­dulás, a meghasonlás . . . — Milyennek tartja a sze­gedi társulatot? — Legalább tíz olyan szí­nészt ismertem meg a közös munka során, akik nemhogy vetekednek a fővárosi kollé­gákkal, de tehetségben fe­lülmúlják sok híres társu­kat . . . (Magyar Katalin. Ké­pes 7) Minden reform koc­kázattal jár, azzal a koc­kázattal is, hogy hibá­kat és tévedéseket kö­vetünk el. A legna­gyobb hiba azonban az lenne, ha a lehetséges hibáktól való félel­münkben konzervatí­vok lennénk. Mihail Gorbacsov „Az erotika belőlem sugárzik — ha akarom” — ... Számomra a szex nem több, mint minden más, normális, egészséges ember­nek (Medveczky Ilona tánc­művésznő szavai — a szerk.). Bennem már három­évesen — amikor a Népli­getben a Káposztás Zsuzsi után föltettek a színpadra — az tudatosodott, hogy az em­berek örülnek, ha engem táncolni látnak. Én átjövök az orchesteren, s a nézőt magammal viszem. Teljesen mindegy, hogy nyakig be­gombolkozva vagy majd­hogynem meztelenül. Maxi­málisan férfivá tudok tenni valakit apácának álcázva is, mert az erotika belőlem su­gárzik — ha akarom. És anyaszült meztelen is tudok impotenciát okozni — a vi­selkedésemmel. Nem azért lettem nőideál, mert soha nem látott formáim vannak, hanem azért, mert tudok bánni a testemmel. Erről szól a balettiskolai diplo­mám is. — Meddig maradhat vala­ki e szakmáhan a színpa­don? — Hogy más meddig, azt nem tudom. Én addig, amíg nem jön valaki, aki ugyan­azt képes megcsinálni, amit én. Színpadképességben, tempóban, technikában egy­előre nem nekem kell ka­paszkodnom .. . (Kárpáti Ta­más, Reform) Újgazdagok luxusgiccsel . . . Legalább ekkora ve­szély egyelőre — bármeny­nyire is paradoxul hangzig — az újgazdagság. A mai újgazdagoknak ugyanis — tisztelet a kivételnek — van pénzük, de nincs kul­túrájuk. Szemben a múlt gazdagaival, akiknek nem­csak vagyonuk volt, hanem többnyire fejlett ízlésük is, vagy ha az nem, hát neo­fita sznobizmusuk. A mai újgazdag is mindenből a legdrágábbat vásárolja, de luxusgiccsel veszi magát körül, nem az ízléses, az esztétikailag értékes tár­gyak kerülnek a birtokába. Tehát az a szomorúan fur­csa helyzet áll elő, hogy az igazán magas igényű mű­vészetek az állami támo­gatás megvonásával szép lassan elsorvadnak, elhal­nak. Azon egyszerű oknál fogva, mert akinek pénze van, az elsőnek nem a mű­vészileg értékest vásárolja meg, hanem a már emlí­tett luxusgiccset, mert hi­ányzik az ízlése, kulturált­sága, viszont akinek van ízlése, igénye a valós érté­kek iránt, annak nincs pénze megvásárolni az ál­lami támogatás híján ön­magára maradt valódi kul­túrát, művészetet... (Erős Zoltán. Jelző című folyó­irat) „...a vádiratot maga Rákosi állította össze” ... A Rajk-ügyben a vádira­tot maga Rákosi állította össze, dr. Alapynak csak a megfelelő törvényhelyeket kellett a he­lyükre rakni. A tárgyalásveze­téssel eredetileg dr. Ölti Vil­most, a Budapesti Népbíróság akkori elnökét kívánták meg­bízni. Rajk azonban belügymi­niszterként ismerte dr. Olt! „lukait az életrajzán”, ezért a választás dr. Jankó Péterre esett. Rákosi — talán okulva a Bárdossyval folytatott tárgyalá­si vitatkozásomon — magához kérette a neofita dr. Jankót, valamint dr. Alapyt. A maga tudományos alaposságával ki­oktatta őket a trockizmusról, s annak vádirati vetületéről. Ez a felkészítés Péter Gábor jelen­létében történt. Igaz, ezeknek a politikai kérdéseknek az el­vi tisztázása azért is nélkülöz­hetetlen volt. mert a per troc- kizmussal vádolt jelentős vád­lottja, Justus Pál kiemelkedő elméleti tudású marxista volt. A tárgyaláson csak a vádlot­takkal egybehangzóan meakul- pázó személyeket hallgattak ki tanúként olyan külsőségek kö­zepette, mintha valamennyien hazulról ugrottak volna át a Vasas Székházba a népbíróság előtt tanúvallomást tenni. A női tanúk még retikült is hoz­tak magukkal. Valamennyi ta­nút előzetes letartóztatásból ál­lították elő. A külszín olyan volt, mint a Davies által meg­figyelt moszkvai tárgyalásokon annak idején. A tárgyaláson terhelő vallo­mást tett tanúk egy részének a sorsa a hamis tanúvallomás­sal meg is pecsételődött. Dr. Szebenyi Endre, dr. Jánosi Fe­renc és Lindenberger Lajos fél éven belül osztoztak az álta­luk hamisan terhelt Rajk László, dr. Szőnyi és Szalai sor­sában. Németh Dezsőt Pálffy- ékkal együtt végezték ki, dr. Kálmán András idegei a bör­tönben mondták fel a szolgá­latot. . . (Dr. Major Ákos: Népbírásikodás — Forradalmi törvényesség című könyvéből) Kevesebb az állami büdzséből 1989-ben továbbra is 7 tár­sadalmi szervezet kap köz­vetlenül pénzügyi támoga­tást a központi költségve­tésből — közölték a HVG kérdésére a Pénzügyminisz­tériumban. A legnagyobb összeggel változatlanul a Magyar Szocialista Munkás­párt (MSZMP) és a Kom­munista Ifjúsági Szövetség (KISZ) működéséhez járul hozzá az állami büdzsé ... : az e két szervezetnek nyúj­tott támogatás mintegy 35, illetve 40 százalékkal keve­sebb a múlt évinél. A csök­kentésre az Országgyűlés de­cemberi döntése kötelezte a kormányzatot. A Miniszter- tanács eredetileg a tavalyi 3,5 milliárdos szubvenciót 4,7 milliárd forintra kívánta növelni, a parlament azon­ban végül is 2,6 milliárdot adott erre a célra. Az álla­mi támogatás erőteljes lefa­ragása után az idén már csak a Hazafias Népfront és a Magyar Vöröskereszt jut a múlt évihez hasonló összegű dotációhoz. A Magyarorszá­gon működő több tucatnyi szakmai szervezet és baráti társaság közül csak egyet- egyet (a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, illetve a Magyar—Szovjet Baráti Társaságot) pénzeli közvetle­nül a központi költségvetés. Az utóbbiaknak nyújtott tá­mogatás — az Országos Bé­ketanácshoz hasonlóan — 1989-ben csökken... (Babus Endre, Heti Világgazdaság) Seft itt, seft ott ... Ami a földgömbön lehetetlen, az Bu­dapesten megvalósult. Az egyiptomi—Szí­riái határ. A Keletit övező, a valutatér­kép „senkiföldjén”, a Park Szállóban és az Imperiál kávézóban néhány kisebb ju­goszláv csoport feketézik — ez esetben a feketézés kávézást jelent —, de a bel­városban a Szíriái valutaforgalmazók uralják a vidéket. A Gourmand presszó „etetőinél”, azaz a pultnál, naphosszat kö­nyökölnek, üzletre várva, bár a csaloga­tás már az üzlet előtt megkezdődik... Az üzlet vezetőnője nem bízik a változásban. — Amikor átalakítottuk a földszinti he­lyiséget, gondoltuk, hogy ha nem lesz mi­re leülni, kimennek innen. Nem mentek ki. Viszont a régi törzsközönség már nem jön be. Az igaz, ha az arabok engem meg­látnak, gyorsan megváltják a blokkot, mert tőlem tartanak. És nem engedem meg, hogy csak úgy álldogáljanak. Amúgy tehetős emberek. Persze, meglehet, a va­lutázásból. Némelyikük milliomosként, itt, Magyarországon, vendéglőt, cukrászdát is vett. Egyikük, ott, a pénztárgép mellett tartja a névjegykártyáját, reklámból. A Bajkál vezetője egyszerűen, bár sza­bálytalanul védi üzletét. Nem engedi be a valutázókat. — Természetesen vannak arab vendé­geink, de a seftelőket már arcról ismer­jük. Nekik azt mondjuk, rossz a kávégép, üdítő nincs, szeszt meg ritkán fogyaszta­nak ... Az Anna presszó vezetőnője nemrégiben levelet írt dr. Margitai Domokos rendőr őrnagynak, az ötödik kerületi rendőrka­pitányság vezetőjének. Védelmet, segítsé­get kért. — Az biztos, hogy a főváros egyik leg­fertőzöttebb része a belváros. Akciókkal nyugtalanítjuk őket, sokszor hetente több­ször is kimegyünk — mondja Margitai Domokos. — Járjuk a fizetővendég-szobá­kat, sokszor ugyanis ott bonyolódnak le a viszonteladások. Sőt, még a Bazilika padsoraiba is behúzódnak pénzt váltani... (Menyhért Mészáros László, Népszabad­ság) (Mit mond Kádár Já­nos? címmel Tamás Ist­ván tollából terjedelmes írás jelent met; a* Klet és Irodalom hasábjain, — először ebből idézünk néhány szakaszt. Az írásra a Népszabadság reagált „Az emlékezés erkölcse" című cikkében, — ebből idézünk a csil­lag alatt tallózónkban.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom