A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-27 / 48. szám
született a kiváló olasz MORAVIA annyiszor, amikor hozzád jövök, bűntudatot érzek, és megbánom, hogy valaha is itt jártam? — Miért érzel bűntudatot? — Nem tudom. — Majd én megmagyarázom. — Ha tudod! — Azért, mert megvetésre méltónak tartasz. IMe ellenkezz, tudom, hogy ezt gondolod. Nem számít! — Az ember nagyon tud szeretni valakit, akit megvet, és nem érez bűntudatot miatta. — Nos, a dolog nem ilyen egyszerű. Amennyiben én látom, te magadban megvetsz, és a történtekért rám hárítod a felelősséget, és így már nem is velem, hanem saját magaddal, saját éned megvetendő részével állsz harcban. Nem velem — hús-vér szerelmeddel —, hanem saját lelkeddel vívod a párviadalt. De amikor engedsz, már megint hozzám húzol. Szégyelled magad, hogy alulmaradtál, újra elfog a bűntudat saját gyengeséged miatt. Akkor megint csak az a kényelmes, ha úgy gondolhatod: én vagyok megvetendő, te meg csak hagytad, hogy egy gyenge pillanatodban legyőzzelek. Szép kis szemfényvesztés! Te, a büveszmester, a játékot már jól begyakoroltad, talán észre sem veszed, nem érzékeled fortélyait. Nekem viszont tűi régóta tart már. És elérkezett a pillanat, hogy abbahagyjam. Most hallgat, és elégedetten néz rám. Megmagyarázott valamit. Azért én mégis megkérdezem, kíváncsi vagyok: — És ha folytatni akarnám, szerinted mit kellene tennem? — Velem csak nyílt sisakkal vívhatsz tovább. Fogadj el olyannak, amilyen vagyok. Ne vess meg többé, és ne nézd le saját magad! Ne érezz ezután bűntudatot. Például itt van a pénzem. Te kéred el tőlem, te kötöd ki, hogy pénzt adjak neked, aztán mégis haszontalanul elpazarolod, szétszórod, mert nem tudod becsületesen elkölteni. Nos — vagy lemondasz a pénzemről, vagy lelkiismeretfurdalás nélkül, rendesen elfogadod, és nem tulajdonítasz neki semmiféle jelentőséget. — Félek, hogy mindez már lehetetlen — mondom leverten, mielőtt elhagynám a szobát. — Érzem, hogy itt kell hagyjalak. Ezt érzem, és az érzésekről nem lehet vitatkozni. Isten veled! Nem válaszol. Kisurranok az előszobába, ahonnan három ajtó nyílik: egyik a lépcsöház felé, a másik a ) próza író, dolgozószobába, a harmadik pedig a hálószobájába. Eszembe jut, hogy amikor kiléptem az előbb tőle, úgy nézett rám, mint egy megvert kutya, és nem tudok kimenni a lépcsöházba. Kinyitom a hálószobaajtót, és lábujjhegyen beosonok. Ez a hálószoba is pontosan olyan mint ő. Másé nem is lehetne. Itt sorakoznak a gyűlölt régiségek, a barokk ágy csavart oszlopain baldachin, a fal mellett nehéz reneszánsz székek állnak, a szekrény spanyol, a pohárszék provanszál stílusú, a kis komód szigorúan klasszicista. Az ágy felett szakadozott, régi gobelin. Minden bútor igazán antik, olyan nagyon régi, hogy csak meg kellene fogni, bevinni a régiségüzletbe, és az első arra vetődő turistának méregdrágán elpasszolni. Lassan levetkőzöm. A régi, páni ellenszenv újra elfog, olyan elemi erővel, mint a félelem, vagy fájdalom valamikor gyermekkoromban. Az értékes bútorok gazdája mégis milyen silány, méltatlan ember; milyen kicsinyes ízléstelenséggel hordta egymás mellé berendezése drága darabjait! Lehúzom magamról a kopott bőrkabátot, a pulóveremet, a pantallót, és ott állok mezítláb a hideg márványpadlón, egy szál csípőig érő kombinéban. A saját meztelenségem tudata megszédít, felgyújt. Égő testem a selyem ágyterítő alá fúrom, fejemet a cifrán hímzett brokát kispárnára szorítom. Milyen alacsonyrendű, milyen hitvány ez az ember! Most, hogy itt vagyok az ágyteritő alatt, összekuporodom, kezemet a lábam köze szorítva. A hátamon hirtelen borzongás fut végig — fázom, ráz a hideg, mintha már lázam lenne, s valamilyen különös érzés tölt el. Egyszerre érzek ujjongó örömet, és mégis tudom, hogy ez az érzés maga a lealjasodás. Kezemet kinyújtom a régi kis komód felé, elveszek róla egy cigarettát. Rágyújtok, mélyen magamba szívom a keserű füstöt. Igyekszem csak a cigarettára figyelni, de remegek egész testemben. Nem tudom levenni a szemem a szoba ajtajáról, ahonnan majd hamarosan belép — a férfi! Azt kerdezem magamban, hogy mit csinál majd, mit mond, ha meglátja, hogy itt vagyok az ágyában. Micsoda aljas alak! Igen! Közben megtaláltam rá a legjobban illő jelzőt: „aljas alak". (Lutter Éva fordítása) Szén Mama, mindig attól féltél, hogy elédáll a koldus fagy s neked nem lesz szened, nem lesz, ki fát hasítson a sparhelt alá ha rég meghalt a férjed s a vejed, s a fiad is csak ritkán jön haza. Talán ezért indultál ily hamar a végső útra. a hatodaidhoz, még az első hó előtt De a november már zord, északról fúj a szél, s az este üvegbe vonja a tócsát az úton, s te mezítláb hagytad itt a világot Hideg vízzel mosták le a tested, csavargatták kezed a ruha-ujjba, túl vékony a lábadon a harisnya. Vacogtál az egyszerű koporsóban, mikor Galántáról a szeredi temetőbe vittek, GÁL SÁNDOR: temetőnk sötét tájon sodródó árnyak között meglegyint a szél a most-idő az est-idő halottak napja fehér gyász e dantei mezőn a lefelé boltozatos örök-hazában átvilágít köveken a hold s a fekete fa-roncsok repedésein fölizzanak a nevek emelkednek csillaggá nőnek ecetfává rózsatővé a néma csöngetés szavára együtt hamvadnak-nyilnak évek évszázadok némaság zenéje nevek sorakozója a mindenkori számbavételre hajtonganak a sötét gesztenyék csattog a csend az ágak között húrtalan hegedű amit ide zártak világgá nyílt szív szellem szerelem teljességbe forrva hantok alatt gyökerek alatt növekvőben a hold emelkedik csillagaival érik havasra a magány kalapácsa szögeket üt a csend bordáiba megmozdulnak a koporsók a hideg sugárzásban tágul a visszafelé-út csupasz bokrok között hontalan történelem csont föld mélység mélységes némaság nevek izzanak fejfán sírkövön süttői márványon peres-oldali akác-rönkön száll fenn az éj madara nehéz röpüléssel hangja sir siratja maradékait árnya betakarja a rácsos kerítést nem az időtlenség VOJTECH MIHÁLIK a koporsó-fedél lúdbőrös volt. rajta dideregtek a papír-angyalok. A hullaházban jégre tették a koporsót most ott fekszel a temetésed várva, kuporogsz a sötétben — kint szélvihar üvölt Bizony, jó lenne most egy kályha a lábadhoz! Tetszene néked a kis Nap-szelet hisz derekad gyapjúkendő sem melegíti, és a tavaszig még szörnyű messze van. Nem kellett volna még fölkerekedni. Gondolhattál volna a nyirkos alkonyokra, s hogy nélküled az én szívem megfagy, és arra, hogy a Vág menti háznál van két télre való szened. (Fordította: Kövesdi Károly) holdudvara a mozdulatlanság borzongató domb domb mellett kimért feszes sorokban nő férfi gyermek egykorú valahány ki mikor élt s hogyan ki mit élt s miért szent lator gyáva hős domb dombot követ nem sorsok nevek és nevek földem hatott csillagai megalázott orgonabokrok dermedő-fekete árnya a kerítés mentén boglyas líceum-gát sűrű bizonytalanság elhagyott madárfészkek ázott maradékai áttetsző felhők a hold előtt hallani a madár surrogó röptét a jelölhetetlen idejű pillanatot belefér látomás hit halál a történelem pusztítja történetét nemcsak a bőr a hús a csont is szétmorzsolódik e babitsi malomban kitoloncolható törmelék földgyalut neki ekét s lencsét búzát helyére még virradat előtt az izzó hold alatt sírhalmok sora strázsálnak szólítható nevek virraszt minden kitapintható betű és jel-töredék amit kívül az erőszak leront itt bonthatatlanná egyesül kőre kő borul csendre némaság temetőnk holdudvara jövőtlen jelen 11
