Zalamegye, 1883 (2.évfolyam, 26-52. szám)

1883-09-09 / 36. szám

II. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1883. szeptember 9. 36. szám. 1, M ii rr írrlr i r i es A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Zala-Egerszeg 1883. szeptember 4. A megyei bizottság

1 mai napi közgyűlésének tárgyát kizárólag a megye székhelyén s több községeiben felmerült zavargások, azoknak folytán tett, v;igy teendő intézkedések képezték. Dacára annak, hogy a meghívók csak a szabályszerű nyolc nap előtt bocsáttattak ki, a rendkívüli gyűlésre a bizottsági tagok nagy számmal jelentek meg, még a megye legtávolabb részeiből is. Glavina Lajos főispán és kormánybiztos úr ő méltósága éljenzés között az elnöki széket elfoglalván, mindenek előtt felemlítette a felséges uralkodó családban legújabban felmerült örvendetes esemenyt, mire a gyűlés egyhangúlag örömének és szerencse kivánatának felirat utján fog kifejezést adni. Ez után főispán ur a napi tárgyra térvén, előterjesztetett a nmlgú m. kir. belügyminisztérium f. évi augusztus hó 28-án 3462 ein. szám alatt kelt rendelete, melylyel értesíti a megye közönségét, hogv a megye területén a legutóbbi időben előfordult nagyobb mérvű zavargások folytán veszélyeztetett élet és vagyonbiztonság helyreállítására rendkiviili intézkedések levén szükségesek, méltóságos Glavina Lajos főispán urat ;i megye területére kormánybiztossá kinevezte, hogy a megzavart közrend, élet és vagyonbiztonság helyreállítása érdekében minden szükséges intézkedések a legerélyesebben foganatosíttassanak ; kötelességévé teszi egyúttal a megye közönségének, hogy a kormánybiztos urat feladatának teljesítésében a legerélyesebben támogassa. Felolvastatott ennek kapcsán Svastits Benó alispán úrnak páratlan tapintatossággal szerkesztett jelentése, a megye legtöbb helyén előfordult zavargásokról s a közrend helyreállítására tett hatósági intézkedésekről. A megye közönsége mély fájdalmát fejezte ki a felett, hogy Zalamegyében, melynek múltja a hagyományos törvénytisztelet és rendszeretet szakadatlan fényes példáit állítja elénk. — a polgárok egy részének személye és vagyona a csőcselék garázdálkodásai által a közelmúlt napokban oly súlyos megtámadást szenvedett, hogy a közrend helyreállítására a legvégső rendkiviili eszközök váltak szükségessé. A megye közönsége, a rend és a polgárok személy és vagyonbátorságának helyreállítására tett hatósági intézkedések felett teljes elismerését s a továbbiakra nézve kormánybiztos úr őméltósága valamint Svastits Benó alispán úr irányában osztatlan bizalmát fejezte ki; — kijelentette egyszersmind, hogy erkölcsi kötelességül tekinti, miszerint a megzavart közrend mielőbbi helyreállításában a megye minden polgára s különösen annak értelmisége saját körében kitelhetőleg közreműködjék. Felhívja ugyanazért a közgyűlés a törvényhatósági bizottság tagjait, a községi elöljáróságokat s a megye összes értelmiségét, hogy a népet az izgatások és rendzavarások következményeire figyelmeztessék, higgadt nyugodt magatartásra intsék: figyelmeztessék az alkotmányos állampolgár első és legszebb kötelességére, a törvény és a törvényes hatósági intézkedések tiszteletben tartására; s figyelmeztessék végül, hogy a lefolyt gyászos események tanúságot szolgáltatnak, miszerint a törvény sérthetetlen tekintélye csorbát nem szenvedhet s hogy a rend és a polgárok személy és vágyonbátorsága, — melyek kivétel nélkül való oltalmazása az állam első és legfőbb feladata, — a legsajnosabb áldozatok árán ís kérlelhetetlenül kell, hogy fenntartassák. A megye közönsége azon biztos várakozásának ad kifejezést, hogy Zalamegyének közszelleme, mint mindenkor, úgy a jelen viszonyok között is hiven fogja teljesíteni feladatát. Cserfán Károly bizottsági tagnak felszólalása folytán a belügyminiszter felkéretni határoztatott, intézkedjék hathatósan, hogy a ponyva irodalomnak bucsuk és vásárok alkalmával árulni szokott termékei, — melyek a nép körében veszélyes eszméket és izgatásokat terjesztenek, kellő felügyelet és korlátozás alá vétessenek. Séllyey László a ható ságfigyelmébe kérte, miszerint az izgatások összefüggésben látszanak lenni a horvátországi mozgalmakkal s azoknak egy messzebb kiható célja van. Elnöklő főispán úr a feliratnak egyhangúlag lett elhatározását, úgy a belügyminiszterhez ponyva irodalom korlátozása végett intézendő kérelmet végzésképpen kimondotta. Inditvány tétetett, hogy tekintettel a zavargások által előidézett rendkívüli helyzetre, a f. hó 10-én megtartandó rendes bizottsági közgyűlés elnapoltassék. Az indítvány egyhangúlag elfogadtatván, a J O J O o o " törvényhatósági bizottsági', hó 10-én megtartandó rendes közgyűlése elnapoltatott és Svastits Benó alispán ur megbízatott, hogy az időben, midőn a a körülmények a közgyűlés megtartását lehetségessé teszik, annak összehívása iránt főispán ur őméltóságával egyetértőleg intézkedjék. Gózony László megyei főjegyző úr beterjeszti a megye legtöbb adót fizető tagjainak az 1884. évre az igazoló választmány által kiigazított névsorát, mely a közgyűlés által elfogadtatott és megerősíttetett. Végül elnöklő főispán és kormánybiztos úr őméltósága a bizottsági tagok által a zavargások megszüntetése érdemében a legnagyobb készséggel felajánlott erkölcsi támogatást szives elismeréssel fogadván, a gyűlést feloszlatta. Es most visszatérve a gyűlés tárgyához és lefolyásához, s mert több felszóllalást hallgatással mellőztünk, mulaszthatatlan kötelességünknek tartjuk kijelenteni, miszerint történt oly nyilatkozat, mely általában, de különösen a jelenlegi kényes körülmények között jobb lett volna ha elmarad; nyilváníthatjuk, hogy a megye területén a csend és rend helyre állítva van, s e részben legtöbb köszönettel tartozunk páratlan buzgóságú és szerencsés tapintatu alispánunknak, ki a minden előjel nélkül, villámként felmerült zavargások első pillanata óta nyolc napon és éjszakán által folytonos működésben, rendeleteivel, preventív és gátló intézkedéseivel mindenkor kellő helyen, kellő időben megjelent, „Zalamegye" tárcája. Egy öngyilkos életéből. — Elbeszélés. — Irta: Pécsi Elemér. 11. A főváros zajából e kies helyre vezetett sorsom, csekély fizetésű hivatalnokká lettem. Jövedelmem alig volt elégséges a megélhetésre, de visszavonult életem lehetővé tette e csekély jövedelemből is fenntartanom magam. Ismerőseim soká nem akadtak ; ki törődött volna a jövevény nyel, ki többek reményét az előléptetéshez meghiusítá. Hideg arcok, megvető tekintetek fogadtak, ha az emberekkel érintkeznem kellett. Idegenszerű volt előttem minden. Oh mit adtam volna egy jó barát bizalmáért, mily szivesen kötöttem volna bár életemet neki, sa várva várt jó barát nem jött; én egyedül maradtam. Szórakozásom egyedül a vidék bájainak élvezetében s tanulmányokban öszpontosult. Bejártam a környéket ; megpihentem a csendesen folydogáló patak partján; vagy az erdők sürü homályába mélyedtem, hol a csalogány dala gyönyörködtetett. Egy ily kirándulásom alkalmával, nem messze tőlem, az ég vérpirosán fénylett. Sietve haladtam ki az erdőből a hol épen voltam — azt hittem az ég. Csalatkoztam. Az erdőn túl levő kis faluból hatalmas láng oszlopok emelkedtek. A falu égett. Lélekszakadva rohantam a vész helyére, hogy ember társaimon segítsek. A falu, megérkezésemkor, lángtengerben állott már; a fölkerekedett szél által táplált tűz minden' éghetőt felemésztéssel fenyegetett. A férfiak lármája, a nők jajveszéklése, a gyermekek sírása, az ijedségtől megvadult állatok menekülése s a roskadó házakból kiömlő fűst és forróság elkábítottak. Arra menekültem, a hol a tűz még kevésbbé pusztított. Egy magánosan álló kastély elé értem, melynek tetőzete szintén lángokban állt. A tűz borzasztóan működött. A gyenge fecskendők nem voltak képesek hatalmának gátot szabni. Berohantam a kastély udvarába s erőmtől telhetőleg igyekeztem segíteni. E közben vágtató kocsi ért az udvarba. Felszakított ajtaján halott halvány, 35-40 évesnek látszó nő ugrott ki. Arca ki volt kelve, szemei vérben forogtak. Mint őrült rohant föl a kastély lépcsőjén. Utánna szaladtam s visszatartottam. A lángok ekkor már az épület belsejében dúltak, a feljárat falépesői lángot fogtak; alig volt már azokra lehetséges lépni. A nő tépte, szaggatta magát, de én erős karokkal fogtam s a szabadba igyekeztem vinni. A nő ekkor egy velőt rázó sikolylval s e szavakkal: leányom, hol van leányom, — összeroskadt s elájult. Képzeletet haladó gyorsasággal vittem a szabadba, lefektettem s aztán elszántan fölszaladtam az égő lépcsőkön. A hőség rekkenő volt. Teljes erőmből kiabáltam: ki van itt. szóljon. Semmi felelet. Felrántottam a legközelebbi ajtót s elbűvölő látvány tárult elém. A szoba közepén, fiatal, 15—16 éves leányka kezeit összetéve imádkozott. A láng nem jutott még ide s a leányka ezúttal biztonságban volt. Kevés idő kellett azonban, hogy a bősz elem e személyt is martalékjává tegye. A leányka beteg volt: erre engedett következtetni rendkívül halavánv színe, a pongyola öltözet s a felvetett ágy. Mit sem szóltam. Egy terítőt kaptam föl, azt a beteg gyermekre borítottam s azzal karjaimba véve menekültem vele a vészes helyről. A folyosó rettenetes füsttel volt tele, nem találtam lejáratot. Orüléshez közel futkostam fel s alá. már-már attól tartottam, lehetetlen lesz megmentenem a leányt. Saját életemmel nem törődtem, a leányka megmentése foglalta el egész valómat. Majd egy perc telt el e borzasztó helyzetben, a mikor egy fellobbanó láng utat mutatott a lejárathoz. Óvatosan haladtam le a lépcsőkön, mert a legkisebb vigyázatlanság életünkbe kerülhetett. A leányka feje eszméletlenül hullt vállamra. Óvatosságom sem volt képes megmenteni a veszélytől. Az utolsó lépcsők felé közeledve azok egyike leszakadt alattam, én iszonyú kiáltással a lángok közé hulltam, mialatt a kedves terhet egy kéz elkapta tőlem. A nyilás, melybe estein, nem volt mély, pillanat alatt kiugrottam abból s égő ruhával szaladtam keresztül az ez alatt összefutott emberek tömegén, kik inkább bámulni, mint tenni jöttek össze. Egy közeli pocsolyába ugrottam, a láng elaludt ugyan rajtam, de ruhám teljesen elpusztult s iszonyú égési sebeket szenvedtem. Sántítva hagytam el a szomorú helyet. Nem vette senki észre távozásomat, kinek is tűnt volna föl az; nem ismertek. A megmentés érdeme sem illetett, mert nem tudtam, a leánykával mi történt. Lassú léptekkel inkább mászva mentem a városba vissza. Szégveltem, ha emberrel találkoztam. Hajain le volt perzselve, kalapom keresztül égve, ruhám átlyuggasztva s vöröses égési foltokkal tele. Sebeim véreztek, a vér nyomot hagyott maga után. Lábaim az elégett cipőkből intő-jelként kandikáltak elő. Szóval a legnyomorultabban néztem ki. Ehhez járult ínég a gond: a rajtam levő ruha volt csaknem egész ruhatárom, a még meglevő pár darab ünnepi alkalmakra volt szánva. Felsóhajtottam s elgondolkodtam. váljon ki vesztett többet a tüz által, a kastély gazdag tulajdonosa, ki úgyis avult házát ujjal pótolandja, vagy én, ki egészségemet, vagyonomat, mindenemet hoztam áldozatul. Bizonnyára én vesztettem legtöbbet. Sebeim ágyhoz szegeztek. A sebláz kitört rajtam. Nem volt, ki homlokom forró hevét szelíd kézzel csitította, - ki égő szomjumat pohár vízzel oltotta volna. Oh mit tesz elhagyatottnak lenni! Tehetetlenül vergődtem kórágyamon. A nyomor, mely környezett, mind érezhetőbbé vált; anyagi körülményeim orvosi ápolást nem engedtek, a házi szolgálat pedig nem pótolta azt a gondosságot, a mely enyhítette volna tán fájdalmamat. Rettenetes álmaim voltak. Szüntelen égő romok közt haladtam. Az üszkös gerendák recsegve hullottak lábaim elé. Kétségbeesve küzdöttem, hogy megmentsem éltemet. Aztán, lobogó fürtökkel, fehér ruhás nőalak szaladt felém, segélyemet keresve. Szemei kétségbeesést