Új Szó, 1989. szeptember (42. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-19 / 221. szám, kedd

Melegedő 9)if|ú szívek" Próba után Franciaországról - Varga Ervin koreográfussal Dől a dobogás, futnak a szavak, betöltik a sötét kis udvart. ;,Egy, két, há, négy, fordul, jobb láb... Magasba ugrunk, nem távol­ba... Pergő-forgó, gyorsforgó és ko­pogó. Még egyszer és még egy- szer“... és még ki tudja, hányszor. Fél hattól, majdnem nyolcig akár százszor. Tükörfal előtt, zenére, nyi­tott ablakoknál. Hétfő van. Szép kellemes este; az Ifjú Sziveknek: próba. A második próba szeptemberben. Nyolc után, amikor kiürül a terem, Varga Ervin, az együttes vezetője új plakátot mutat a falon.- Ez az a lány, akit ma fehér szoknyában láttál. A szólótáncos. Egyébként ó az egyik asszisz­tensem.- Ilyenkor, az évad elején, gondo­lom, messziről hozzátok vissza a Szíveket.- Másfél hónapos kihagyás után újrakezdeni... képzelheted! Hat hét szünet nagyon sok a táncos életé­ben. Teljesen megváltozik a mozgá­sa, úszni, futni teniszezni jár... tíz hónapig hetente kétszer keményen próbál, aztán egyik napról a másikra kikapcsol, felenged a test, meglazul­nak az izmok, úgyhogy nagyon fino­man, nagyon óvatosan kell beindul­ni. A mai próba kicsit keményebb volt már, mint az első, de még erre is csak azt mondom: gyenge kezdet. Majd ha visszavezetem őket a régi, megszokott kerékvágásba, majd ak­kor lesz jó. Fiatal, formálható tánco­sokkal dolgozom, ez a legfontosabb. Jó a ritmusérzékük, tele vannak erő­vel, akarattal, .nincsenek elrontva sem ilyen, sem olyan „stílussal". Szóval nemcsak nekik, nekem is öröm a munka.- Beszélhetünk egy másik öröm­ről is, a júliusi, franciaországi ven­dégszereplésről. Hogyan jött a meg­hívás? Hol figyeltek fel az Ifjú Szí­vekre?-Zenekarunkra, a Ghymesre fi­gyeltek fel Szegeden, egy nemzeti­ségi néptáncfesztiválon. De hogy mégis pontosabb választ adjak: egy szabadúszó francia művész, Miquel Montanaro küldte a meghívót, ő hal­lotta a zenekart, és mert tetszett neki, ahogy muzsikáltak, még ott, Szegeden megismerkedett a fiúkkal. Jött is aztán nemsokára a levél, hogy várja őket, és várja a táncoso­kat is, három párt az együttesből. Két hétre és öt előadásra szólt "Ja meghívás, de útban Cannes felé az olaszországi Goriciában, vissza­felé pedig a nyugat-németországi Kastlban tartottunk egy-egy elő­adást.- Cannes-ban is felléptetek?-Bent, a város szívében nem, csak a peremén és Saints Margauri- te szigetén. Ott várt ránk talán a leg­nagyobb élmény... nemzetközi úttö­rőtábort építettek egy középkori tömlöcben. Az erődítményt úgy hagyták, ahogy volt, a börtöncellák- ból szobák lettek, a lóistállóból pedig tornaterem. Eredetileg kint, a sza­badban kellett volna műsort adnunk, de tíz perccel az előadás előtt rrieg- eredt az eső. Más választás nem volt: csak a tornaterem. Halomra raktuk a matracainkat, behordtuk gyorsan a hangszereket és száz­húsz gyerek előtt játszani kezdett a Ghymes. Francia, nyugatnémet, egyesült államokbeli, kanadai ti­zenévesek ültek előttünk: figyelmez­tetett is bennünket időben a vezető­jük: ne ijedjünk meg, ha a népi muzsika nem fogja lekötni őket. Ezek a gyerekek másfajta zenét di­csőítenek; lehet, hogy rögtön az ele­jén kivonulnak majd néhányan, de mi csak csináljuk végig, ne törődjünk velük. Rendben, bólintottam, vagyis hát... no, mindegy. Megy a műsor, játszik a zenekar, nézem a gyereke­ket, és nem mozdulnak. Jönnek a táncosok... majd most, gondolom. Ha egy valaki feláll, megy a többi is. Nem állt fel senki! Tapsoltak, bra­vóztak, élvezték a műsort.-Tudtátok, hogyi gyereksereg előtt léptek majd fel?- Igen, tudtuk. Ha ez lett volna az első előadásunk, bizonyára mi is furcsállottuk volna. De nem a szige­ten kezdtünk, hanem Cannes elővá­rosában, Mouans-Sartouxban. Ott egészen más közönségünk volt. Felnőttek, lehettek vagy háromszá­zan. Szép környezetben, egy han­gulatos kastélykertben léptünk fel, s bár nagyon izgultunk, a siker nem maradt el. Le Garde-ban, a városhá­za előtti főtéren hatszázan tapsoltak a műsor végén, a második ráadás után pedig, amikor a táncosok lefelé tartottak a színpadról, szaladt a szervező, hogy ne hagyjuk abba, mert nem tudja hazaküldeni az em­bereket... hát nem halljuk, mit kia­bálnak? „Még, még, még!" Mit csi­náljunk, néztem a zenekarra? Tánc­házat, mondták a táncosok. Akarnak táncolni? - kérdeztük a közönséget. „Igen, igen!“ Nem túlzók: percek alatt eltűntek a székek, csak a néző­ket láttam és az óriási kört, ahogy egymás vállát fogják. És mi táncol­tunk tovább, most már velük, egé­szen éjfélig. Ugyanilyen lelkes kö­zönségünk volt Puget-Vile-ben és Neveres-ben is; nagy izgalommal, nem kis félelemmel indultunk erre a vendégszereplésre, hiszen sem­mit sem tudtak rólunk az ottaniak, de olyan szeretetben, akkora sikerben volt részünk, hogy öröm emlékezni rá.- Miből állt a műsor, milyen tán­cokból?- Gömöri csárdást, vasvári ver- bunkot, kalotaszegi legényest, me­zőségi párost, keménytelki táncot és bélyi csárdást táncoltunk, de műsort adott a Ghymes is.- Plakátok, szórólapok reklámoz­ták-e az együttest?- Nem. Francia nyelvű műsorfü­zetet mi, itthonról hogyan is küldhet­tünk volna? Neveres-ben néptánc­fesztiválon vettünk részt, ott azért tudtak rólunk egyet s mást, a többi helyen pedig az előadás előtt mutat­tak be bennünket. Igazán nincs okunk panaszra... őszinte érdeklő­déssel, igaz vendégszeretettel fo­gadtak bennünket mindenütt és anyagiakban sem kellett szűkölköd ­nünk. Michele mindenben állta a szavát.- Michele?- Igen. Miquel Montanaro.- Ki ez az ember voltaképpen?- Egy megszállott.- Egy megszállott milliomos?- Nem, egy szegény megszállott, akinek magyar a felesége és mert imádja a magyar kultúrát, a nyelvün­ket is beszéli. Amúgy bohém em­ber... színész is, zenész is, énekes is, akinek adnak a véleményére Franciaországban. A tiszteletdíjat természetesen nem tőle kaptuk; azt az illetékesek fizették.- Pirosbetűs év lesz tehát az Ifjú Szívek történetében az idei.- Biztos, hogy emlékezetes ma­rad. Azzal együtt persze, hogy az útleveleket reggel nyolc helyett este nyolckor kaptuk kézhez, hogy negy­ven fokos melegben utaztunk, hogy kifogtunk egy-két órületes forgalmi dugót, hogy Párizsban lerobbant a kocsink, hogy hét és fél órát álltunk hazafelé a határon... két hét alatt ötezer háromszáz kilométert tettünk meg, ebbe aztán sok minden be­lefér. *- És most itt az új évad... mire készül az együttes?- Jövőre lesz harmincöt éves az Ifjú Szívek. Az énekkar egy zoborvi- déki lakodalmason dolgozik, mi pe­dig... tudod mit, nem árulom el. Legyen az meglepetés. SZABÓ G. LÁSZLÓ Bölények az íróasztalon 200 éve született J. F. Cooper Feldübörögnek, s látni vélem a nyomukban felszálló port. A lovakat nyereg nélkül megülö indiánok vágtatnak a lankás prérin. Megtanultam már néhány dolgot. Azt például, hogy ők csak a törzs harcosainak, asszonyai­nak, gyerekeinek és öregjeinek táplálékát vadászták. Jött a fehér ember, majd puszta szenvedélyből egész bölénycsordákat lőtt halomra, ó, mennyire tisztelték is egymást az indiánok! Gyermekeikben a növekvő harco­sokat, asszonyaikban a törzs életképességét, öregjeik­ben múltjukat, bölcsességüket becsülték. Az ellenséget nyílt harcban győzték le... Itt dübörögnek a bölények. Harcosok biztató kiáltása hallik, s most is Bőrharisnya lépked, zajtalan cserkészve a bozótosban. Vizek csillannak, rajtuk hangtalanul suha­nó kenuk. Talán leselkednek az ellenségek, de itt vadásznak a testvéri indiántörzsek harcosai is. Nem, nem halt meg az utolsó mohikán, s apja sem hunyta le szemét. Az örök vadászmezők biztosan másoknak ne­velik a vadat. Pedig mennyire oda vágytak Nathaniel Bumppo, alias Börharisnya, Sólyomszem, Hosszúpuska, Vadölő testvérei. A prérivé változó íróasztalon ismét megelevenednek feledhetetlen hősei egy romantikus írónak. James Feni- more Cooper 1789. szeptember 15-én látta meg a napvi­lágot. Akkor már hat éve múlt, hogy befejeződött a füg­getlenségi háború, s Anglia királya elismerte az Egyesült Államokat. Cooper tehát beleszületett a keleti partvidék felöl egyre inkább Nyugat felé vonuló telepesek hódító és az indiánok honvédő harcaiba. Mégis megkísérelte az igazságos ítéletmondást, s romantikus telítettségű mű­veiben az emberiség legnagyobb eszményeit kereste. Kereste, mert - ezt életműve igazolja - felismerte, hogy az indiánokat gyilkoló, a vadállatokat pusztító fehérem­ber saját becsületét csak úgy tudja visszaszerezni, ha egy teljesen új típusú, új erkölcsű, az indián civilizációval szemben türelmes, saját civilizációját nem rájuk erősza­koló emberré válik. Ezek voltak. J. F. Cooper eszményei. Ha a múlt század politikusaira, embervadász banditáira nem is, a huszadik században gyerekek millióira mégis hatott. Ha felnőttként (a megírás sorrendjében) újraol­vassuk a Nagy indiánkönyv darabjait, a Bőrharisnyát, Az utolsó mohikánt, A prérit, A nyomkeresót, a Vadölőt, olyan típusokkal találjuk magunkat szembé, amelyek nem is köthetők annyira a helyszínhez. Ez még nem a vadnyugat, ez még nem a szüntelenül ugató coltok mészárosvilága. Itt még elölről töltik a puskát, maguk öntik a golyót, készítik a puskaport, a vadászszerencsé­hez még mindig az ügyesség, az erő, a ravaszság, a bölcsesség, a természet ismerete szükséges. Bár Cooper halála előtt tizenöt évvel - 1836-ban - feltalálta Colt úr ama nevezetes forgótáras pisztolyát és regényei közül az utolsó kettő később íródott, számára mégsem a kaland, a küzdelem, a harc ábrázolása volt az elsődle­ges. Kedves, sokszor tragikus sorsú indiánok és fehérek, idegenekkel szövetkező téveteg indiánok és vérszomjas banditák, a gyarmatok megszerzéséért harcoló angolok és franciák, becsületes vadászok és pusztító vadorzók jelentek meg könyvei lapjain. Ezekhez a regényekhez nem kell kulcs, nem kell kalauz. Olvasásuk után talán másképpen fogja nézni a kiskamasz a napjainkban mindent elárasztó kalandos könyveket. Ezek már nem érdemlik meg a kalandregény megkülönböztetést sem. A kalandot egyedül a harc jelenti bennük, a regényesség meg igazi írók kiváltsága maradt. Miközben bölénycsordák dübörgését vélem hallani, s lovas indiánok kiáltásai érkeznek a képzelet távolából, eszembe jut egy emlék, amely a Préri elolvasásakor ragadhatott meg bennem. Tudvalevő, hogy Bőrharisnya, az öreg vadász ennek a regénynek a végén meghal. Elsirattam őt, és elhatároztam, hogy olyan becsületesen fogok élni és meghalni, mint Börharisnya. Jó volna tudni, hány gyerek tett fogadalmat, hány képzeli __ es küdött így. I DUSZA ISTVÁN] ........................................................ ■ a a «a■■na a ’B’flra a aa ■ ■ ■ ■ ■ a ■ ■ a aai FILMEK iJMb JL JUff V JKL JLmV Jm* Jmm , ■ a ■ At a Nem árt, ha művészek időnként újra­élesztgetnek örökérvényű (sokszor és so­kak által elfelejtett) igazságokat, ha figyel­meztetnek arra, hogy igyekezzünk a leg­nehezebb körülmények között is ember­ségesen élni, könyörületesen ítélkezni mások felett, komolyan és megfontoltan cselekedni, a legkevésbé ártani társaink­nak. Nem baj, ha egy-egy műalkotás erejéig vissza-visszatérünk a történelem­ben, s felidézzük, sorra vesszük az ismert Dunán cselekvő kisemberek élniakarásáról, a mészárlás idején is fellobbanó, s a tra­gédiából (lelkiekben) átemelő szerelem­ről. Ha a film érdemeit akarjuk méltatni, mindenekelőtt és csaknem kizárólagosan a színészek kultivált játékáról kell elisme­rően beszélnünk, akik kitűnően beletalál­tak Körner eseménydús történetének drá­maian kiélezett helyzeteibe. A politikai és a közéleti eseményeket nem értő, azok iránt közömbös, mindvégig ösztönösen Szerelmesen... Tarján Györgyi és Román Luknár (Duáan Dukát felvétele) eseményeket, tényeket, sót szükséges is, hogy a szellőztetéssel, új tételeket nyilvá­nosságra hozva, felismerhetővé tegyük a fehér foltokat. Kell a visszatekintés, ha nem valamiféle, élettől elvonatkoztatott eszme jegyében, hanem az ember nevé­ben, jó cél érdekében tesszük. Ha a tárgyszerű konfrontálás és nem az ér­zelmek (főleg nem a káros érzelmek) felszítása a szándék és a cél. ' Miloslav Luther legújabb filmje az 1938-39-es évek eseményeit veszi cél­ba. A rendező, a megválasztott történettel visszatér ugyan a közelmúltba, de nem vállalkozik korelemzésre, mélyebb társa- dalomábrázoiásra, kritikai hangvételű analizálásra, okfejtésre. A korabeli at­moszférát legtöbbször csak látvánnyal idéző miliőbe ágyaz egy részvétet kikény­szerítő, fájdalmas történetet. Nem a néző hibája, ha helyenként úgy érzi, hogy azo­kat az érzéseket, amelyeket a náci zsidó­üldözés filmes fordulatai kiváltanak ben­ne, korábban, más mozgóképes munkák nézése közben is érezte már. Az Át a Dunán fiatal hősei a cseh protektorátusból menekülnének a Dunán át emberségesebb világba, ha lenne még ilyen. S minthogy nincs, számukra is vég­zetessé válik az egész emberiség ellen elkövetett szörnyű tragédia. A neves cseh író, Vladimír Körner, a film forgatókönyví­rója a múltbéli események boncolgatását, m egvilágítását elkerülve, balladisztikus történetet költött az esendő, ösztönösen cselekvő szlovák fiút Román Luknár ka- maszos közönyösséggel, stréberséggel eleveníti meg, Vlado Hajdú az otthonából és a munkahelyéről elűzött zsidófiút sal­langok nélkül, hitelesen alakítja. Tarján Györgyi az áldozatvállalás testi-lelki gyöt­relmét a metakommunikáció olyan eszkö­zeivel képes kifejezni, hogy jelenete a vá­szonról is élő, eleven előadás erejével hat, s felsejlik benne - általánosan - a morális tartás tragédiája. A csupán a bajba került ember kap­csolataira, érzéseire, reagálásaira, az ál­dozat- és a sorsközösség vállalásra, er­kölcsi-etikai kérdésekre összpontosító egyenes vonalvezetésű történet élettelibb és újat hozó is lehetne, ha a képi megjele­nítéssel a rendező szuggesztív erejű at­moszférát teremtett volna. Ma, amikor a politikai filmek korát éljük, amikor sorra jelennek meg a fehér foltokat eltüntető, a tabukat ledöntő vadonatúj és a „számű­zetésükből" előkerült régebbi alkotások, nehezebb kielégíteni a néző kíváncsisá­gát a társadalmi és politikai összefüggé­sek boncolgatását nélkülöző produkció­val, a letűnt kor rekvizitumainak felsora­koztatásával teremtett látványvilággal. Kell, talán ma még jobban, mint bármikor, a történelmi visszapillantás, de a filmben, amely erre vállalkozik, mélyíteni kell a korrajzot, és az ilyen vállalkozás eseté­ben elkerülhetetlen a szociografikus ábrá­zolás. A medve Mozijaink a közelmúltban vetítették Jean-Jacques Ánnaud előző munkáját, a Rózsa nevét, amelynek a középkori kolostorban játszódó, igazságot és békét kereső bűnügyi története izgalmas, véres és látványos nyomozást nyújtott. A fran­cia rendező új alkotása, A medve is bőven kínál izgalmakat, véres kalandokat és nem mindennapi látványt. A film James Olivér Curwood a Szürkemedvék királya című regényéből írt forgatókönyv alapján készült. Újszerű, mélyen emberséges eszmeiségével, szándékával tiszteletre méltó vállalkozás ez a természet-, illetve kalandfilm, amelyben a főszerepeket nem hivatásos színészek, hanem egy jól meg­termett, magányos öreg medve és egy csintalan, árvaságra jutott medvebocs „alakítják". A vadásztörténet technikai pedantériával felépített jelenteiben, hely­zeteiben a rendező utasításait szinte hi­hetetlen engedelmességgel, érzelmi töl­téssel, értelmes reagálásokkal „hajtják végre" az állatok. Az álom animációs jeleneteit Bretislav Pojar készítette. Minden részletében aprólékos műgond­dal kidolgozott, a nézőt természet- és állatbaráttá nevelő nagyjátékfilm A med­ve, amely megható és emlékezetes mozi­élmény lehet kisebbeknek és nagyobbak­nak egyformán. A medvék belső (lelki, - a film elhiteti, hogy van ilyen) világát, álmait, ösztöneit, az ember és az állat kapcsolatát ‘ tükröző, helyenként bájos, helyenként drasztikus, de mindvégig a természet békéjét óhajtó mesés törté­netével az alkotás méltán sorol be a fil­mes remekek közé. (tallósi) A főszereplő medvebocs ÚJ SZÚ 4 1989. IX. 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom