Új Szó, 1968. szeptember (21. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-22 / 262. szám, vasárnap

K

evés olyort táj akad a világon, ohol az ég napóldozatkor olyan tarka színekben pompázik, mint itt, Ceylon szigetén. Abban a pillanatban, amikor eiáli a tengeri szél, lángba borul az ég, a föld és a tenger. Ám a káprázatos tűzijáték úgyszólván csak néhány másodpercig tart. Az ember alig három fényképet készíthet és — vége. Mielőtt azonban az ember sajnálkozni kezdene a tovatűnt szépség felett, egyenesen a tengerből csap fel egy lángocska. S nyomban utána tíz, száz s végül annyi, hogy meg sem lehet számlálni. Távol a parttól lidércfényként libegnek a fáklyák lángjai, s estéről estére egészen a láthatárig lángba borul Ceylon körül a tenger. Aztán pirkadatig lángol. Olyan régi ez a tűzijáték, mint a ceyloni halászok hagyományai. Halk szépségével megejtette mór a római császárok követeit, a mór kereskedőket és a föníciai hajósokat is. Am kétségtelen, hogy a mi nemzedékünk az utolsó, amely még gyönyörködhet romantikájában. A huszadik század Ceylon szigetén is a fordulatok, változások százada, amely végét veti a hagyományoknak és az őszi szokásoknak. S így Ceylon lángkoszorúját is hamarosan elfojtja a célszerű és produktív technika támadása. Ahány szövétnek, annyi katamaran, s rajta egy-egy halász, aki estétől hajnalhasadósig fénnyel csalogatja a halakat hálójába. A tengerszín fölé hajló drótkosarakban olajjal átitatott kókuszrostot égetnek. A hagyományos fáklyák között már ma is felvillan egy-egy lámpa éles fénye s észrevehetően megváltoztatja Ceylon éjszakai partjainak elragadó képét. Mindez azonban még csak a kezdet. Senkinek nincs kétsége afelől, hogy a halászok mai nemzedéke a katamaranról más, nagyobb teljesítményű vízialkalmotosságokra fog átszállni. A Diesel-motorok messzebb szál. lítják majd ki őket a tengerre, ahol több a bal és nagyobb remény nyílik a keresetre. Ennek így kell történnie. Ceylon enni akar. A partmenti halászat nlár elégtelen, noha az emberek itt összeszednek mindent, ami csak megehető: halat, cápát, rákot, teknősbékát — és teknőstojást is. A teknőstojást Ceylonban nemcsak élelemnek, hanem valósággal ínyencfalatnak tartják. Pedig ha az ember első ízben megpillantja, inkább o sportra gondol, mint az élelemre. A teknőstojás ugyanis teljesen olyan, mint a pingponglabda. A különbséget csak tapintással vehetjük észre. Nincs héja, rugalmas fehér hártya borítja. • • • E

gyszer - már késő este volt - Hikkaduvában, Ceylon nyugati partján fények raja csábított bennünket a szabadba: fáklyák és félig kiégett elemlámpók. Alighanem holmi rituális szertártól, gondoltuk magunkban, ilyesmiben itt igazán nincs hiány. Mindenesetre kimentünk a tengerpartra. Egyszeresek valaki rónkszisszent a sötétből, a homokból felmagaslott egy alak s megszólalt: — Sir, sir, come here! Szemünk lassan hozzászokott a sötéthez, lám, régi ismerőseink, három fiú az országút melletti halósztelepről. Ott guggoltak a homokban és suttogtak. Ebben a r-j pillanatban homoktölcsér szökött fel előttünk, majd mindjárt a második. Mi a csoda lehet? Rák? Honnan kerülne ide, hisz a rák ilyen messzire nem jön el a víztől! Az ám, természetesen, teknősbéka. Mégpedig jókora pédány, csaknem egy méteres. Ott feküdt egy gödör alján, mellső uszonyait a gödör lejtőjébe vágta, feje a homokon, nehézkesen lélegzik. Hamar elő a fényképezőgéppel és a villanófénnyel, már második hónapja tartózkodunk Hikkaduvában, s teknőst a parton most látunk először, nyilván eljött az idejük . . . Mikorra visszaértünk a gödör mindkét partján megnőtt a homokrakás. S a teknősbéka úgy dolgozott, akár a gép. Hátsó uszonyait felváltva a homokba vájja, majd megemeli s kiszór egy csomó homokot. Újra meg újra, csak mintha a szünetek hosszabbodnának, dehát ilyen kemény gürcölésben nem is csoda. A teknős tehetetlenül mereszti szemét a fénybe, benne a gyötrelemnek szinte emberi kifejezése és — könnyek. Vajon miért könnyezik? Fáradságában? Az embertől való félelmében? Az állat most páncélja hátsó részével elfedte a gödröt s uszonyait maga alá húzta, mint ha pihenni akarna. Ám csak egy ügyes kis vályút teremtett így. CEYLONI HALÁSZOK MUNKA KÖZBEN A szerzők felvétele amelyen már gurulnak is a gödörbe a kis fehér labdák. A fiúk közül a legidősebb nyilast kapart a gödörbe s a tojások már vándorolnak is kézről kézre az előkészített jutazsákba. Aztán a három gyerek jobb megoldást agyalt ki: kitágította a nyílást és a zsákot egyenesen a teknősbéka alá tartotta. Az állat időközben eleget tett kötelességének, néhányszor nehézkesen megemelkedett, uszonyaival ügyesen bekaparta a gödröt, s ereje utolsó megfeszítésével deciméterenként a víz felé kezdett vánszorogni. Végre az első könyörületes hullám a vállára kapto és tovasodorta. - No, fiúk, lássuk a zsákmányt! Meglepetten mértek végig bennünket. Tán csak nem akarjuk elkobozni? Minő jogon? - Ne féljetek, csak tudni akarjuk, hány tojást tojt a teknős. Talán százot is. - Többet! Előszörre százhuszonkilencet számoltak össze, de aztán még tizenhármat kotortak elő a homokból. _Az eredmény: száznegyvenkét tojás egyszerre. - Elkelne otthon egy ilyen tojóstyúk . .. Megvettünk húsz pingponglabdát s gyerünk egyenesen a szakácshoz. Mikor nyílik még egyszer ilyen alkalmunk! - Keményen akarják? Az bizony nem megy! - jelentette ki kereken az öreg Kumarasiri. Tudtuk róla, hogy egy kissé bogaras, de hát miért ne főzhetné keményre a teknőstojást? - Ha két óra hosszat főznék is, akkor sem lesz kemény. Próbáld meggyőzni a hitetlen Tamást... Másfél óra múlva türelmünk fogytán kivettünk a forró vízből négy tojást - az öreg úgyis csak bolonddá tesz bennünket - a doktor beleszúrt a hártyába, a tojás sárgája kifolyott. Azért mind a hárman megkóstoltuk. Olyan volt az íze, akárcsak a tyúktojásnak, de az ember valahogy érdes anyagúnak érezte, mint ha darakását evett volna. Kumarasiri ránk sandított, aztán megjegyezte: - Amint látom, nem nagyon ízlik. A többiből inkább rántottát sütök. A

z önálló és tapasztalt halász a főidényben Ceylon szigetén naponta olykor tíz rúpiát is megkeres. Ez körülbelül tizennégy devizakoronánoik felel meg. Am sokkal gyakrabban egy korona negyven fillért sem keres. A nagyobb hajókon, amelyek egy éjszaka és fél nap tartó halászattal hatvan rúpia értékű zsákmányt is ejtenek, egy-egy halász átlagban két rúpiát keres, tehát három devizakoronát harminc óráig tartó igazán nem irigylésreméltó munkával. igy Ceylonban a halászmesterség a legszegényebbed legszegényebbjeinek mestersége. Ezért szedik össze az emberek a teknősbékatojásokat még ozon melegen. Mert a kókuszdió, a rizs és némi fűszer nem lehet állandó és kielégítő táplálék. A halra szorul a ceyloni lakosság túlnyomó többsége. A partkörnyéki halászat azonban nem elégíti ki a szükségletet. Jobb felszerelésre volna szükség, modern halászhajókra, minderre azonban a kormány nem ad pénzt, helyette a halbehozatalt részesíti előnyben, jóllehet halbehozatalra többet fordít, mint benzin- és üzemanyagbehozatalra, kétszer onnyit, mint vegy- és gyógyszerbehozatalra, hétszer onnyit, mint szénbehozatalra. Még nagyobb szerencsétlenség volt, hogy a behozatalt hosszú ideig néhány cég monopolizálta s a maga érdekeinek megfelelően alakította az árakat. Ennek ugyan véget vetettek, a behozatalt az állam most már egy szövetkezetre bízta, de a helyzet nem sokat változott. V

an aztán még Ceylon szigetén a régi hagyományoknak egy további bástyája. Az európai látogató régi ismerőse. Mindenütt találkozik vele. Elég, ha ellátogatunk példának okáért Ceylon egyik legnagyobb halászközpontjába, Negombóba. Nyomban a kikötő mellett áll a vásárcsarnok modern és higiénikus épülete. S a halak és egyéb áru tömege fölött ott trónol szűz Mária szobra. Tömjénillat helyett halszag lengedezi körül, imádság helyett az árusok és vásárlók alkudozása zsong körülötte. A negombói halvásárcsarnokok tulajdonosa ugyanis a katolikus egyház. Igy aztán senkit sem lephet meg, hogy amikor a Szovjetunió 1959-ben az Ázsia fejlődő országainak nyújtott segély keretében modern halászbárkákat akart szállítani Ceylonnak, hogy megmentse a halászokat a nyomortól és a tengődéstől, a katolikus egyház latba vetette minden befqlyását - ami pedig nem becsülhető le - s elérte, hogy o felkínált segélyt udvariasan visszautasították. 1SB8 «X. 22. Tavaly, tavalyelőtt, száz esz• tendeje is ehhez hasonlóan kezdődött egy-egy nap az iskolában. A folyosón szorgalmasan magoló és önfeledten nyargalászó kis- és nagydiákok, komoly arcú tanárok, a tanárok zsebében titokzatos notesz, az iskola bejáratánál a szigorú pedellus, csengőszó... A szenei iskolában is csengettek. Herdics János, az igazgató az órarendet tanulmányozza, ügyes-bajos dolgokat intéz, tanácsokat ad. Egyszóval: látszólag ez is ugyanolyan tanítási nap, mint évek hosszú során át bármelyik más. Vagy mégse? — Nehezebb lett augusztus óta a tanár munkája? — Az események semmi esetre se könnyítettek a pedagógus munkáján — felel az igazgató. — Éveken át, főleg a nevelésben, bizonyos értékrendszert alakítottunk ki. Ma úgy tűnik, mintha ez az értékrendszer a feje tetejére állt volna v.. — Ogy vélem, nemcsak a pedagógusok érzik azt

t mintha Tanárok, diákok, élet kicsúszott volna lábuk alól a talaj — vigasztalom Herdics Jánost. Persze, ez csak sovány vigasz. — Azért nem kell kétségbe esni — mondja. — Van még mibe megkapaszkodnunk. A humanizmus továbbra ls hum» nizmus marad. Azt tartom: ha Jó pedagógus voltam, diákjaim — és a volt diákjaink — ebben a furcsa világban ls meg tudják különböztetni az embertelenséget az emberségességtől. Gyermekeink tudják, hol a becsületesség és a becstelenség közötti választóvonal. Tehát van mibe a lábunkat megvetni. Es van mire építenünk. Belelapozom egy Irodalomtörténeti könyvbe. Hazánk és a szomszédos országok újkori Irodalmánál ütöm fel éppen. Számomra kedves neveket pillantok meg. Egyik-másik alá ls van húzva. Tolsztojé, Puskiné, Gorkijé... — Tanárnak lenni ma — nehéz? — Nem is olyan nehéz! Mert volt egy Tolsztoj, egy Puskin és Gorkij ls, és szép, emberségre ihlető könyvekkel ajándékozta meg a világot. És még ma is él Szolzsenyicin, és él még a világ többi nagy humanistája. Igy aztán a bonyolult világban sem nehéz a tanítás. Ogy hiszem, hogy a világ minden Jóakaratú embere megtalálja majd a közös nyelvet. — Az utóbbi évek túlságosan nem kedveztek az egyéniségek kialakulásának. Erről mint tapasztalt pedagógusnak mi a véleménye? — Igaz, hogy másfél-két évtizeden át sokan arcnélküli tömegként szerették volna látni egy-egy ország népét. Aztán volt egy időszak — az 1968 Január utáni —, amit soha nem felejtünk el. A gyakorlatban ls bebizonyosodott, amit jómagam ts — és sokan mások is — oly sokat hangoztattunk: az egészséges társadalomnak egyéniségekre, önállóan gondolkodó alkotókra van szüksége. Iskolánk tanárai ezt kezdettől fogva szem előtt tartották ... — A gyakorlatban ez mit jelent? — Azt, hogy már a tizedik osztálytól figyeltük, melyik tanulónak mihez van adottsága. És eszerint „nyesegettük" őket. Gyakorlatból tudom, hogy milyen sok függ attól, hogyan viszonyul az ember a diákhoz. Egy-egy tantárgyat — attól függően, hogyan közeledünk vele a gyermekhez — meg lehet szerettetni, de meg is lehet gyűlöltetni. — Az életben hogyan állják meg a helyüket? — Az érettségizettek egyharmad része főiskolára ment. Iskolánk miatt egyikük se vallott ott szégyent. Sokan továbbképző iskolára mentek. Ök is megállják a helyüket. Akik pedig munkaviszonyba léptek, szintén jő szívvel gondolnak ránk vissza. Mert az életre őket is előkészítettük. — Ez a tizenkétéves iskolában lehetséges? Hiszen ezt már annyian megcáfolták ... — Mi az általános műveltséget nyújtó tantárgyak mellett gyakorlati dolgokra is megtanítottuk őket. Gépírásra például már hetedik éve oktatjuk az eziránt érdeklődőket. Tavalytól kezdve az iskolában gyorsíró tanfolyam is működik. Ennek köszönhető, hogy az érettségizetteknek elhelyezkedési gondjaik nem voltak. A vállalatok — miután meggyőződtek róla, hogy életrevaló érettségizettjeink vannak — .szívesen felvették őket. Biztosra veszem, hogy az idén érettségiző három osztály 110 tanulója is megtalálja helyét az életében. TÖTH MIHÁLY