Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-26 / 98. szám

4 ^NÉPÚJSÁG 1988. április 26. Galsaira emlékezve Mindent el akart mondani, a titkot még­is magával vitte, bár lehet, hogy nem is volt titka, mert nem hallgatott el semmit, de az ármányos pletykák, szerelmi fon­dorlatok, fortyogó indulatok megszelí­dültek közelében, mint Mozart oparájá- ban a bozontos fenevadak, amikor meg­szólal a varázslatos fuvola. Csak így tu­dom elképzelni: amikor mögéje setten­kedett a halál angyala s szembe kellett néznie a jóvátehetetlennel, széttárta kar­ját s nyájasan így szólt: „Pardon, kisasz- szony - s az utolsó szótagot egy kicsit meglebegtette -, fatális félreértés történt. Egyelőre halaszthatatlan dolgaim van­nak, ma például berbécs lesz ebédre, paprikásán, hosszú lével, amihez ugye­bár szentgyörgyhegyi dukál, tessék néz­ni, ott sorakoznak a palackok, este pedig várnak a barátaim, amit kegyednek is meg kell értenie. Valószínűleg ez a derű volt a titka, ami oly ritka irodalmunkban. A humor csak nevettetni akar, mint Jókai vagy Mikszáth adomái, Galsaiból azonban a derű su­gárzott, a serenitas, aminek nincs is pon­tos megfelelője, mert megértést épúgy jelent, mint a jókedvet, vidámságot, sze- retetreméltóságot, s úgy látszik, csak a halál angyala állt rezzenéstelen ebben az ártatlan sugárzásban, s oly nyomós érv sem győzte meg, hogy berbécs lesz ebédre. Pedig Galsait csak szeretni lehe­tett, közelében minden emberivé szelí­dült, még az irodalmi élet sistergő mennykövei is elcsendesedtek, lángjuk­nál akár cigarettára is lehetett gyújtani. Pedig minden rendhagyó volt életé­ben. Apja pap volt, tisztes korú plébános, amikor merész elhatározással feleségül vette unokahugát. Pécsi otthonuk, mely­ben gyakran megfordultam, szerény jó­módról tanúskodott, melynek Gráci volt a napja, angyali jóságú édesanyja igaz re­ménysége, aki nemcsak széltől, tőlem is óvta fiát. Élemedett korú apja ekkor már Könyv A mese rólunk szól Ha valaki néhány évtized vagy évszázad múlva kedvet kapna arra, hogy megismerje az 1980-as évek magyar valóságát, bátran ajánlanám neki Czakó Gábor 77 magyar rémmese című kötetét. Azt ugyanis kész­séggel elhiszem, hogy lehet statisztikailag, szociológiailag pontosabb képet festeni rólunk, de hűbbet aligha. Nehéz szívvel mondhatjuk mindezt arról a Magyaror­szágról, ahol „a tavasz, a nyár, az ősz, a tél földúlta a gazdaságot, az olajár fölrobbant, begyűrűzött, a cserearányok megromlot­tak, egyedül talán a tudományos-technikai forradalom vihara kímélte a balsors verte rónát”. Két esztendeje bensőséges hangulat­ban ismertem meg a rémmesék néhányát: a Garay-napokon olvasott fel belőlük Cza­kó Gábor, a gimnázium egykori diákja. A hatás elemi erejű volt, s egyúttal azt is bizo­nyította, hogy nincs korhatára az írástudók között a megértésnek, hiszen a tizenéve­sek éppúgy „vették a lapot", mint a több év­tizede érettek. Csupán egyetlen részlettel volt akkor kevesebb a mű: Banga Ferenc rajzaival, amely ritka kivételként példázzák grafikus és prózaíró igazán színvonalas együttműködését. Amilyen gyarlók és esendők a rémmesék hősei, oly esetlenek és félszegek a grafikák alakjai, s mintha egy zenedarab első és második szólamát hal­lanák, annyira összetartozónak érezzük őket. Jó érzés leírni, hogy Czakó Gábor 1942-ben született Decsen, mint ahogy azt is örömmel látjuk: szociográfiáival, prózai és drámai műveivel egyaránt jelen van a magyar irodalomban, akár a szakma, akár a közönség oldaláról nézzük. Kevesen mondhatják el ezt magukról, de kevesek­nek adatik meg az a kiforrott és jól használt tehetség is, amellyel egy-egy mű Czakó keze alól az olvasó asztalára kerül. Szelle­messég, humor, erű és éleslátás össz­hangban van a rémmesékben, s talán nem véletlenül jutott eszünkbe más kor más al­kotójának megújított mondása: lehetetlen szatírát nem írni. A népmesék stíluselemeit felhasználó rémmesék ezt a tételt igazolják korunkról, amelyről szomorú mosollyal vall a szerző műveiben, de egyetért vele az ol­vasó is, hiszen ki tudná nálánál jobban, hogy mennyire igaza van. Ha manapság egyre ritkábban mond­hatjuk el, hogy szívesen olvastuk volna még tovább ezt vagy azt a művet, külön öröm e kötetről elmondanunk, amely tartal­mát és formáját tekintve is szép magyar könyv, s nemcsak a Szépirodalmi Kiadó, hanem a szerencsésen egymásra talált al­kotók dicsőségére válik. Ráadás-e, vagy mindennek természetes következménye, hogy élvezetes olvasmány, magvas gon­dolatsor egyszerre hat ránk? Ezt talán döntse el az olvasó, akinek figyelmébe ajánljuk Czakó Gábor rémmeséit éppúgy, mint régebbi műveit. DR. TÖTTÖS GÁBOR délelőttjeit jobbára a pincében töltötte, ahol felváltva fát vágott és imádkozott, később végigolvasta a Pallas lexikont, gondosan aláhúzgálva azokat a része­ket, amelyekről úgy gondolta, fia fel tudja használni. Pongrác, amikor megismertem, épp túljutott az érettségin, nyugtalan rótta Pécs utcáit, s egyelőre csak annyit tudott, hogy az irodalomban a helye. Később el­végezte az egyetemet, egy katonai isko­lában tanított is német irodalmat, de re­ménytelen vállalkozás volt, a katonák sem vélekedtek másként. Legszívesebben a hajlékony ifjút idé­zem, aki naponta megjelent János utcai lakásunkban, lelkesen és jókedvűen, zsebében legújabb müveivel, melyek kö­zött biztató novellák is voltak, mint a „Két vagy három márki” című, amit egyik fo­lyóiratunk közölt is. Egyszer hivatalosan jött: a mama, aki a kereskedelmi lányis­kolában tanított, arra kér, írjak farsangi mulatságukra verses prológust. Tombolt az infláció, a Független Nép nevű napiláp munkatársaként heti bére­mért nyolc Magyar cigarettát kaptam; a többit fölösleges részletezni. Pongrác közölte, hogy a versezet honoráriumát természetben fizetik, s nem sokkal ké­sőbb meg is jelent egy füleskosárral, tömve a disznóölés válogatott darabjai­val, s legott őt is megvendégeltük, mert otthon, az egészséges táplálkozás je­gyében, rendszerint tejbedarát kapott vacsorára. Nem sokkal később közös „szerzői es­tet” rendeztünk. A kisgazdapárt adta a termet, abban az épületben, ahol ma a Pécsi Televízió működik, egy temetkezé­si vállalkozó csinos drapériákat kölcsön­zött, hogy elfogadhatóvá tegyük a szegé­nyes színpadot. Minden jól indult, maga az alispán, Ke­serű János nyitotta meg az estet, egy szí­nésznő Moliére-t szavalt, egyszerre két szerepet játszva, hegedűművész is csat­lakozott hozzánk, csak én rontottam el a végén, amikor bejelentettem, hogy Gal- sai Pongrác vidám aforizmáiból olvas fel. Mondat közben, megpillantva Pongrácot, izzadva és izgatottan a gyászdrapériák között, amint vidám aforizmáinak kézira­tát forgatta, nevetni kezdtem, a mondatot be sem tudtam fejezni. A logika kész sémát kínál, a valóság a maga ellentétével jelenik meg: Pongrác homlokán gyöngyözik a verejték s gyászdrapériák között várja, hogy vidám aforizmákat mondjon. Pedig tulajdonképpen ezt csinálta mindig. Az élet nem volt kíméletes hozzá, válások, házassági viszontagságok kö­zött vitt útja, de a tragédiák szélviharát is állta, legföljebb egy-két pohárral többet hajtott föl, s már sziporkáztak is vidám öt­letei, melyekkel önmagát sem kímélte. Félt a haláltól, mert csak az élettel volt dolga. Számára minden természetes volt, a versek titka épp úgy érdekelte, mint az emberi sorsok rejtelme. Ezért nem bízott semmit a csalfa té­nyekre, azt írta meg, amit átélt, úgy, ahogy a pillanat sugallta, s tolla alatt min­den fényt kapott, titkos ragyogást, miköz­ben a múlt példatár lett, örömeink és bot­lásaink kedélyes leltára. Bölcs irodalomtörténészek majd elmé­lyülve hajolnak az életmű fölé, s miköz­ben filológiai adatokat vetnek egybe, el­mosolyodnak, mert a sorjázó betűk felett Galsai áriel-szelleme lebeg, kövéren és jókedvűen, szamárfület mutatva a fontos­kodásnak. így érzem én is jótékony jelenlétét e sorokat írva, halála napján. Zavarban is vagyok, mert utána kellene kiáltanom: Pongrác, ne hülyéskedj, ez vérre megy! Ő meg fejét lehajtva csak ballag a végte­len úton, vissza-visszanéz, integet is, ar­ca földszínű; ilyen szomorúnak soha nem láttam. CSÁNYI LÁSZLÓ Tanuljunk „iskolául?” Úgy látszik, ennek a korszakát éljük. Rousseau óta mintha soha korábban nem lett volna annyi felfedeznivaló a pedagó­giában, mint éppen napjainkban. Egy élelmes gyáros, bizonyos Rudolf Steiner nevezetű kiváló nevelőt kért fel iskola létrehozására Bochumban - még a század elején. Ezekről az azóta csak szaporodó iskolatípu­sokról - a Waldorf-iskolákról - szá­molt be Vekerdy Tamás pszicholó­gus vasárnap délután a mindig idő­ben és visszafogott szerénységgel kérdező Bán László riporter társasá­gában. Azt már eddig is tudhattuk, hogy nincs új a nap alatt, de hogy egy majd százados, patinás „régiség” ilyen újdonatúj fénnyel ragyogjon, az mégiscsak meglepetés. Mert ez az iskola, alapítója szerint, a feltörekvő proletariátus iskolája. Mindaz gyakorlat itt, ami például hazai iskoláink többségében egye­lőre még csak deklaráció: nevelési elveinek szabadságát tekintve is már-már gyanúsan tökéletes. Míg 1965-ben még csak negyedszáz ilyen iskolatípus működött az NSZK- ban, napjainkra számuk száz fölé emelkedett. De mitől csali-suli? Attól, hogy nincs osztályozás? Attól, hogy az át­lagképességűek és azon belül is az úgymond „tevékenységi intelligen­ciával” rendelkező kisdiákok előtt tárja szélesre kapuit? Attól, hogy a szülők egzisztenciáját tekintve sem elitiskola, s maguk a szülők választ­hatják meg a szükséges tandíj mér­tékét? Ahol nem kell egy adott időre megtanulni írni-olvasni, de a belső késztetésből elsajátított, őszinte kí­váncsisággal megszerzett ismeretek sokkal tartósabban beépülnek a személyiségbe? Az elhangzott riport információbő­sége ellenére csak pillanatkép. Ve­kerdy László kitűnő kalauzunk. Csak mire az elmondottakat végighallgat­tuk és az iskola nagyszerűségéről meggyőzettünk, akkor egyszeriben elemzővé, izgalmassá válhatott vol­na a párbeszéd. - Ha engedte volna a műsoridő. Mert elgondolkodtató, hogy miért éppen az ipari munkás­ság az, amely jobban bízik a „hivata­los” iskolák papírjaiban? Mik a Wal- dorf-iskolák szaporodásának társa­dalmi okai-feltételei? Milyen egyéni­ségek alkalmasak arra, hogy ebben az iskolában osztályfőnökök legye­nek? De tekintsük ezt a hiányérzetet a szerkesztés erényeinek: kíváncsivá, érdeklődővé tesz. Mint a Waldorf-is- kola. - br ­Hangverseny Verebics Ibolya és Sólyom Nagy Sándor Szekszárdon Lehettünk volna többen is az Országos Filharmónia hatodik bérleti hangverse­nyén, bár túlzott elégedetlenségre nincs különösebb okunk. Végül is gazdag hangversenyévad áll a hátunk mögött. Verebics Ibolya és Sólyom Nagy Sán­dor nem először lépett fel Szekszárdon. Hogy a közönséggel ismerik egymást és szimpátiájuk kölcsönös, az az első percek fesztelenségéből kiderülhetett. A műsor első része dalokat ígért, a máso­dikban operarészletek, áriák szerepel­tek. A szerelem örök központi témája a művészeteknek, különösen, ha olyan egyedülálló, párját nem taláni sóvárgója műveli a zeneköltészetnek, mint Brahms. (Szerelmi hűség, Az örök szerelemről) Mahler csöndes szemlélődését (Hársilla- tot érzek) keserű önmarcangolás váltotta (A világnak elvesztem); Brahmsot Vere­bics, Mahlert Sólyom Nagy előadásában hallottuk. Több oka van, hogy a íégkör a Kodály- daloknál forrósodott fel amúgy isteniga­zából először. A Verebics Ibolya éne­kelte „Magos kősziklának” kezdetű dal borzongatóan nagy élményt adott R. Strauss művével, a „Halottak napjáé­nál együtt. A korábbi „Kocsi, szekér” szinte duhaj vidámsága és a két további Strauss-mű mintegy neutrálisabb ko­molysága dramaturgiailag is atmoszféri­kus egyensúlyt teremtett. A szünet után igaz „sztárparádé” kö­vetkezett. Mozart, Gounod, Verdi, Bizet... Don Jüanból Zerlina áriája, a Grófné cavatinája a Figaro házasságából, Margit áriája a Faustból, majd a velejéig gonosz Macbeth, s a hangulati ellentétpárja, Mi- caela áriája a Carmenból... Hosszan tartó vastaps volt az előadottak jutalma. A zongorán Pogány Imola működött közre - művészi teljesítménye, szaktu­dása az est sikeréhez méltó alapokat adott. D. T. Jó tanuló, jó muzsikusok a dobogón Nem mindennapi növendékhangver­seny színhelye volt a szekszárdi Liszt Fe­renc Zeneiskola nagyterme. Négy olyan fiatalember adott koncertet az Augusz-ház patinás falai között, akik 10 évvel ezelőtt kezdtek itt trombitán ta­nulni. Ezek az ifjú muzsikusok Szily Lajos zenetanár irányításával vállalták, hogy is­kolai kötelezettségeiknek jól eleget téve állhatatosan kitartanak a zenetanulás mellett. Megszerették a muzsikát, mert örömet okozott számukra és játékukkal örömet szereztek másoknak is. Trombi­tatanár és növendékei az elmúlt évek so­rán emberileg is közel kerültek egymás­hoz, közöttük baráti kapcsolatok szövőd­tek. A jubileumi műsorban Sólyom Miklós és Schrott László Corbett: Preludióját, Kovács Gábor Baldassari: B-dúr szoná­tájának ll-lll. tételét, Sólyom Miklós Tele­mann: c-moll szvitjének l-ll-V. tételét, Schrott László Purcell: A-dúr szonátájá­nak I. tételét, Kovács Gábor Diabelli: Szo­natinájának l-lll. tételét, Sólyom Miklós Tornyos: Szonatináját, Blumenschein Gábor Selokov: Trombitaversenyét, majd négyen együtt Zelenka: Fanfár című kompozícióját játszották ígéretes tehet­séggel. Zongorán Lányi Péter kísért. Megérdemelt tapsot kaptak. A sok mun­ka és a gondos szülői odafigyelés meg­hozta gyümölcsét. A hangverseny után arra kértük a négy ifjú fellépőt, mutatkoz­zanak be néhány szóban. Blumenschein Gábor: 7 évig tanultam trombitálni Szekszárdon. Most Pécsett a Zeneművészeti Szakközépiskola II. éves hallgatója vagyok. Zenetanári pályára készülök. Számomra élethivatás a hang­szeren való játék. Sólyom Miklós: Idén érettségizem a Bátaszéki Gimnáziumban. Műszaki Egyetemre készülök. Nekem kikapcsoló­dás a zene. Felsőfokú tanulmányaim mellett is szeretnék tovább muzsikálni. Schrott László: A kecskeméti piarista gimnázium negyedik osztályába járok. En is Szekszárdon kezdtem és Kecske­méten, a Kodály Zoltán Zeneiskolában folytattam a trombitálást. Van egy kis szextettünk, abban fújok. Szegeden sze­retnék diplomát szerezni, és mellette a zeneművészeti szakközépiskolában to­vább fejleszteni hangszertudásomat. Kovács Gábor: Pozanos akartam len­ni, de azt mondták, rövid a karom. így lettem trombitás. Nem bántam meg. Ez év júniusában érettségizem a Garay János Gimnáziumban. A budapesti műszaki egyetemre jelentkeztem. A muzsikálást én is folytatni kívánom úgy, hogy tanulok, és úgy is, hogy együttesben játszom. Sok sikert, fiúk. LEMLE ZOLTÁN Tévénapló Don Carlos Velázquez festményéről egy őrült néz ránk, s akkor is megrémít, ha tudjuk, hogy a Habsburg-család szörnyűséges történetében gyakran jutott főszerep megbomlott elméknek. Idomtalan fej, feltűnően hangsúlyozott állkapocs, durva vonások, duz­zadt ajak jellemzi az infánst, aki bamba tekintettel néz ránk, de az őrült egykedvűség mögött a ravaszságot is érezzük, a Habsburgok sunyi kegyetlenségét, s nem lehet kétségünk, hogy Don Carlos infáns, II. Fülöp fia éppoly kegyetlen uralkodó lett volna, mint apja. Sorsa mégis rendhagyó, mert apja fogatta perbe s ölette meg, valószínűleg méreggel, s a sötét gyilkosság jócskán adott alkalmat szóbeszédre, ami az idők fo­lyamán ki is bővült, s már egy XVII. századi spanyol szerző, bizonyos Montalvan sze­relmi idillt szőtt Carlos és Valois Erzsébet alakja köré. A tetszetős legenda tovább élt, a francia Réal is élesztette tüzét, s így élt Alfieri és Schiller képzeletében is. Az egészből annyi igaz, hogy a házi szerelmi praktikák Carlosnak szánták Valois Erzsébetet, akit azonban apja vett feleségül, s röviddel Carlos meggyilkolása után rejtélyes módon Erzsébet is meghalt. A közöttük feltételezett idillnek azonban az is ellene mond, hogy amikor Erzsébet Madridba került, Carlos mindössze 14 éves volt. Schillert sokat foglalkoztatta a történelem, egyebek között megírta Németalföld szabadságharcát a spanyolok ellen, a történeti drámáról azonban azt vallotta, hogy „a történelmi igazságot alá kell rendelni a költői művészetnek”, amivel bőven élt a Don Carlos történetben. A dráma igazi hőse Posa márki, Schiller vele mondhatja el saját vádbeszédét a zsarnokság ellen, ő a tragikus hős, aki feláldozza magát, hogy Carlos előtt meg­nyíljék az út, s vele diadalmaskodjék a szabadság. Posa szemünk előtt válik refor­merből forradalmárrá, s míg a korábbi darabok csak ábrázolják a zsarnokság té­nyét, itt a lázadás szükségszerűségét sugallja minden szó. Valószínűleg legjobb darabja, szerkezete biztos, dikciójának nemes pátosza mindenkit magával ragad, jellemeinek rajza éles. De eredeti formájában előadhatatlanul hosszú s már Schiller is csinált egy rövidített változatot. A Vígszínház előadása körülbelül fele az eredeti­nek, s felesleges lenne számon kérnünk, hogy mi maradt ki, mert egységes mű áll előttünk, a dráma menetét semmi nem akasztja meg. Szinetár Miklós rendezése a romantikus elemekre teszi a hangsúlyt, ami rendjén is van, de az egészből hiányzik az a drámai fenség, ami Schiller tragédiájának leg­főbb tulajdonsága. A cselekmény kilép a történeti keretekből, szereplői a zsarnok­ság és a szabadság jelképei, de itt néha mintha házi perpatvarnak lennénk tanúi, amikor az öregedő apa fiától félti feleségét. Ezt a félreértést támogatja a szegényes környezet is, mert ez nem Aranjuez és Madrid, inkább az Ármány és szerelem kis­polgári otthona, ahol Miller muzsikus aggódik lányáért. A színészek is többször té­továznak, nagyon szép alakítások mellett (Szilágyi Tibor, Bánsági Ildikó, Hegedűs D. Géza, néhány jelenetben Lukács Sándor), több szerep nem találta meg gazdáját. Hernádi Judit nem igazi Eboli, Huszár László Álba hercege pedig öreg hadastyán, alig sejtetve, hogy egy mindenre elszánt, kegyetlen intrikusról van szó. Persze így is jó, hogy láthatjuk a Vígszínház előadását, s hallhatjuk Vas István gyö­nyörű fordításában Schiller zengő szövegét. ítéletidő Csaknem tíz éve, hogy bemutatták a korán elhunyt Száraz György ítéletidő című drámáját, s most, amikor tévéjátékként láthattuk, úgy éreztük, az elmúlt évtized nö­velte jelentőségét, értékét és időszerűségét. Történelmi dráma, de Száraz nem úgy kezelte a történelmet, mint Shakespeare, aki gyakran szabadon bánt a tényekkel, miként Schiller is, mert csak a drámai hatás érdekelte, Száraz drámája a történelmi tényekkel érvel, szereplői a történelemből lépnek elő, kertelés nélkül ismétlik el azt, ami száz évvel ezelőtt elhangzott vagy elhangozhatott volna. Viharos történelmi időszak, tele lehetőséggel és reménységgel. 1849 augusztu­sában Abrudbányán vagyunk, itt kellene találkoznia a magyar és román jószándék­nak. Dragos, a debreceni parlament román tagja megegyezett Avram lankuval, a szabadcsapatok vezérével, amikor Hatvani őrnagy, ostobán és meggondolatlanul megszegte a fegyverszünetet. A hegyekből előtörő szabadcsapatok megölték Dra- gost, s ekkor pusztult el a szabadságharc egyik nagyon rokonszenves alakja, Vas- váry Pál is. Szekfű Gyula azt írja, „a népek még nem voltak érettek a kisebbségi jogvédelemre, még mindenki csak az erőszakban bízott". Száraz ezt a tragikus pillanatot ábrázolja, illúziók nélkül, az események forrpont­ján, azt tudatosítva, hogy az értetlenség, a hamis elfogultság mindig újabb tragé­diák forrása lesz. A történet a dráma befejeztével nem is ért véget: Avram láncút a császári hatóságok 1852-ben elfogták és börtönbe zárták, ahol megőrült, életével példázva, hogy a zsarnokkal soha nem lehet megalkudni. Nagy erejű dráma az ítéletidő, a rendező András Ferenc meggyőzően sűríti az eseményeket, az egymást váltó képek minden lépéssel közelebb visznek a közös tragédiához, a közös tanulságot is kínálva. A Kortársaink képernyője elnevezésű sorozat egyik legjobb előadása, azt is példázva, hogy a múlt sokat emlegetett „kö­zös dolgait” kell és lehet rendezni. Cs. L. Rádió Csali-suli

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom