Új Néplap, 1991. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1991-07-01 / 151. szám

1991. JÚLIUS 1. Megyei körkép. 3 Kárpátaljai kamarai küldöttség a megyében Bartertilalom az év végéig \ Hogyan lett a „Mázliból” pech? (Folytatás az 1. oldalról) Ilyen értelemben nem is ha­sonlíthatók a lengyel vagy az olasz gazdasági együttműködés­re. Emlékezetes, hogy ezen or­szágok küldöttségei is jártak Szolnokon. Nem véletlenül hangsúlyozta Simjon Béla, a kárpátaljai küldöttség vezetője, hogy nekik olyan komoly part­nerek kellenek, akik nekik is tud­nak segíteni. Ezzel együtt is ők fő feladatuknak a külgazdasági kapcsolatok elősegítését tekin­tik, amely azért is fontos ma, mert a szovjet-magyar gazdasági kapcsolatok a két évvel ezelőtti­hez képest egyötödére estek vissza. Sajátos szovjet vélemény hangzott el a barterről. Míg a magyar partnerek reménykedve várják tilalmának feloldását, ad­dig a küldöttség hangsúlyozta, hogy év végéig szerintük nem oldják fel, s ez jót is tesz a szovjet gazdaságnak, mondván, így nem kerül ki az országból a nekik is oly fontos áru. Meg egyébként is, sok az ügyeskedő, a közvetí­tő. Nagy kérdés az, hogy lehet-e egyáltalán ma a Szovjetunióval kereskedni. A magyar partnerek szerint nem, amit a szovjetek sem nagyon vitattak. Ajánlották viszont a kishatárforgalmat, s mindenekelőtt a termelési ko­operációt, amely jelentős ked­vezményei révén egyetlen reális útja lehet ma a Szovjetunióval való gazdasági kapcsolatoknak. Aki ebben gondolkozik - húzta alá Simjon Béla -, annak helye van a szovjet piacon, beleértve a 42 milliós Ukrajnát is. A kárpát­aljaiak vállalják a közvetítést, partnerkeresést, bemutatókat, kiállításokat, szimpóziumokat rendeznek az érdekelteknek. Mindez lehetőség a bejutásra.- Véleményük szerint a termelési együttműködés, például az otta­ni cipőgyárakkal, azért is lehet előnyös, mert a magyar bérek háromszor nagyobbak a szovjet­nél. így az önköltség jóval ala­csonyabb lehet ott. A magyar partnerek a bürokrá­ciával szembeni tehetetlenségü­ket hangsúlyozták. Véleményük szerint olyan mélyre süllyedt a két ország kapcsolata gazdasági téren, hogy ezt igen nehéz lesz helyrehozni. Személyes kapcso­latok nélkül a mostani szintet is lehetetlen megtartani. Többek között ismerni kell azokat, akik rendelkeznek engedéllyel egy- egy termék kiszállítására. Ha két ilyen ember van, azt a kettőt meg kell keresni úgy, hogy sokszor a szovjetek sem tudják, hol talál­hatók. A közös vállalkozás, a ka­marák segítségének jelentőségét ők is hangsúlyozták. Enélkül ugyanis a szállítmányokat sok­szor 3-4 hónapra is félrerakják. A magyarok véleménye szerint a Szovjetuniót gyakorlatilag már felosztották gazdasági érdek­szférákra. Leegyszerűsítve Szi­béria Japáné, Észak az északi or­szágoké, Moszkva jórészt fran­cia érdekeltség, és így tovább. Magyarország lehetősége éppen kicsinységében található. A ré­sekbe kell behatolnia. Erre a le­hetőségre persze, úgy tűnik, még várni kell. F. I. Szabad orvosválasztást! (De előtte van egy kis kontraszelekció) Az embernek óhatatlanul ez jut eszébe, ha belepillant az egészségügy átalakításának (egyesek ezt reformnak is neve­zik) legújabb terveibe. Egyúttal le kell számolnia egy illúzióval is. Mégpedig azzal, hogy az egészségügy átalakítása végre csöndet és békét hoz, tiszta viszonyokat teremt. Hát nem! Mert még meg se kezdődött, még csak közeledte (fenyegeté­se?) válik egyre nyilvánvalóbbá, máris baj van. Máris áll a balhé. Erről persze a beteg nem sokat tud, hiszen az egész - úgymond - szakmai berkekben zajlik. Azért nem árt egy pillantást vetni a „Nagy Koncepcióba”! Az üzem-egészségügyi hálózat és az oxyológiai (mentőszolgá­lat, ügyeleti szolgálat) betegel­látás ugyanis kimaradt az alapel­látás fogalomköréből. Ha ebből csak az üzemorvoso­kat ragadjuk ki, ez az elképzelés gyakorlatilag egyenlő azzal, hogy nem vehetik táppénzre a betegeket és nem írhatnak fel számukra gyógyszert. Feladatuk désre már rajzolódik is a „gyö­nyörű” jövőkép. Mert ugyan ki fordul az üzemorvoshoz mond­juk azért, hogy megelőzzön egy betegséget? Nem tart ott az élet- színvonal és a szemlélet, hogy az emberek többsége már akkor or­voshoz menjen, amikor még nem beteg vagy csak figyelmez­tető tünetei vannak. És hogyan folytathat megelőző tevékenysé­get az üzemorvos, ha egyszer nem gyógyíthat? Le lehet-e vá­lasztani a megelőzésről a gyó­gyítást? Fölmerül a kérdés: akik kita­lálták ezt, vajon komolyan gon­dolták? Nekem szörnyű gyanúm tá­madt: talán nincs is végiggon­dolva a koncepció. Talán nem is az a célja, hogy az üzemorvosok­nak új feladatkört szabjon, ha­nem az, hogy szelektálja az or­vostársadalmat. Magyarorszá­gon ugyanis (a minisztérium meg a statisztika szerint) sok az orvos. Kevesebbre van szükség tehát. De nem arról van szó, hogy az ügyetlen, a buta, az el­maradott essen ki a gyógyítás­ból, nem! Na már most. Kétféle úton- módon lehet megszabadulni a „fölösleges” doktoroktól. Az egyik: a szabad orvosválasztás. Ennek lényege, hogy akihez nem megy a beteg, mert nem érti a dolgát, az éhen hal vagy elhagyja a pályát. A másik, hogy nem a betegre bízzuk a kiválasztást, ha­nem már eleve lehetetlenné te­szünk egy csomó orvost, mert akitől elvesszük a gyógyítás jo­gát, azt megfosztjuk a valódi or­vosi tevékenységtől. És akkor, ha a koncepció már így „megtizedelte” az orvostár­sadalmat, minek is a szabad or­vosválasztás? Talán a legbalke­zesebbnek is jut beteg, ha másért nem, azért, mert a több mint két­ezer üzemorvos „likvidálása” után még hosszabbak lesznek a sorok a körzeti rendelőkben ... Paulina Éva Az elmúlt hetekben, hónapokban széles e ha­zában, így szűkebb pátriánkban is újabb sportsze­rencsejáték, a Mázli sorsjegy került forgalomba. Árusították kicsinyek és nagyok, idősek és fiata­lok. A szerény méretű, fehér alapon kék betűkkel nyomtatott sorsjegyen megcsillantották a busás nyerési lehetőség esélyeit, márkás személygép­kocsit, fagyasztóládákat, híradástechnikai cikke­ket, meg ki tudja mi minden értékes tárgyat. A kis cetlin közreadták azt is, hogy a Mázli sorsjegy húzása június 27-én történik, és az eredményt a Nemzeti Sport június 28-i száma közli. Mondanom sem kell - mint már annyiszor - ezúttal is csapdába kerültem, nem tudtam ellen­állni, hogy ne pályázzak egy esetleges szerencsés nyerésre. Sorsjegyemet kezembe szorongatva, izgatottan kerestem a pénteki Nemzeti Sportban a nyereménylistát. A döbbenet eközben ért, ki­tűnt, hogy lista nuku, a sorsolás elmaradt. A helyén egy kéthasábos terjedelmes közlemény adja tudtul minden - elnézést - baleknak, hogy a sorsolás jogszabályba ütköző okok miatt elma­radt. Ezt követte egy lista, amely arról híreit, hol lehet a potom harminc forint értékű sorsjegy árát visszakapni. Szolnokon a tiszaligeti faházat, a Közterület-fenntartó Vállalat hajdani épületét je­lölte meg, ami közismerten nem a városközpont. Merengésem közepette számolni kezdtem: Szol­nokon 15 forint egy autóbusz vonaljegy. Ha fel­szállók a buszra, meg visszajövök, az pontosan harminc forint, tehát kereken annyi, mint amennyit az ominózus szabadidő-sportsorsje- gyért fizettem. Döntöttem, nem megyek ki a sze­rencsétlen szerencsejáték, vagyis a sorsjegy árá­ért. Ha ezt teszem, a közlemény megnyugtat: a visszamaradó pénz nem megy kárba, „önként” támogatom vele a sportot, merthogy ez egyéb­ként is ezt a célt szolgálta volna. Vigasztalom magam, megismerkedtem egy új fogalommal, amit úgy hívnak, hogy: kötelező önkéntesség, és rájöttem arra is, miként lesz a mázliból pech!- endrész ­____________________________________) A , Jászságért^ Alapítvány „Jászságért” Alapítványt hozott létre a táj területről elszármazott já­szok közössége, jászsági üzemek, fővárosi vállalkozók és vállalatok. Az alapítvány célja: a Jászság és a jászok társadalmi és gazdasági ér­dekvédelmének, felvirágzásának az ösztönzése, a jász öntudatot és azonosságtudatot ápoló célok tá­mogatása, a települések autonómi­ájának, a helyi társadalmak újjá­szerveződésének a serkentése. A kiemelkedő képességű jászsági fia­talok középiskolai és felsőfokú ok­tatásának a támogatása, a térségből elszármazottak összefogása, a szerveződések támogatása. A jász nép olyan, a XIII. század óta Magyarországon élő népcso­port, amely nyelvi, etnikai külön­állását már elveszítette és beolvadt a környező magyarságba, azonban sajátos öntudatát mindmáig fenn­tartotta. A jászok egykori szálláste­rületén három város és tizenöt köz­ség található, amely lakóinak zöme ma is őrzi e különállás emlékét. Becsben tartja a Jász Múzeumban és számos helytörténeti gyűjte­ményben a táj népi kultúrájának az emlékeit. Az alapítvány céljait mind magán-, mind jogi személyek támogathatják. A cím: „Jászsá­gért” Alapítvány, OTP 02 Buda­pest, Frankel Leó u. 217- 98302/566-054034-0. A külföldi támogatók számára a devizaszám­lát az MHB Budapest XIII. Pozso­nyi út nyitotta. Az alapítványra ösz- szegyűlt pénzt a kuratórium dönté­se alapján használják majd fel. A kuratórium elnöke Hamza D. Ákos, a tengerentúlról, az Egyesült Államokból nemrégiben végleg hazatért jeles festőművész és film­rendező, aki Jászberényben telepe­dett le. Képes beszéd Dilemma Belépjek? Ne lépjek? a megelőzés és higiénés tenniva­lók lesznek. Tegyük szívünkre a kezünket: vajon az az öt és fél millió aktív munkavállaló, akit számlálunk e hazában, miért fordul üzemor­voshoz, ha teheti? íme a válasz- lehetőségek: mert a doktor már ismeri őt és a betegségét, esetleg a családfáját is. Mert ott nem kell fél napot sorban állni és hiá­nyozni a munkából. Mert: sok esetben az üzemorvos közel van, az üzem területén dolgozik, könnyen, szinte azonnal elér he- tő. És ennek most - az elképzelé­sek szerint - vége. Menjen csak a dolgozó az „szik”-ba, várjon a sorára, vagy forduljon a család­orvoshoz (merthogy lesz állító­lag). De mit tegyenek az üzemorvo­sok? Ki keresi föl őket, ha már receptet sem írhatnak? És e kér­—napló Mostanában, amikor fokozódó aggodalommal hallgatom és olvasom a Jugoszláviából érkező híre­ket, egyre többet gondolok Igorra. Egy jó esztendeje, 1990 telének végén, talán feb­ruárban, egy krisztusi korban lévő fiatalember érke­zett Karcagra. Jugoszláviából jött, a Szlovéniában lévő Mariborból. O volt Igor. Főhivatású világutazó és író. Albánia kivételével Európa minden országá­ban járt. Öt óriási ázsiai körutat tud már maga mö­gött. Ezeket az utakat szinte ingyen tette meg, mert jólelkű emberek mindenhol vannak. Igor kiválóan beszélt magyarul, eddig mindegyik dunántúli me­gyéről megjelentetett egy útikönyvet. Egy jó éve, amikor Karcagon járt, azt forgatta a fejében, hogy ír egyet a Nagykunságról is. Aztán eltűnt. Amilyen váratlanul érkezett, ugyanolyan váratlanul kámforrá is vált. Sokszor eszembe ötlött talányos alakja. Még meg sem ismertük, már felszívódott. Miért? Tájékozott volt és érdeklődő. Úgy tűnt, a Nagykunság valóban érdekelte őt. Milyen érdekes vállalkozás lett volna: a Nagykunság egy külföldi szemével nézve! De Igor elment, mielőtt megmelegedett. Talán idő előtt útra parancsolta őt az a vagabund nyugtalanság, melynek vibrálását érezni véltem beszélgetésünkkor? Hallgatom a híreket: elsősorban Szlovéniáról szólnak. Két várost emlegetnek: Maribor, Ljubjana. Az előbbi Igor lakóhelye. Ott a legnagyobb a feszült­ség. Vajon otthon van most Igor, vagy világcsavar­gás közben értesült idegen újságokból arról, hogy emberek haltak meg Szlovéniában, s tankok kóbo­rolnak a hegyek között? 1973-ban, amikor átvágtam ezeken a hegyeken, a szebbik arcát mutatta a vidék. Szép volt és vonzó a szlovén és a horvát táj. Egyszer talán megint az lesz. Ülünk majd Igorral egy szlovén sziklán és beszélgetünk. Ő bízik Európában. Én nem. Mit érdekli Európát egy kis nép (a szlovén, a horvát, a litván stb.) szabadsága! Nyugatot, amit most Európának neveznek, a saját nyugalma és jó­léte érdekli. A szlovének vagy a magyarok legföl­jebb csak komornyikok lehetnek majd az úgyneve­zett Európa-házban. Körmendi Lajos A józan paraszti ész azt diktál­ná, hogy maradjak a földön, vagy ahogy a tanult ifjúság mon­daná: a realitások szilárd talaján. Igen ám, de a virtus meg arra hajt, hogy vállaljam a kockáza­tot, a kalandot, a kiszámíthatat­lant, vagy ahogy az okosok mon­danák: az élet háborgó tengerét. Sajnos, ez nem egy jacht, elég rozoga kis vízi járgány, motorja nincs, de ez előny is lehet, hisz egy kilométerhez üzemanyag­ként elég egy féldeci pálinka. Mese nincs, eveznem kell, vagy ahogy a politikusok mondanák: kézi vezérléssel vagyok kényte­len irányítani. Nem lyukas ez a vacak? Mert ha az, és csak az élet tengerének közepén veszem észre, szociális mentőháló lesz a kalapomból, azzal kell kapkodva kimeriget- nem a vizet, hogy el ne süllyed­jek. A fene tudja (mert a meteoro­lógus nem), milyen égi áldást ka­pok ehhez az úthoz. Most még süt a nap, ez vitathatatlan, de bá­rányfelhők máris kiadósán gyü­lekeznek. Hogy mikor lesz ebből gomolyfelhő, zápor, zivatar, ne­tán vihar, ez is tiszta talány. Belépjek? Ne lépjek? Amilyen peches vagyok (vagy ahogy az asszonyom mondaná: vén hülye), véletlenül bal lábbal kezdeném - ha kezdeném - az akciót. Hogy milyen akciót? Hát ez az, hogy azt sem tudom, mi lenne a lényege, az értelme. Legalább annyit kellene tud­nom (ahogy nagyon sokan kér­dik): tessék már megmondani, hova megy ez a hajó!? ...- molnár h. lajos ­Fotó: Tarpai

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom