Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-01 / 124. szám

Néplap 1990. SZEPTEMBER 1. Szombati jegyzet SZINTE MINDEN Állok a Centrum Aruház oldalsó kirakatánál, s nem tudok tovább menni, pedig sietős lenne az utam. Bent két, egyszerűen gyönyörű babakocsi. Olyan, amilyenről minden, áldott állapotban lé­vő asszony ábrándozhat: de jó lenne benne tolo­gatni a jövendő emberkét! Csakhogy a szemem­nek se hiszek már, nézem egyszer, kétszer, aztán előbb dühbe gurulok, majd fölidézem mindazo­kat az okos, tudós embereket, többnyire férfia­kat, akik mostanában mintha meg akarnák újítani néhai Ratkó Anna vívmányát. Abortusztörvényt, szigorítást sugall orvos és szociológus, politikus és egyházi ember. Igaz is, fogyunk, a második világháború óta létszámban se nagyon gyarapo­dott nemzetünk. És ugye, itt van ez az olasz, variálható babakocsi - 19 ezer forintért! És akkor ugye tudjuk, hogy a nyugdíjasok mellett legin­kább a családosok, az átlagfizetésű, -jövedelmű családosok, a nem is egykét nevelgető emberpá­rok csúsznak egyre lejjebb az életszínvonal me­redekre mutató létráján. Majdnem azt mondtam, ott a kirakat előtt, hogy ugyan minek, ugyan ki vesz ilyent Szolnokon. Aztán még aznap meglát­tam, vannak még, akiknek telik rá. Ez nem baj - nagyobb az, hogy nincs igazán olcsó, az átlagjö­vedelmű családok tehetőségéhez mért babako­csi. Se. Mert nincs gyerekcipő - megint csak a nagy átlag pénzéhez mért áron, miként nincs olcsó kabát, pulóver, iskolatáska - ugyan, ne csak a gyerekekről beszéljünk, beszél róluk sok okos ember eleget, szemére hányva a kor fiatalasszo­nyának a jövő iránti felelősségét. És ha a fiatal- asszonyok szemére hánynák a társadalomnak sokszoros kizsákmányolásukat? Azt gondolják, minden nőben csak munka-hívatástudatot dobog a szív? Hány, de hány asszonytól hallottam már: miután egy életre eladósodtak a lakás miatt, mi­után azt a két gyereket megszülte - megint csak a lakás miatt - hogy merészelne még tovább? Miből? Szinte minden, drágám - mondja az idős hölgy, aki ott üldögél velem az orvosi rendelő­ben. Kell már ebben a korban a gyógyszer, nem flancból jár az ember orvoshoz. Igazat adok neki, bár magam mostanában nem voltam. - Akkor majd nézd meg kedves - mondja -, a számlát, amit a patikus kiad a gyógyszereddel együtt. No, nézhetem, de itt most csak a két utolsó sorát idézem a számítógépes cetlinek: "fiz. összesen: 104,40, támogatás: 417,80”. Ha semmi bajom nem lenne a világgal, akkor is fölordítanék: höl­gyeim, uraim, azt is írják hozzá, hogy a magyar államban a világon a legtöbb a társada­lombiztosítási járulék! Nem elég, hogy magam a bruttó bér tíz százalékával adózom hónapról- hónapra, még a munkahely is hozzátesz csekély 43 százalékot. És akkor milyen alapon közük velem, hogy legyek hálás, íme, egyszeri gyógy­szerszükségletemhez több száz forintos állami támogatást kaptam! Menjen a francba, aki kita­lálta, hogy az értő ember kedvét ezzel is szegni lehet. Nem vagyok rá kíváncsi, hiszen a gyógy­szerárak is úgy csúsznak fölfelé az árlétrán, mint bármi más. Szinte minden - mondja szelíden az idős hölgy. Mutatja a blokkját: ő ezernél több egyszeri támogatásban részesült, ugye milyen jó hozzá az élet? A lakás legkisebb zugában, amelyet a panel­tervezők olyan kicsire szabtak, hogy dagadt em­ber csak oldalazva léphet be, szóval ott, bizonyos öblítő bizonyos 30 centiméteres ólomcsöve ki­lyukadt. Van ilyen. Óh, semmi, mondja kedves apai barátom, minden lakásműszaki ügy alapos ismerője és hiba- hárítója, pár hete vettem, semmi­ség, kicseréljük. Ne, ne adjak ráva- lót, negyven fo­rint se volt leg­utóbb az ára. - El- kékült ajakkal tér meg, kezében a számla: 180 forint. Nevethetnékem van, de mégsincs. Mert közben szól a rádió. S nagyon érthetően azt mondja a riporter, az ipari miniszter vázolta az iraki agresszió következményét, valószínűleg energiaár-emelés várható, korlátozásról egyelő­re nem beszélt. Mindannyian előtte vagyunk, ezután tudjuk meg, mennyi is lesz a villamos energia, a távfűtés, a gáz s a többi ára, pontosab­ban az az összeg, amivel ezután havonta többet fizetünk érte. És még a legutóbbit nem is tudjuk, íme, az első emberhónap küszöbén már ígérik a következőt. Szinte minden pillanatban félhet már a jövőtől az ember. A tavaszon - semmiség - úgy elromlott a ká­véfőzőm, hogy újért mentem. Találtam is, nem a kedvemre valót ugyan, de négyszáz forintért csak hazavittem. A napokban jön a szomszéd- asszony, tudom-e, hogy ő már hatszázat adott érte? Szinte minden, mondom, s nem hagyom magam feldühíteni a mától esedékes kenyér­áremeléssel se. Ha ez van, hát ez van, a héten egy szakember azt mondta valamelyik újságban, az infláció jövőre akár három számjegyű is lehet. Lehet? Persze, hogy lehet. Elköltötték vala­kik, valamire a sok milliárd kölcsönöket - lehet, nekünk is jutott belőle így-úgy ámításból, anél­kül, hogy tudtuk volna - aztán mire vissza kell fizetni, "össznépi" lett a teher. Az össznép vi­szont emlékszik sok mindenre. Például arra, hogy 1987 decemberében az akkori parlament elfogadta a személyi jövedelemadóról szóló tör­vénytervezetet, az akkori kormány hangsúlyos ígéretével: 1989-ben általános bérrendezés lesz, év elején. Nos, az a kormány 1989-ben már nem volt sehol, az új meg nem vállalta - nem vállal­hatta föl - a régi ígéretét. Aztán az 1989-ben "érvényes" kormány is hozott döntést, ami nél­kül - úgymond - tönkremegy a költségvetés, fizetésképtelenség, stb. vár az országra. Igen, a kamatadóról van szó, amelyet két hónapig fizet­tünk, mígnem bebizonyosodott, törvénytelen volt - most azt pótolják vajh’ lépten-nyomon, vagy ezután jön még a feketeleves? Szinten minden ember tudja ebben az ország­ban, iszonyatos terhekkel birkózik az új, szaba­don választott parlament, s kénytelen-kelletlen dönt áremelés mellett a koalíciós kormány. Aki itt mostanában jobbat vár bármitől is, aki ígére­teket akar bevasalni testületeken és szervezete­ken, aki azt hiszi, a követelésekkel javíthat maga s az ország helyzetén, csalódik. Mégis, mindun­talan fölkiált, panaszkodik, lázad az ember: szin­te mindennap találkozik az ellehetetlenüléssel, az egyre szorosabb hurokkal a... Mármost ne csodálkozzék senki, ha ennek a népnek nincs jókedve. Ha lassan elfordul min­dentől - de ha teheti dolgozik, egyre többet gür­cöl, fogyasztja magát. Szinte semmiségeket so­roltam a mindenből! A volt pártszékház árából - az épületet a Tisza II. Tsz vásárolta meg irodaháznak - bővíti a városi tanács a kisújszállási 625. Sz. Szakmunkásképző Iskolát. Négy tantermet és kiszolgálóhelyiségeket épít a Városgazdál­kodási Vállalat a régi épülethez. A Nagykunterv Épülettervező Gmk tervei által megvalósuló új szárny jövő augusztusra készül el, addig szükségtantermekben folyik az oktatás. Fotó: Mészáros MILYEN EMBER IS LAJOS BÁCSI? Czinegéről vallanak az egykori játszótársak Amikor Czinege Lajos volt honvédelmiminiszter viselt dolgairól olvastam Bokor Imre Kiskirályok mundérban című könyvében, a felháborodásom nem volt személyre szóló. Egy kiskirály visszaélt helyzetével, mondhatni állampolgári mivoltomban né­zett hülyének, így a rám eső sérelem nagyjából egy-tízmilliomod- nyi lehetett. Eltek vissza ugyanígy mások is, kisebb királyok kisebb tartományokban, szájtáti mulyák voltunk, hogy hagytuk. Hanem aztán a Népszabadság augusztus 21 -i számában olyan megrázó dokumentumot adott közre Bander László nyugalmazott honvéd zászlós, hogy ezt már sze­mélyes sértésnek vettem. Mert ez az ember, aki kertet ásott, Dodi fiú után tette rendbe a hálószobát, majmok után tisztította a piszkot, akár én is lehettem volna. Itt már nem volt áttétel, ember az emberrel szemben volt elviselhetetlenül zsarnok. Innentől kezdve érdekelt: hát hogy is van ez? Czinege Lajos, aki Karcagról származott el, és Szolnok megyében is volt első em­bere az MSZMP-nek, milyen foko­zatokon átjutott el a hatalom mély­tengeri mámorához? És egyálta­lán: tudtak-e valamit is ebbéli haj­lamáról azok, akik már ifjú korá­ban a közelében voltak. Karcagon csak a szépre emlékeznek Amikor Czinege Lajoshoz közel álló ember után érdeklődöm Kar­cagon, Szűcs Jánost ajánlják be­szélgetőpartnerül. Egy csendes ut­cában találok rá a szép szál férfira, aki kinézetre biz’ isten a volt hon­védelmi miniszterre hasonlít. Ami ha jobban meggondoljuk, talán nem is csoda, hiszen egy kovács­műhelyben edzette őket az élet. A felesége Czinege Mária, még roko­ni kapcsolatban is áll a sokat bírált földivel. Bár sok mindent megtudok Kar­cag nagy szülöttjéről, az hamar ki­derül, hogy éppen a közelinek szá­mító hozzátartozók nem törnek fö­lötte pálcát.- Mindketten 1924-ben szület­tünk, úgy tudom, Lajos tavaszi, én meg októberi vagyok - kezdi Szűcs János. - Közel laktunk egymáshoz, de össze nem jártunk, három évig voltunk viszont tanulók együtt Szatmári István kovácsmester mű­helyében. Hogy milyen fiú volt La­jos? Nem látszott meg rajta, hogy édesapa nélkül nevelkedett. Az édesanyjának az volt a jövedelme, hogy eljárt meszelgetni az iskolák­ba, ide-oda. A háború után én át­vettem a mesterem műhelyét, és ott dolgoztam, Lajos viszont MA- DlSZ-vezető, majd párttitkár lett Karcagon.- Nagy akaratú ember volt, amit célul tűzött, azt végig is vitte. Volt benne egy kis rátartiság, mint min­den férfiban, de annyi kell is. Én úgy látom, hogy azért kerülhetett mások befolyása alá, mivel fiata­lon már ott volt a vezetésben. Szűcs Jánosné, Czinege Mária szól közbe.- Aranyos ember volt igazán, még az autóból is kikiabált. Olyan rendelkezést adott ki, hogy ha kar­cagiak keresik, nyitva legyen előt­tük az ajtó.- És keresték? Szűcs János mosolyog:- Hát előfordult. Amikor például a város futballcsapata az NB II-be jutott, felmentem hozzá megkérni, hogy kiket vonultasson be ide. Megtette. Én úgy érzem, hogy ami­kor jött a rendszerváltás, egyes- egyedül őt állították céltáblául. Ta­valy tavasszal találkoztam vele és feleségével, Marikával utoljára Pesten, a vásári birkacsárdában.- Miként lehetett hozzá bejutni?- A bátyja, Józsi bácsi telefonált, vagy a pártbizottságról szóltak fel, ilyenkor leadta a portára a belépő­ket, és felmentünk. Hogy mért nem hiszem el azt, amit írnak? Kérem, ő egy beteg ember volt. Például amikor a HM-ben voltam, feltette a lábát a székre, és belenyomta az ujját, lyuk maradt a helyén. Sajná­lom őt, mert bűn, amit ellene elkö­vetnek.- Már elnézést, de tényként kell kezelni a róla megjelenteket, mivel cáfolat sehonnan nem érkezett. Eb­ben az esetben azonban nem volt annyira szánnivaló.- Semmi nem igaz az egészből, nem létezik, hogy igaz legyen - kel védelmére rokonának a háziasz- szony. - Lajos bácsi nem olyan lel­kületű volt. Kitalált dolog az egész. Aki ilyet állít, mi úgy hívjuk, hogy madarasi tanú. Rávett ember. Megszokott dolog volt ez a múlt rendszerben, lehet, hogy még át­csöpögött belőle ebbe a rendszerbe is.- A miniszter reggelit készített ­- A szóban forgó cikkben elma­rasztalták a feleségét is.- Hát ő pedig egy kimondottan aranyos asszony, kedves tud min­denkihez lenni, jaj istenem, borzal­mas ez... Az utóbbi időben már csak temetésekre járt le Karcagra Czinege Lajos, de ilyenkor is az utolsó pillanatban érkezett meg mindig. Milyenek az emberek, leg­utóbb, mikor a nővére meghalt, a piacon megállít egy asszony, aki valamikor igenis jó embere volt neki, és azt mondja kiabálva: "Na, kíváncsi vagyok, lesz-e a Lajosnak képe lejönni a temetésre, amikor a tanácsnál nem vette a díszpolgári címet!" Még én csitítottám, hogy ugyan, fogd már be a szádat. Aztán persze, hogy lejött a temetésre.- Ön látta a lakását? - kérdem a házigazdát.- Láttam, de még a Hegy alja útit. Ott ő reggel felkelt, elkészítette a családjának a reggelit, jött érte a kocsi, és úgy ment dolgozni. Hát az ilyen emberrel megeshet mind­az, amit írnak róla? Nem kellett neki nyilatkozni semmiről, amit kérdeztek, arra kellett válaszolnia, de nem belemenni ilyen vadásza­tokba, mifenébe. Annyit vállaljon, mint mások. De ő ebben is jellemes volt. Fülbesúgók és egyebek Egy Szolnokra származott kar­cagi atyafival beszélgetek Czinege Lajosról. Ő a bőrkötényes, fekete trikós kovácslegényre emlékszik, majd a MADISZ-titkárra, aki ka­szás aratásokat szervezett a város­ban, aztán a honvédelmi miniszter­re, aki megsértődött, amikor nem tegezte vissza a földije. Ezzel együtt el tudja képzelni, hogy a fülbesúgók és a talpnyalók miatt elszaladt a ló a hatalmasság embe­rével. Én pedig felidézek egy beszél­getést nemrég elhunyt kedves is­merősömmel, Csordás Imrével, a karcagi MHSZ titkárával, aki a sportlövészet megszállottja volt. Negyedszázados munkásságát egy márkás karórával ismerte el a Hon­védelmi Szövetség, melynek át­adásával maga Kiss Lajos altábor­nagy, országos titkár tisztelte meg a kitüntetetteket. A segédszemély­zet közölte az ünnepeitekkel, hogy úgy készüljenek, egyetlen monda­tot ők is mondhatnak majd a tábor­noknak, ez a mondat Csordás Imre bácsi szájából úgy szólt, hogy na­gyon kellene egy lőtér a városnak.- Hogy Czinege elvtárs szülővá­rosában nincs lőtér? - kérdezte meglepetten Kiss Lajos, és hama­rosan lett lőtér. Fedett, rangos, sok millióba kerülő. Nem biztos, hogy akkor éppen arra volt a legnagyobb szüksége a városnak. De ha a mi­niszternél ezzel jó pontot lehet sze­rezni... így tudom én elképzelni, hogy a konzervgyár igazgatója dobozok­ba rakatta a kaszópusztai vaddisz­nók húsával készített székelyká­posztát, és már szállt is a konzer- vekkel a gép Görögországba, a Czinege-lányhoz, mivel az édes­apa mindenképp családszerető ember volt. Hiszen ki ne tudna kö­zelebbi tájainkon hajnali úszócsa­patról, botkezű teniszezőről, aki a karrierét ütögette a húros ütővel. Ilyenkor pedig már nem könnyű szétszedni az önkéntes szolgálók és a kiszolgáltak felelősségét. Csak így lehet? Borsányi Jánost Szolnokon, a Táncsics Mihály utcában keresem. A csengetésre hófehér hajú, hófe­hér bajúszú, szép arcú, idős ember nyit ajtót. O, a házigazda, valami­kor a megyei pártbizottságon osz­tályvezetőként dolgozott Czinege Lajos munkatársaként.- Mi a véleménye az egykori fő­nőkéről írottakról?- Amikor elolvastam a Bokor könyvét és a Népszabadság cikkét, mélységesen megdöbbentem.- Elfogadhatjuk hát tárgyalási alapnak azt, hogy a leírtak tények?- Természetesen, hiszen mind­az, amit Bokor írt, mind pedig az, amit a zászlós állít, megtörténhe­tett. A megdöbbenésem oka pedig az, hogy amikor együtt dolgoztunk - hajói emlékszem 1957-1960-ig -, ilyet feltételezni sem tudtam ró­la. Amikor a megyei pártbizottsá­gon titkár lett, kiderült azért, hogy van benne bizonyos rátartiság. Né­mi feszültség közöttünk is létre­jött, mégpedig azért, mert amikor ő központi bizottsági tag lett, én nem gratuláltam neki. Nem ezért vagy azért - egyszerűen én nem voltam olyan gratulálós. Szól egy­szer Csáki István, hogy engem, aki addig az első titkárhoz tartoztam, áttettek hozzá. Hát megsértődött az elmaradt gratuláció miatt. Mi­óta ő elment Szolnokról egyébként egyszer sem találkoztam vele.- Ön meglehetősen rázós időben volt a hatalom közelében, mégis, ahogy elnézem, meglehetősen pu­ritán körülmények között él.- Két szobában laktunk hatan, számlákkal bizonyíthatom, hogy a harmadik szobát már én építtettem a házhoz, ezzel együtt három lá­nyom lett diplomás, a fiam pedig tisztességes szakmunkás. Pedig voltak nehéz időszakok.- Azt hiszem, ez a sportközvéle­ményben köztudott. Úgy mondhat­nánk, hogy a vállalkozások terén megelőzték korukat.- A szolnoki MTE alelnöke vol­tam, és fenntartottunk egy fekete kasszát, amiből prémiumot adtunk a játékosoknak. A pénzt részben mi adtuk össze, részben pedig úgy teremtettük elő, hogy egyik-másik sportbarát nevére disznót vásárol­tunk, amikor meghízott, eladtuk a vágóhídnak. Ezen buktam meg 1966-ban. A gyerekeim tanultak, én pedig a pártbizottságról egyik napról a másikra a Ganz Vilihez kerültem anyagosztály-vezetőnek. Jóllehet az én bűnösségemet nem állapították meg, mindössze azért marasztaltak el, mert tudtam a do­logról és nem akadályoztam meg, ennek ellenére a perköltséget von­ták tőlem. Havonta kétszer kap­tunk fizetést, egyik alkalommal háromszáz forintot vittem haza, máskor ötszázat. A lakásomban a képek, a bútorok le voltak foglal­va, én gyalog, étlen-szomjan men­tem reggelente a munkahelyemre,- Térjünk vissza a Czinege- szindrómához: mire kell vigyázni a mindenkori hatalom közelében levőknek?- Nézze, minden embernek van lehetősége arra, hogy letérjen a tisztesség útjáról. Minél magasab­ban van valaki, a kísértés annál nagyobb. Ha olyan benne a haj­lam, akkor kapzsi, harácsoló lesz. Nekem nincs gépkocsim, nincs hobbim, annyim van, amit itt lát. És nem mondhatom, hogy nehéz volt megállni. Talán a fülbesúgók és törleszkedők szirénhangjától kell a tisztességre vágyó embernek távol tartania magát, és akkor nyu­godtan fekszik, kel. Ha nekem az önéletrajzomat meg kellene írni, ugyanazt írnám, amit 1945-ben ír­tam: meztelen fenekem volt. akkor is, az van most is. Tudja mit? Még büszke is vagyok rá. Palágyi Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom