Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)

1990-08-25 / 118. szám

Magazin t —> Olvasta már? Christine Arnothy: Utak a boldogsághoz A neves írónő első magyarul meg­jelent regénye, az Afrikai szél érzéke­nyen érintette az iroda­lombarátokat. Kevesen hallottak ugyanis e hazában a francia nyel­ven író, magyar származású írónő­ről, aki 1990-ig húsz sikeres regényt mondhat magáénak. A Szabad Tér Kiadó érdekes módon a legutóbb írt regénnyel kezdte meg az életmű bemutatását, s - tervei szerint - eb­ben az évben, meg jövőre tíz re­gényt ígér Christine A rnothytól a magyar olvasóknak. Szendrői-Kovács Krisztina 1934-ben született Budapesten, s 1948-ban értelmiségi szülei­vel hagyja el az országot. Ausztriában, a kufsteini mene­külttáborban arról álmodozik, hogy világhírű író­nő lesz Álmait azonnyomban meg is akarja valósítani, s ott írja meg a Tizenöt éves vagyok és nem akarok meghalni című, első regényét. Miután szüleivel Franciaországba érnek, s letelepednek, hozzálát terve további megvalósításához Az első regényt - amely Budapest ostromát, háborús világát jeleníti meg - 1954-ben adják ki Franciaországban, s máig huszonhárom nyelvre fordították le, s adták ki. Az első mű már irodalmi sikert jelentett, nemcsak többmillió példányban kelt el, hanem elnyerte a Grand Prix Verité elnevezésű irodalmi díjat. Az első regény máig tovább éli életét, Franciaországban és más európai államokban gimnáziumi kötelező olvasmány. A jelenleg Svájcban élő írónő idén tavasszal - 1948 óta először - hazalátogatott. Úgy nyilatkozott, két hazája van, a szülőhaza után má­sodik hazájának Franciaországot vallja, ahol irodalmi sikereit aratja, ahol félje élt, s fia született. Regényei Magyarországhoz is kötik, vagy témájuk, vagy egy-egy regényhőse - mint most, az Utak a boldogsághoz Thomas Königje magyar származású. Christine Amothy első irodalmi díját szaporították sikeres regényei. Már tulajdona a Francia Akadémia Novella Nagydíja is. Magyarországi kiadójánál úgy intézkedett, hogy a magyar kiadásból származó összes jövedelméből Arnothy-díjat alapítson, ez ösztöndíj legyen 14-16 éves fiataloknak. Franciaországban és/vagy Svájcban lehetőséget kapnak magyar tizenévesek a francia nyelv és irodalom tanulmányozására. Jószívvel már ezért is olvasásra ajánlom a neves szerző Utak a boldog­sághoz című, augusztusban megjelent regényét. Mégsem ez, a nemes gesztus az ajánlat legfőbb oka. Az is, hogy kitűnő, értékes munkát kap a magyar olvasó, s mint Christine minden regényéből világot lát, soha nem ismertet, s emberekkel ismerkedik, akik így-úgy kötődnek hazánkhoz Az Utak a boldogsághoz hőse, Thomas König, aki magyar származású vegyészmérnök, de még igazi nevét is otthagyja szülőhazájában, amikor egy gyerekes csíny - osztálytársa sárgacsillagos kabátja elcsenésével bekerül 1944-ben a magyarországi legüldözöttebb üldözöttek közé, el­hajtják Auschwitzba, s bár átéli, de emberségében örökre meggyalázva hagyja el a koncentrációs tábort. Sikeres életútján egy vágya van: az Asszuáni-gát felrobbantása, amely szerinte a természet törvényeinek megsértése, a természet elleni emberi merényletek szimbóluma. Ezért kel útra a Szabadidő Társaság utazási iroda túristáival, reméli, hogy a nehezen beszerzett kilenc kiló, hihetetlenül hatásos robbanóanyagot a túristacsoport felületes repülőtéri ellenőrzésein el tudja juttatni a tett­helyre. Miközben ezért küzd, s rájön, valahonnét gyanúba keveredett a csoport, minduntalan fölidézi emlékeiben a haláltáborban elszenvedett sérelmeket. Részletünk az asszuáni érkezéstől követi Thomas König életét. (SJ) (Christine Amothy: Utak a boldogsághoz - Szabad Tér Kiadó, 1990, Alföldi Nyomda, Debrecen. Fordította: Sarkadi Ilona) A megérkezés Asszuánba minden jel szerint káprázatosnak mutatkozott. A Nílus úgy hömpölygött a hajó alatt, mesés kékséggel, s a partok mentén vörös fényekben úszva, mint a felhevített fém. Ez a fantasztikus tükör visszaadta és megsokszorozta a képeket, sőt önmaga is képeket alkotott, ihletet merítve abból, ahogy a kárminvörös hegyek tükröződtek a megannyi csodától túlhevült hullámo­kon. Eddy szólt hozzájuk a mikrofonon át:- A hajó poggyászterében lévő bőrönd­jeiket a Tutanhamon Fogadóba szállíttat­juk. Csak a kézitáskáikra legyen gondjuk. Fél órájuk van arra, barátaim, hogy össze­szedjék a cókmókjukat! Ez a szó úgy hatott a Solange mellett ülő Van den Ipre, mintha csapták volna.- Cókmókjukat? Azt mondta, hogy cókmókjukat? Látszott rajta, hogy mindjárt dühroha­mot kap.- Azt mondta, hogy cókmókjukat - vá­laszolta Solange, akinek még vörös volt a szeme a sírástól. - Te is hallhattad, nem vagy süket... Az alacsony férfit herkulesi erő járta át, éles kiáltást hallatott, megragadta Solan- ge-t, s elkezdte kiráncigálni a nyugágyból. Solange meglepetésében elnémult, kiej­tette a kezéből a termoszt, tágra nyílt sze­mekkel, összeszorított fogakkal megkapaszkodott a székben.- Mi az, megőrültél? Teljesen megőrül­tél? Van den Ip úgy érezte, hogy muszáj kirángatni ezt a jóasszonyt a takarói közül, s belevágni a Nílus közepébe. A filmeken milyen könnyedén felemelik a nőket. Mi­csoda csalás! Mind csaló, aki ezt így ábrá­zolja! Van den Ip üvöltése miatt rögtön kör­bevették őket a kíváncsiskodók. Solange-t félig vitte, félig húzta maga után, így ért fel vele a híd mellvédjére. Az egyik japán, aki, mint minden honfitársa, rendkívül készséges volt, még segíteni is akart a belgának.- Mentsenek meg! - kiáltotta Solange. - Segítség! V an den Ip habzó szájjal igyekezett Solange-t a korláthoz vonszolni, s lassan-lassan sikerült is elérnie a cél­ját.- Meg fog ölni! Segítsenek! A kis ember érezte, hogy nő, növek­szik, mesés érzés volt, ahogy a mellkasa érezhetően kitágult, a lábai hosszabbak, a bicepsze keményebb lett. A született nyá­pic óriássá vált. A kör összezárult körülöttük. Az embe­rek inkább csak szórakoztak rajtuk. Mi ez? Játék? Vetélkedő? Megint valami újat ta­láltak ki a szórakoztatásukra? Van den Ip- nek sikerült feltolnia Solange-t a korlátra, s ahogy egy hatalmas kagyló a héján, úgy csüngött ott Solange. Riasztották Eddyt, s ő futólépésben kö­zeledett. Vállon ragadta Van den Ipet.- Hagyja abba!- Engedjen el! - mondta a belga. - Kü­lönben megölöm. Eddy legszívesebben a gúny fegyveré­vel szerelte volna le, de szerencsére ettől megtartóztatta magát. Hatalmas ér lükte­tett Van den Ip halántékán, s az izzadságtól teljesen bepárásodott a szemüvege. Tarta­a jelenetet, és tapssal, arab harci kifejezé­sekkel biztatták Van den Ipet. Van den Ip nekiveselkedett a híd pado­zatához csavarozott asztalnak is. Nehezen tudta megmozdítani; föléhajolt és tiszta erőből rázta. Közben odavetette Eddynek:- Én cionista, te mocskos disznó!- Nem szégyen az, ha valaki cionista, épp ellenkezőleg - nyilatkozott Eddy. - Epp Egyiptomban, megengedem, kissé sa­játos, de ezért nem érdemes ennyire feliz­gatnia magát.- Nem vagyok sem cionista, sem anti­szemita - üvöltötte Van den Ip. - Maga gyanúsít engem valamivel, éppen engem! Mert ez mindig is így volt, mindenki min­dig velem kezdte. Már az iskolában is, amikor papírrepülőket hajigáltak a tanár háta mögött. “Ez bizonyára maga volt, Van den Ip”, mondták már akkor is, már gye­rekkoromban is. Az asztal egyik lába engedett, s Van den Ip felbátorodva vetette rá magát a kö­vetkezőre, s közben mindvégig üvöltött:- Azt kérdezte, hogy jártam-e mostaná­ban Izraelben?- Ez egy mindennapi, a környező orszá­gokra vonatkozó kérdés. Ugyanúgy itt van Líbia, Szíria, meg mindenféle más ország is. A második láb is engedett.- Igazi vallatás: “Elmegy a gátra?” Mi­ért ne mennék el a gátra? Azt kérdezem magától! Mi, miért? Azért, mert a felesé­gem megszégyenít engem? Thomas végignézte a jelenetet, s azt a következtetést vonta le belőle, hogy vala­“Gyerünk, Chopin!” Thomas még mindig érezte a vállán a szíjak vájta sebeket. * Van den Ip boldog üvöltéssel szakította ki az asztal negyedik lábát is, felemelte az asztalt, és úgy haladt vele előre, mint egy kávéházi pincér, akinek az a mániája, hogy egy óriási méretű tálcán szolgál fel. Támo­lyogva ment az asztallappal a hajókorlát felé, s beledobta a Nílusba. “Amen, gondolta Eddy. Még él. Ha ezután megnyugszik, elkerültük a kataszt­rófát.” m kimerült Van den Ip, mint aki transzból ébred, úgy közeledett Eddyhez. Belekapaszkodott, s felé fordította izzadságban fürdő arcát.- Értsen meg. Engem nem érdekel, hogy zsidónak néz. Attól készülök ki, hogy mindig engem szúrnak ki. Mindig. Ha valami baj van, ha valami gyanús. Min­dig. Én vagyok az az ember, akit mindenki szívesen bemocskol. Ez a sors rendeltetett nekem...- Nagyon sajnálom - mondta Eddy. - Az emberrel előfordul, hogy akarata ellenére ő tölti azt a bizonyos utolsó cseppet a po­hárba... Ennyi az egész. A körülmények szerencsétlen összejátszása folytán alakult így­A legénység készülődött, hogy kikös­sön Asszuán vendégszerető városában. A sárga, s olykor-olykor rózsaszínű város de­rűsen nyúlt el a folyó partján. Van den Ip mindjárt elsírja magát. Auschwitzért Asszuánt ni lehetett tőle, hogy szívroham vagy agy­vérzés éri.- Maga szerencsétlen! Azt meri rólam feltételezni, hogy zsidó vagyok?- Zsidó vagy? - hebegte Solange. - Mi­óta?- Fogd be!- Hallották? Azt mondta nekem, hogy “Fogd be!” Ezt mondta nekem.- Nem kell fajgyűlölőnek lenni - érvelt Eddy. - Most nem mindegy magának, hogy zsidó vagy nem zsidó?- Én nem vagyok fajgyűlölő! De miért kérdezte meg tőlem, hogy nem vagyok-e cionista? Tőlem, ilyet! Remegő kézzel egyenként rámutatott a körülöttük lévőkre.- Nem tőle, nem tőle, meg tőle sem. Hanem rávetjük magunkat a kis belgára! Az olyan rendes pali, mindent elvisel. De­rék pasas.- Soha nem szokott ilyen lenni - mondta Solange a földön ülve, a félelemtől elkere­kedett szemmel. - Biztosíthatom magukat, hogy sohasem szokott ilyen lenni. Akkor nem mentem volna hozzá.- Hallgass, mert eltaposlak - hörögte Van den Ip, s rögvest Eddyvel folytatta: - Szüksége volt egy bűnbakra? Majd Van den Ip megteszi! Utolérte Solange-t s félig felemelte.- Egy hét óta egyfolytában csak azt meséled nekem, ki mindenkivel szarvaztál fel. Hogy én egy örökre felszarvazott férj vagyok. De hát ki fél Van den Iptől? Senki. Van den Ippel mindent meg lehet csinál­ni... Eddy rettenetesen félt, hogy a belga belepusztul a dührohamába.- Biztosíthatom, drága uram... Eddy nagyon félt a hajón fellépő egész­ségügyi problémáktól. Arra gondolt, hogy Van den Ipnek dühében mennyire felme­hetett az adrenalinszintje. Már nem sok kell hozzá, hogy szétpukkanjon, mint egy léggömb. Van den Ip Eddy felé fordult:- Azt mondta nekem, hogy “kicsikém”.- Mindig is visszautasította az érzelme­ket - szólt közbe Solange.- Annak, hogy valakit “kicsikémnek” titulálnak, semmi köze az érzelmekhez. Ostoba szörnyeteg vagy. M egragadta Solange takaróját, kitép­te a nyugágyból, s belehajította a vízbe. A hollandok visza akarták tartani, le akarták fogni. Eddy egy mozdu­lattal megállította őket. Van den Ipnek ma­gától kell lehiggadnia, ki kell várni, hogy a fáradtság felülkerekedjen a dühén. A ta­karó úszott a vízen, majd lassan-lassan elsüllyedt. Solange táskája következett - úgy zuhant a Nílusba, mint egy nagy kő. Majd a napszemüvege tűnt el a folyóban. Nagy kalapja lassan úszott a vízen. Van den Ip a nyugágyat is felemelte s bedobta a Nílusba. A személyzet egy része is nézte milyen gyanú támadt, s ez Van den Ipre irányult. Óvatosan elindult a tömegben. Vajon mit kereshet Eddy? Ki tájékoztatta, honnan van információja a robbanóanyag­ról? Thomas biztos volt abban, hogy a japánok megőrzik a titkot. Az angol, a robbanóanyag atyja, aki ezzel a találmá­nyával az egész világ arculatát meg tudná változtatni, csak azt a japán vásárlót ismer­te, aki Thomas számára megszerezte a rob­banószert, s aki maga sem tudta, hogy Thomas mire használja majd fel a gyilkos anyagot. Az ügy az első pillanattól kezdve becserkészhetetlen volt. Thomas észrevet­te, hogy a kabinja előtt néhány egyiptomi csoportosul, s be akarnak hatolni a fülkébe, azzal az ürüggyel, hogy kihordják a bőrön­döket. Hagyta, hogy az egyiptomiak be­menjenek. Az a kabin Marthe-é volt. Ó viszont Alex kabinjába tartott. A Szóra­koztató és Szabadidő Központ nyilvántar­tása szerint ő az angollal lakott együtt. Épp odaért, amikor látta, hogy az egyik egyip­tomi elhagyja a kabint, kezében az ő táská­jával. Thomas szinte kitépte a táskát az egyiptomi kezéből.- Köszönöm - mondta Thomas. - Most már átveszem. Innen már én viszem. Az egyiptomi tiltakozni akart, a társa már előrement Alex kézipoggyászával.- Köszönöm - mondta nekik Thomas németül, majd angolul. - Köszönöm. De többé ne nyúljanak hozzá. B őséges borravalót adott neki, s visszatért a kabinba az utolsó pilla­natban megmentett táskával. Tehát megkezdődött a harc. Küzdeni kell. Véget ért a filozofikus eszmélkedések korszaka. Fenséges^ gyűlölet járta át, s ez felvilla­nyozta. Újra maga előtt látott egy képet, amely amióta csak elhagyta a koncentráci­ós tábort, benne él. Egy kisfiú egy egészen fehér házfalra gyermekes és túlméretezett betűkkel ezt a feliratot festette fel: “Nem az a szörny, aki az szeretne lenni.” A vörös festék lecsorgott, a betűket kármin festék­csíkok hosszabbították meg. Ha Auschwitzban lelkileg és erkölcsi­leg nem semmisítik meg, akkor sohasem jut eszébe, hogy olyan katasztrófával aka­dályozza meg az emberiség eljövendő bű­neit, mint a gát felrobbantása. A lágerben ezt a halálnak makacsul ellenszegülőt, hul­lákkal megrakott kocsi elé fogták be. Fel- kantározták, mint egy lovat, s így kellett húznia a terhét. A csontváz-Herkules eről­ködött, de a kerekek beleragadtak a sárba, vagy nem mozdultak a jeges földön. A többi rongyokba öltözött csontváznak kel­lett a segítségére menni, s meglökni a ko­csit, hogy a tetovált emberi ló újra elindulhasson. A még nyitott szemű, meg­fagyott hullák lecsúsztak, leestek a földre, s olyan merevek voltak, mint a kuglibábuk. Össze kellett szedni ezeket a holttesteket, vissza kellett tenni a rakás tetejére, sokszor oda is kellett kötözni őket.- Most már a kikötéssel kell foglalkoz­nom - közölte Eddy. - Pihenjen. Igyon egy nagy pohár vizet... Ide küldöm magához az ápolónőt. Van den Ip megfogadta a tanácsot. A kabinja felé tartott. A többiek már el is felejtették a látványos jelenetet. Az utazás céljához értek, a pompázatos Asszuánba.- De hát ez egy modem város!- Van egy modem és van egy régi része.- Még két Nofertiti-fejet akarok venni ajándékba - mesélte egy nő. - Az egyik egy barátnőmé lesz, aki maja istenséget hozott nekem Mexikóból. Műanyagból. Izgatott nyüzsgés lett úrrá az embere­ken. Még mindig és újra áradtak a progra­mok, amiket meg kellett élni. Még minden rájuk várt; a választható kirándulások, a szórakoztató esték, a létezés ínyencségei. “Csak soha többé ne kellene visszatérni, gondolta az egyik német. A világ körül kellene utazgatni, nagy boldogan! Többé nem lenne szabad újságot olvasni, rádiót hallgatni, aggodalmaskodni, felháborodni, bírálni. Nem lenne álláspontom, amelyet meg kell védeni, és nem lennének vélemé­nyek, amelyekkel szembe kell szállni. Bé­késen éldegélnék.” A hajó egy könnyed koccanás, egy imádni való simogatás, egy érzéki találko­zás után kikötött a rakparton. “Az életben nem láttam még ekkora tömeget kikötésnél, gondolta Eddy. Mi történik itt?” Mindenféle korosztályhoz tartozó egyiptomiak lepték el a rakpartot, s meg­számlálhatatlanul sok kéz igyekezett meg­ragadni a legénység által kidobott kötelet. Alig engedték le az átjáró hidat, ez a sze­retetreméltó horda már el is özönlötte a hajót. Fiatalabbak és idősebbek, udvaria­sak, gyorsbeszédűek, s már ügyesen meg is ragadták a bőröndöket. Vajon köztük voltak-e a Tutanhamon Fogadó alkalma­zottai is? Elárasztották őket a szívélyes egyiptomiak. Mint ahogy egy meleg vizű tenger hatalmas hullámaitól minden vizes és tajtékos lesz. Felgyorsultak a mozgások, de ez a kedélyes lökdösődés valahogy ki­számított volt. A szívélyes emberáradat minden hordozható tárgytól megfosztotta a hajó utasait. Thomas ellenállt az emberi fergetegnek. Marthe kötött kabátja leplez­te a táskáját, amit bőrszíjjal a csuklójához erősített. Csak úgy tudták volna elvenni tőle, ha a karját is letépik vele együtt. Tho­mas meg volt róla győződve, hogy ezt a szédületes fogadtatást mesteri kézzel szer­vezték meg. Eddynek is ezt sugallták az ösztönei. A sárga és kék, itt-ott skarlátvörös Asszuán mint egy kéjesen elnyújtó­zó vad, kínálta oda a napnak magát. A zaklatott, az ide-oda lökdösött Thomas élő pajzsként tolta maga előtt Marthe-ot, akit nagyon felkavart Van den Ip rohama, s szomorú volt, hogy az utazás vége felé közeledik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom