Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-25 / 118. szám
Magazin t —> Olvasta már? Christine Arnothy: Utak a boldogsághoz A neves írónő első magyarul megjelent regénye, az Afrikai szél érzékenyen érintette az irodalombarátokat. Kevesen hallottak ugyanis e hazában a francia nyelven író, magyar származású írónőről, aki 1990-ig húsz sikeres regényt mondhat magáénak. A Szabad Tér Kiadó érdekes módon a legutóbb írt regénnyel kezdte meg az életmű bemutatását, s - tervei szerint - ebben az évben, meg jövőre tíz regényt ígér Christine A rnothytól a magyar olvasóknak. Szendrői-Kovács Krisztina 1934-ben született Budapesten, s 1948-ban értelmiségi szüleivel hagyja el az országot. Ausztriában, a kufsteini menekülttáborban arról álmodozik, hogy világhírű írónő lesz Álmait azonnyomban meg is akarja valósítani, s ott írja meg a Tizenöt éves vagyok és nem akarok meghalni című, első regényét. Miután szüleivel Franciaországba érnek, s letelepednek, hozzálát terve további megvalósításához Az első regényt - amely Budapest ostromát, háborús világát jeleníti meg - 1954-ben adják ki Franciaországban, s máig huszonhárom nyelvre fordították le, s adták ki. Az első mű már irodalmi sikert jelentett, nemcsak többmillió példányban kelt el, hanem elnyerte a Grand Prix Verité elnevezésű irodalmi díjat. Az első regény máig tovább éli életét, Franciaországban és más európai államokban gimnáziumi kötelező olvasmány. A jelenleg Svájcban élő írónő idén tavasszal - 1948 óta először - hazalátogatott. Úgy nyilatkozott, két hazája van, a szülőhaza után második hazájának Franciaországot vallja, ahol irodalmi sikereit aratja, ahol félje élt, s fia született. Regényei Magyarországhoz is kötik, vagy témájuk, vagy egy-egy regényhőse - mint most, az Utak a boldogsághoz Thomas Königje magyar származású. Christine Amothy első irodalmi díját szaporították sikeres regényei. Már tulajdona a Francia Akadémia Novella Nagydíja is. Magyarországi kiadójánál úgy intézkedett, hogy a magyar kiadásból származó összes jövedelméből Arnothy-díjat alapítson, ez ösztöndíj legyen 14-16 éves fiataloknak. Franciaországban és/vagy Svájcban lehetőséget kapnak magyar tizenévesek a francia nyelv és irodalom tanulmányozására. Jószívvel már ezért is olvasásra ajánlom a neves szerző Utak a boldogsághoz című, augusztusban megjelent regényét. Mégsem ez, a nemes gesztus az ajánlat legfőbb oka. Az is, hogy kitűnő, értékes munkát kap a magyar olvasó, s mint Christine minden regényéből világot lát, soha nem ismertet, s emberekkel ismerkedik, akik így-úgy kötődnek hazánkhoz Az Utak a boldogsághoz hőse, Thomas König, aki magyar származású vegyészmérnök, de még igazi nevét is otthagyja szülőhazájában, amikor egy gyerekes csíny - osztálytársa sárgacsillagos kabátja elcsenésével bekerül 1944-ben a magyarországi legüldözöttebb üldözöttek közé, elhajtják Auschwitzba, s bár átéli, de emberségében örökre meggyalázva hagyja el a koncentrációs tábort. Sikeres életútján egy vágya van: az Asszuáni-gát felrobbantása, amely szerinte a természet törvényeinek megsértése, a természet elleni emberi merényletek szimbóluma. Ezért kel útra a Szabadidő Társaság utazási iroda túristáival, reméli, hogy a nehezen beszerzett kilenc kiló, hihetetlenül hatásos robbanóanyagot a túristacsoport felületes repülőtéri ellenőrzésein el tudja juttatni a tetthelyre. Miközben ezért küzd, s rájön, valahonnét gyanúba keveredett a csoport, minduntalan fölidézi emlékeiben a haláltáborban elszenvedett sérelmeket. Részletünk az asszuáni érkezéstől követi Thomas König életét. (SJ) (Christine Amothy: Utak a boldogsághoz - Szabad Tér Kiadó, 1990, Alföldi Nyomda, Debrecen. Fordította: Sarkadi Ilona) A megérkezés Asszuánba minden jel szerint káprázatosnak mutatkozott. A Nílus úgy hömpölygött a hajó alatt, mesés kékséggel, s a partok mentén vörös fényekben úszva, mint a felhevített fém. Ez a fantasztikus tükör visszaadta és megsokszorozta a képeket, sőt önmaga is képeket alkotott, ihletet merítve abból, ahogy a kárminvörös hegyek tükröződtek a megannyi csodától túlhevült hullámokon. Eddy szólt hozzájuk a mikrofonon át:- A hajó poggyászterében lévő bőröndjeiket a Tutanhamon Fogadóba szállíttatjuk. Csak a kézitáskáikra legyen gondjuk. Fél órájuk van arra, barátaim, hogy összeszedjék a cókmókjukat! Ez a szó úgy hatott a Solange mellett ülő Van den Ipre, mintha csapták volna.- Cókmókjukat? Azt mondta, hogy cókmókjukat? Látszott rajta, hogy mindjárt dührohamot kap.- Azt mondta, hogy cókmókjukat - válaszolta Solange, akinek még vörös volt a szeme a sírástól. - Te is hallhattad, nem vagy süket... Az alacsony férfit herkulesi erő járta át, éles kiáltást hallatott, megragadta Solan- ge-t, s elkezdte kiráncigálni a nyugágyból. Solange meglepetésében elnémult, kiejtette a kezéből a termoszt, tágra nyílt szemekkel, összeszorított fogakkal megkapaszkodott a székben.- Mi az, megőrültél? Teljesen megőrültél? Van den Ip úgy érezte, hogy muszáj kirángatni ezt a jóasszonyt a takarói közül, s belevágni a Nílus közepébe. A filmeken milyen könnyedén felemelik a nőket. Micsoda csalás! Mind csaló, aki ezt így ábrázolja! Van den Ip üvöltése miatt rögtön körbevették őket a kíváncsiskodók. Solange-t félig vitte, félig húzta maga után, így ért fel vele a híd mellvédjére. Az egyik japán, aki, mint minden honfitársa, rendkívül készséges volt, még segíteni is akart a belgának.- Mentsenek meg! - kiáltotta Solange. - Segítség! V an den Ip habzó szájjal igyekezett Solange-t a korláthoz vonszolni, s lassan-lassan sikerült is elérnie a célját.- Meg fog ölni! Segítsenek! A kis ember érezte, hogy nő, növekszik, mesés érzés volt, ahogy a mellkasa érezhetően kitágult, a lábai hosszabbak, a bicepsze keményebb lett. A született nyápic óriássá vált. A kör összezárult körülöttük. Az emberek inkább csak szórakoztak rajtuk. Mi ez? Játék? Vetélkedő? Megint valami újat találtak ki a szórakoztatásukra? Van den Ip- nek sikerült feltolnia Solange-t a korlátra, s ahogy egy hatalmas kagyló a héján, úgy csüngött ott Solange. Riasztották Eddyt, s ő futólépésben közeledett. Vállon ragadta Van den Ipet.- Hagyja abba!- Engedjen el! - mondta a belga. - Különben megölöm. Eddy legszívesebben a gúny fegyverével szerelte volna le, de szerencsére ettől megtartóztatta magát. Hatalmas ér lüktetett Van den Ip halántékán, s az izzadságtól teljesen bepárásodott a szemüvege. Tartaa jelenetet, és tapssal, arab harci kifejezésekkel biztatták Van den Ipet. Van den Ip nekiveselkedett a híd padozatához csavarozott asztalnak is. Nehezen tudta megmozdítani; föléhajolt és tiszta erőből rázta. Közben odavetette Eddynek:- Én cionista, te mocskos disznó!- Nem szégyen az, ha valaki cionista, épp ellenkezőleg - nyilatkozott Eddy. - Epp Egyiptomban, megengedem, kissé sajátos, de ezért nem érdemes ennyire felizgatnia magát.- Nem vagyok sem cionista, sem antiszemita - üvöltötte Van den Ip. - Maga gyanúsít engem valamivel, éppen engem! Mert ez mindig is így volt, mindenki mindig velem kezdte. Már az iskolában is, amikor papírrepülőket hajigáltak a tanár háta mögött. “Ez bizonyára maga volt, Van den Ip”, mondták már akkor is, már gyerekkoromban is. Az asztal egyik lába engedett, s Van den Ip felbátorodva vetette rá magát a következőre, s közben mindvégig üvöltött:- Azt kérdezte, hogy jártam-e mostanában Izraelben?- Ez egy mindennapi, a környező országokra vonatkozó kérdés. Ugyanúgy itt van Líbia, Szíria, meg mindenféle más ország is. A második láb is engedett.- Igazi vallatás: “Elmegy a gátra?” Miért ne mennék el a gátra? Azt kérdezem magától! Mi, miért? Azért, mert a feleségem megszégyenít engem? Thomas végignézte a jelenetet, s azt a következtetést vonta le belőle, hogy vala“Gyerünk, Chopin!” Thomas még mindig érezte a vállán a szíjak vájta sebeket. * Van den Ip boldog üvöltéssel szakította ki az asztal negyedik lábát is, felemelte az asztalt, és úgy haladt vele előre, mint egy kávéházi pincér, akinek az a mániája, hogy egy óriási méretű tálcán szolgál fel. Támolyogva ment az asztallappal a hajókorlát felé, s beledobta a Nílusba. “Amen, gondolta Eddy. Még él. Ha ezután megnyugszik, elkerültük a katasztrófát.” m kimerült Van den Ip, mint aki transzból ébred, úgy közeledett Eddyhez. Belekapaszkodott, s felé fordította izzadságban fürdő arcát.- Értsen meg. Engem nem érdekel, hogy zsidónak néz. Attól készülök ki, hogy mindig engem szúrnak ki. Mindig. Ha valami baj van, ha valami gyanús. Mindig. Én vagyok az az ember, akit mindenki szívesen bemocskol. Ez a sors rendeltetett nekem...- Nagyon sajnálom - mondta Eddy. - Az emberrel előfordul, hogy akarata ellenére ő tölti azt a bizonyos utolsó cseppet a pohárba... Ennyi az egész. A körülmények szerencsétlen összejátszása folytán alakult ígyA legénység készülődött, hogy kikössön Asszuán vendégszerető városában. A sárga, s olykor-olykor rózsaszínű város derűsen nyúlt el a folyó partján. Van den Ip mindjárt elsírja magát. Auschwitzért Asszuánt ni lehetett tőle, hogy szívroham vagy agyvérzés éri.- Maga szerencsétlen! Azt meri rólam feltételezni, hogy zsidó vagyok?- Zsidó vagy? - hebegte Solange. - Mióta?- Fogd be!- Hallották? Azt mondta nekem, hogy “Fogd be!” Ezt mondta nekem.- Nem kell fajgyűlölőnek lenni - érvelt Eddy. - Most nem mindegy magának, hogy zsidó vagy nem zsidó?- Én nem vagyok fajgyűlölő! De miért kérdezte meg tőlem, hogy nem vagyok-e cionista? Tőlem, ilyet! Remegő kézzel egyenként rámutatott a körülöttük lévőkre.- Nem tőle, nem tőle, meg tőle sem. Hanem rávetjük magunkat a kis belgára! Az olyan rendes pali, mindent elvisel. Derék pasas.- Soha nem szokott ilyen lenni - mondta Solange a földön ülve, a félelemtől elkerekedett szemmel. - Biztosíthatom magukat, hogy sohasem szokott ilyen lenni. Akkor nem mentem volna hozzá.- Hallgass, mert eltaposlak - hörögte Van den Ip, s rögvest Eddyvel folytatta: - Szüksége volt egy bűnbakra? Majd Van den Ip megteszi! Utolérte Solange-t s félig felemelte.- Egy hét óta egyfolytában csak azt meséled nekem, ki mindenkivel szarvaztál fel. Hogy én egy örökre felszarvazott férj vagyok. De hát ki fél Van den Iptől? Senki. Van den Ippel mindent meg lehet csinálni... Eddy rettenetesen félt, hogy a belga belepusztul a dührohamába.- Biztosíthatom, drága uram... Eddy nagyon félt a hajón fellépő egészségügyi problémáktól. Arra gondolt, hogy Van den Ipnek dühében mennyire felmehetett az adrenalinszintje. Már nem sok kell hozzá, hogy szétpukkanjon, mint egy léggömb. Van den Ip Eddy felé fordult:- Azt mondta nekem, hogy “kicsikém”.- Mindig is visszautasította az érzelmeket - szólt közbe Solange.- Annak, hogy valakit “kicsikémnek” titulálnak, semmi köze az érzelmekhez. Ostoba szörnyeteg vagy. M egragadta Solange takaróját, kitépte a nyugágyból, s belehajította a vízbe. A hollandok visza akarták tartani, le akarták fogni. Eddy egy mozdulattal megállította őket. Van den Ipnek magától kell lehiggadnia, ki kell várni, hogy a fáradtság felülkerekedjen a dühén. A takaró úszott a vízen, majd lassan-lassan elsüllyedt. Solange táskája következett - úgy zuhant a Nílusba, mint egy nagy kő. Majd a napszemüvege tűnt el a folyóban. Nagy kalapja lassan úszott a vízen. Van den Ip a nyugágyat is felemelte s bedobta a Nílusba. A személyzet egy része is nézte milyen gyanú támadt, s ez Van den Ipre irányult. Óvatosan elindult a tömegben. Vajon mit kereshet Eddy? Ki tájékoztatta, honnan van információja a robbanóanyagról? Thomas biztos volt abban, hogy a japánok megőrzik a titkot. Az angol, a robbanóanyag atyja, aki ezzel a találmányával az egész világ arculatát meg tudná változtatni, csak azt a japán vásárlót ismerte, aki Thomas számára megszerezte a robbanószert, s aki maga sem tudta, hogy Thomas mire használja majd fel a gyilkos anyagot. Az ügy az első pillanattól kezdve becserkészhetetlen volt. Thomas észrevette, hogy a kabinja előtt néhány egyiptomi csoportosul, s be akarnak hatolni a fülkébe, azzal az ürüggyel, hogy kihordják a bőröndöket. Hagyta, hogy az egyiptomiak bemenjenek. Az a kabin Marthe-é volt. Ó viszont Alex kabinjába tartott. A Szórakoztató és Szabadidő Központ nyilvántartása szerint ő az angollal lakott együtt. Épp odaért, amikor látta, hogy az egyik egyiptomi elhagyja a kabint, kezében az ő táskájával. Thomas szinte kitépte a táskát az egyiptomi kezéből.- Köszönöm - mondta Thomas. - Most már átveszem. Innen már én viszem. Az egyiptomi tiltakozni akart, a társa már előrement Alex kézipoggyászával.- Köszönöm - mondta nekik Thomas németül, majd angolul. - Köszönöm. De többé ne nyúljanak hozzá. B őséges borravalót adott neki, s visszatért a kabinba az utolsó pillanatban megmentett táskával. Tehát megkezdődött a harc. Küzdeni kell. Véget ért a filozofikus eszmélkedések korszaka. Fenséges^ gyűlölet járta át, s ez felvillanyozta. Újra maga előtt látott egy képet, amely amióta csak elhagyta a koncentrációs tábort, benne él. Egy kisfiú egy egészen fehér házfalra gyermekes és túlméretezett betűkkel ezt a feliratot festette fel: “Nem az a szörny, aki az szeretne lenni.” A vörös festék lecsorgott, a betűket kármin festékcsíkok hosszabbították meg. Ha Auschwitzban lelkileg és erkölcsileg nem semmisítik meg, akkor sohasem jut eszébe, hogy olyan katasztrófával akadályozza meg az emberiség eljövendő bűneit, mint a gát felrobbantása. A lágerben ezt a halálnak makacsul ellenszegülőt, hullákkal megrakott kocsi elé fogták be. Fel- kantározták, mint egy lovat, s így kellett húznia a terhét. A csontváz-Herkules erőlködött, de a kerekek beleragadtak a sárba, vagy nem mozdultak a jeges földön. A többi rongyokba öltözött csontváznak kellett a segítségére menni, s meglökni a kocsit, hogy a tetovált emberi ló újra elindulhasson. A még nyitott szemű, megfagyott hullák lecsúsztak, leestek a földre, s olyan merevek voltak, mint a kuglibábuk. Össze kellett szedni ezeket a holttesteket, vissza kellett tenni a rakás tetejére, sokszor oda is kellett kötözni őket.- Most már a kikötéssel kell foglalkoznom - közölte Eddy. - Pihenjen. Igyon egy nagy pohár vizet... Ide küldöm magához az ápolónőt. Van den Ip megfogadta a tanácsot. A kabinja felé tartott. A többiek már el is felejtették a látványos jelenetet. Az utazás céljához értek, a pompázatos Asszuánba.- De hát ez egy modem város!- Van egy modem és van egy régi része.- Még két Nofertiti-fejet akarok venni ajándékba - mesélte egy nő. - Az egyik egy barátnőmé lesz, aki maja istenséget hozott nekem Mexikóból. Műanyagból. Izgatott nyüzsgés lett úrrá az embereken. Még mindig és újra áradtak a programok, amiket meg kellett élni. Még minden rájuk várt; a választható kirándulások, a szórakoztató esték, a létezés ínyencségei. “Csak soha többé ne kellene visszatérni, gondolta az egyik német. A világ körül kellene utazgatni, nagy boldogan! Többé nem lenne szabad újságot olvasni, rádiót hallgatni, aggodalmaskodni, felháborodni, bírálni. Nem lenne álláspontom, amelyet meg kell védeni, és nem lennének vélemények, amelyekkel szembe kell szállni. Békésen éldegélnék.” A hajó egy könnyed koccanás, egy imádni való simogatás, egy érzéki találkozás után kikötött a rakparton. “Az életben nem láttam még ekkora tömeget kikötésnél, gondolta Eddy. Mi történik itt?” Mindenféle korosztályhoz tartozó egyiptomiak lepték el a rakpartot, s megszámlálhatatlanul sok kéz igyekezett megragadni a legénység által kidobott kötelet. Alig engedték le az átjáró hidat, ez a szeretetreméltó horda már el is özönlötte a hajót. Fiatalabbak és idősebbek, udvariasak, gyorsbeszédűek, s már ügyesen meg is ragadták a bőröndöket. Vajon köztük voltak-e a Tutanhamon Fogadó alkalmazottai is? Elárasztották őket a szívélyes egyiptomiak. Mint ahogy egy meleg vizű tenger hatalmas hullámaitól minden vizes és tajtékos lesz. Felgyorsultak a mozgások, de ez a kedélyes lökdösődés valahogy kiszámított volt. A szívélyes emberáradat minden hordozható tárgytól megfosztotta a hajó utasait. Thomas ellenállt az emberi fergetegnek. Marthe kötött kabátja leplezte a táskáját, amit bőrszíjjal a csuklójához erősített. Csak úgy tudták volna elvenni tőle, ha a karját is letépik vele együtt. Thomas meg volt róla győződve, hogy ezt a szédületes fogadtatást mesteri kézzel szervezték meg. Eddynek is ezt sugallták az ösztönei. A sárga és kék, itt-ott skarlátvörös Asszuán mint egy kéjesen elnyújtózó vad, kínálta oda a napnak magát. A zaklatott, az ide-oda lökdösött Thomas élő pajzsként tolta maga előtt Marthe-ot, akit nagyon felkavart Van den Ip rohama, s szomorú volt, hogy az utazás vége felé közeledik.