Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-28 / 228. szám

1991. szeptember 28., szombat SOMOGYI HÍRLAP ---------- MŰVELŐDÉS 5 B örcsök Enikő (Marika) és Kelemen József (Frici) az aján­Felújításban a Diótörő „Egériában” a helyzet változatlan...” dákok között Sikeres fölújítással kezdte az évadot a kaposvári szín­ház. A Diótörővei, amely 8 éve már szerepelt gyermekszín­házi programjukban. Most új szereplőkkel, de ugyanabban a koncepcióban, stílusban és rendezésben láthatjuk. Emlé­kezetes színházi élményként. A cím és a történet — Csaj­kovszkij zenéjével, balettszín­padi formájában — a legis­mertebbek közül való. (Egy hí­ján éppen 100 éve mutatták be Szentpétervárott). Szövegét 1984-ben zenés játékként gyermekeknek, E.T.A. Hoffmann „Diótörő és Egérkirály” című meséje alap­ján Kapecz Zsuzsa és Gothár Péter írta színpadra, Selmeczi György zenéjével. E kaposvári változatban a Marius Pe- tipa-féle (Első) balettszöveg­könyv alaptörténetét, illetve az eredeti Hoffmann-mese szá­mos motívumát (pl. a beszélő neveket, a záró kép magvát) felhasználva, de szabadon, új szerepekkel (is) olyan teljesen új szüzsét írtak, amelyik a leg­többet kínálja: mesetörténet­ben, látványban, zenében a ma gyerekei számára. Hozzátenném: nemcsak gyerekeknek. Mindazoknak is, akik bizonyos szögből, talán még a gyerekeknél is jobban élvezik, hiszen fölismerhetik az árnyalatokat és mindazt, amit parodizálnak benne... A történet (csupán emlékez­tetőül): Marika karácsonyi meglepetésül egy diótörő-ba- bát kap a nagyapjától. El- szenderedik, s álmában a gyermekszoba huszárbábui, s az időközben megjelenő em- bernyi egerek élik a maguk vi­lágát. Diótörővei, Egérkirá- lyékkal és persze Marikával is a középpontban. „Adj király katonát!”- játszanak, diszkóz­nak, majd a huszárok és ege­rek óriási csatákat vívnak. Dió­törő práviadalban legyőzi az Egérkirályt; Marikával egy­másba szeretnek, s megsze­rezve a varázserejű Kraka- tuk-aranydiót, a fináléban bol­dogan cselsztonoznak „Egé- ria” nem kevésbé mámoros lakóival együtt. Gothár Péter rendezése jó­ízű, harsány, színes forgata­got teremt. A kacagtató színé­szi játék és a szcenika jól adagolt, arányos lehetőségei­vel szinte ontja ránk a totális színház élményét. Számos erénye közül hadd emeljem ki az előadás harmonikus egy­ségét és jó ritmusát. A sze­rencsepróbáló egerek kivéte­lével. Mert itt úgy festett, esik a feszültség, a lendületes rit­mus. Egyébként az előadás nem fogy ki a frappáns ötle­tekből. Tetszett az egérhad bevonulása a nézőtérről. Eleve az, hogy a remek, fan­táziadús jelmez- és díszletke­retekben (Pauer Gyula ko­rábbi műve); remek és moz­galmas térformák közepette (koreográfia: Gesler György); egy fölnagyított „egér­lyuk-perspektívából” tárul fel ez az egész álomdramaturgia Marika és az életre ébredő Di- ótörő-bábu (Znamenák István - Némedi Árpád) előtt. (A szel­lemes és egyenlített egérhő­sök maszkjait vendégként Szabó C. Mária tervezte). Vagyis: remekül szórako­zunk. Például a kedves, han­gulatos disco-paródián a ze­nekarvezető Karácsony Ta­más kitűnő szaxofonszólójá­val és „Born-Bon Baby” (Nagy Mária, illetve Márton Eszter) „belevaló” disco-dalával együtt. És még valami: a ren­dező egész álommese-kon- cepcióját át- meg átszövi szá­zadunk legkülönbözőbb tánc­zenei-könnyűzenei stíluspa­ródiáinak s a gyermekfolklór műfajának paródiája. Rock és boogie; let-kiss vagy ragtime; filmdalok és „szkeccs”-ek mind rendre föl-folsejlenek. De megkapja a magáét a színház is: a revű, az operett, a musical, a szalonvígjáték, a János vitéz, az altatódal; a pa­lotás-, csárdás-, verbunk s a népszínműves „hallgató” ma­gyarnóta, stb. is. A gyerekek számára komp­lex látványszínház — szüleik­nek meg akár egyetlen zenei persziflázs ez a Diótörő. Hátránya lett viszont a két közbülső képnek a világítás- technika. A rendező ugyanis erősen szűrt-sápadt fényeket komponál — tömegjelentek­hez. Ezen olykor — funkcioná­lisan — derítget ugyan, egé­szében azonban „Egériában” sötét tónusú játéktéren pereg a cselekmény. A szándékot értem, de nem látni közben ki beszél éppen a tömegből; kulcsfontosságú textusoknál a mimikáról nem is szólva. A zene mindvégig elbűvöl, kedvesen mulatságos. Sel­meczi György nevét, bizako­dom, sokszor halljuk még. Há­rom éve a szegedi Dóm téren hallott — és látott! — balettze­néjével egy Markó-koreográfi- ához (Párizs gyermekei) már külföldön is figyelmet keltett. Ezúttal hangszerelése színvi­lágával is jelzett zenei nyelvöl- tögetései ragadtak magával. A zenekar jókedvű és árnyalt muzsikája ragyogó stílusér­zékkel csendült fel; elsősor­ban a vezénylő Incze Gergely Katalin előkészítő és dirigensi munkáját dicséri. A produkcióban csaknem az egész társulat részt vesz. Zavarba ejtően, hisz jónéhány teljesítmény külön elemzést érdemelne. Rengeteg — fél­száznál is több — a szerep! Előadást szeptember 23-án és 24-én láttam. Ezek alapján a főhősnő, Marika megjelení­tése mindkét szereposztás­ban megragadó. Az idén vég­zett Börcsök Enikő hamvasan bájos, azaz gyermekibb; Né­meth Judit „akceleratíve” éret­tebb, színészileg mélyebb, sokszínűbb főhőslányt formált meg. Kelemen József (Frici) kezdeti „ordítós” feszültsége másnapra eltűnt, így már ár­nyaltabb lakli kamaszfiút te­remthetett. Dunai Károly Nagyapája kedves, szeretetre méltó figura. Hunyadkürti György, illetve Szula László Apája korrekt alakítás. Márton Eszter Anyája hajlé­kony, könyedebb fiatalasz- szony még; Nagy Mária mű­vészi habitusából drámai kon­túrokat is belopott szerepfor­málásába. A karácsonyesti vendégek rokoni hármasa be­írt szerep. S mintjlyen, színé­szileg is — telitalálat. Varjú Olga szikárabb, Molnár Pi­roska „teltebb”, derűsebb, jo­viális Helén néni; Spindler Béla keményebb, darabo­sabb, Helyey László franciá­san könnyed, épp ezért rend­kívül mulatságos Kázmér bá­csi (és Egérkirály). Csákányi Eszter és Kristóf Katalin (Piri, a konfuzus, baj­keverő csitri, illetve — „Egéri­ában” — Pirlipát hercegnő) al­katukból érzékelhető árnyala­tos differenciákkal, de min­denképp talán az előadás leg­emlékezetesebb komika em­lékét hagyták bennünk. Lipics Zsolt—Serf Egyed; Rázga Miklós-Pál Tibor, Tóth Béla- Csapó György, valamint Tyep- lik Béla (Szürke egér) és Ba- csa Ildikó (Bőr egér), a színes egereket formálták meg. Tóth Béla Mezei egerét azért említem külön is, mert kiválóan élt szerepe „magyar- rosch” lehetőségeivel. S ő, azaz (Csapóval) ők énekelték a darab egyetlen dalát, amelyen senki nem csú- folódik; egy üde, tiszta és ma­gyar népdalt. És milyen szé­pen!... („Este van már...”) Kisvárady Gyula-Sztarenki Pál és Gőz István-Hock László a denevér-ikrek szere­pében okoztak kedves, derűs perceket; Lugosi György, il­letve Quintus Konrád a János vitéz-paródiával tették próbára nevetőizmainkat. A stílusparódia-kavalkád- nak is értelmezhető a kapos­vári Diótörú—felújítás, amely bérletszüneti előadásokon is legalább olyan sikerre számít­hat, mint a gyereknézők előtt. Méltán. Wallinger Endre Spindler Béla (Egérklrály), Csákányi Eszter (Pirlipát hercegnő), és Varjú Olga (Egérfül asszonyság) a családi táncjelenetben. (Fotó: Kovács Tibor) AZ ELSŐ ÉV UTÁN Hivatás és hagyomány teremtés Mindig elegáns, haja egyszerű, ám gondosan igazított kontyba fésült. Nyilatkozataiban korrekt, pontos, ám távol­ságtartó. E néhány jellemző vonás jut eszembe dr. Ujsághy Erzsébetről, akit új munkahelyén, a kaposvári egészségügyi főiskola igazgatói irodájában kerestem föl. — Hogy hogyan tudtam, il­letve tudom összeegyeztetni a foglalkozásomat és a társa­dalmi funkciómat? — kérdez vissza. — Jó kérdés. Össze kellett egyeztetnem! A megyei vöröskereszt elnökségi posztja társadalmi tisztség, ezt a munkát a szabadidőm terhére teljesítem. Alapvető tu­lajdonságom, hogy tisztes­séggel akarom ellátni azokat a feladatokat, amelyeket rám bíznak. S ehhez a munkaidő igen kevés. A szabadidőmben végzett tevékenység persze időnként összeütközésbe ke­rül a családi kötelezettsége­immel, ezért bátran kijelenthe­tem, hogy a munkámért a csa­ládom is sokat áldozott. — Augusztus 20-án „So- mogyért”- kitüntetést kapott... — Igen, örömteli meglepe­tés volt. Úgy gondolom, hogy a kitüntetéssel azt a munkát értékelték, amelyet a megyei tanács apparátusában 16 évig végeztem. Az eredmények nem látványosak és nem rínak ki — az országos helyzethez viszonyítva —, ám mégis je­lentőseknek mondhatók. Büszkeséggel gondolok visz­sza erre az időszakra, és a munkatársaimra, akik nagy­ban hozzájárultak a sikerek­hez. — Nemrégiben még a me­gyei önkormányzat egész­ségügyi főtanácsosa volt. Mit jelentett önnek ez a váltás? — Megtisztelő számomra, hogy az egészségügyi főis­kola szakmai igazgatását rám bízták. Úgy gondoltam, hogy ha már a választás rám esett, ennek a feladatnak meg kell felelni. El kellett döntenem, hogy az energiámat megosz­tom az önkormányzat és a fő­iskola között, ám mivel a főis­kola vezetése egész embert kíván, hát mellette döntöttem. Ez a feladat többek között azért is közel áll hozzám, mert én a korábbi években is taní­tottam. Tehát szívesen váltot­tam... — A Pécsi Orvostudományi egyetem egészségügyi főisko­lai tagozata kaposvári védő­nőképző intézménye alig né­hány hónapja zárta az első ta­névet. Milyenek a tapasztala­tai? — Kedvezőek. A huszon­négy hallgatónk olyan ered­ményt produkált, amelyre nem számítottunk. A szakmai gya­korlatok helyszíneiről mind az emberi tartásukról, mind szakmai felkészültségükről, empátiás készségükről igen pozitív véleményeket kaptunk. — Most indult a második „gárda”. Volt túljelentkezés? — Harminc elsőévessel kezdhettünk volna, ám a pont­számot huszonnyolcán érték el. Van olyan hallgatónk, aki felvételije alapján az orvosi egyetemre is bejuthatott volna. Az újoncokkal alig két hete találkoztunk, de lelkese­désük, hivatásszeretetük lega­lább olyan, mint a másodéve­seké. — Egy induló főiskola azt is jelenti, hogy nincsenek ha­gyományai... — Valóban, még nem is rendelkezhet hagyományok­kal. Nekünk kell kialakítani azokat a — majdan — ha­gyományokká váló szokáso­kat, amelyek főiskolánkat jel­lemzik majd. Remélem, hogy intézményünk lassacskán polgárjogot nyer Kaposvár fel­sőfokú intézményei között. — A kaposvári egészség- ügyi főiskola hároméves, s ez úgy gondolom, hogy hátrányt jelent az itt végzett hallgatók­nak. — így van, főként a tovább­tanulásnál. Á kor követelmé­nyeihez igazodva szeretnénk a tanulmányi időt 4 évre kiter­jeszteni. A három év alatt rendkívül zsúfolt programmal lehet csak az ismeretanyagot leadni. Az utóbbi időben a kö­telező tananyagon kívül elő­térbe került több olyan terület, mint például a pszichológia és a számítástechnikai ismere­tek, amellyel mindenképpen foglalkozni kellene. — Milyen tervei vannak a közeljövőben? — A négy, különböző vá­rosban működő főiskola kö­zötti munkamegosztás kere­tében szeretnénk a védőnői mellett új szakot indítani. Ez még csak terv, ám valószínű, hogy jövő évtől főiskolánkon diplomás ápolókat is képe­zünk. De vannak terveink más felsőfokú végzettségű egész­ségügyi szakemberek oktatá­sára is. Egy azonban biztos: a védőnők munkájának jelentő­sége még az átalakulóban levő egészségügyi ellátásunk rendszerében is igen nagy. Hiszen számos olyan kistele­pülés van, ahol nincs orvos, tehát a védőnő az egyetlen egészségügyi szakember. — Milyenek a főiskola sze­mélyi és tárgyi feltételei? — Nagyon jó oktatógárdá­val kezdtünk, azonban a fel­futó évfolyamok megnöveke­dett óraszáma miatt most már bővíteni kell a tantestületet. Ezt egyelőre óraadó tanárok­kal oldjuk meg: a helyi kór­házból, az agrártudományi egyetemről és a tanítóképző főiskoláról járnak hozzánk előadók. Januártól a városi önkormányzattól a POTE ke­zelésébe került az épület. Ez természetesen egyben ko­moly feladatokat, problémákat (Fotó: Király J. Béla) is jelentett. Korszerűsíteni kel­lett a konyhát, a fűtési rend­szert, s belső átalakításokra is szükség volt. A hallgatóink kü­lönböző gyakorlati, demonst­rációs termekben, laboratóri­umokban sajátíthatják el mindazt, amelyet e szép hiva­tás követel. Tamási Rita

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom