Somogyi Néplap, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-23 / 303. szám

Tapasztalatok, tervek a somogyi könyvtárakban Megjelent a somogyi művelődési könyvtárak tájé­koztató füzetének utolsó szá­ma. Ebben tallózva értékes tapasztalatokról és hasznos tervekről olvastunk. Szita Ferenc, a megyei könyvtár igazgatója az 1977. évi feladatokat csoportosítja. Az egyik legfontosabb célki­tűzés továbbra is az olvasók számának a gyarapítása, ki­emelten a falvakban és a bar­csi, a kaposvári, a siófoki já­rásban. Nagyobb figyelmet kell fordítani a cigánylakosság ol­vasóvá nevelésére — állapítja meg a könyvtárigazgató. A Somogybán megrendezés­re kerülő magyar nyelv hete ünnepi rendezvényre a könyv­tárak is felkészültek. Az idei Berzsenyi-évfordulóhoz ha­sonlóan fontos szerepük lesz Ady Endre születése századik évfordulójának a megünnep­lésében. Kiemelt könyvtári feladat a februári mezőgazda- sági könyvhónap rendezvé­nyeinek a támogatása, a Min­köz- • denki iskolája, a Tv-szalbad- egyetem és más hasznos is­meretterjesztő programok be­fogadásának a segítése. A somogyi könyvtárhálózat fejlesztését az 1980—85-ös évekre tervezik: bővítik a megyei könyvtárat, a csurgói, a fonyódi, a marcali közép­fokú központokat, 1977-ben a nagyatádit. A zselici kis­könyvtárak korszerűbb ellá­tását mozgó könyvtárral, bib- lobusszal kívánják biztosítani. A Somogyi könyvtárak cí­mű kiadvány legújabb száma több cikkben foglalkozik a gyermekek olvasóvá nevelésé­vel. Olvasótábori tapasztalatait összegezi Szabóné Gondos Pi­roska, megállapítva, hogy az idei nyáron a részvevő tanu­lók zömét a fizikai dolgozók gyerekei alkották. Tanulság­ként pedig elmondja: nem szabad az olvasótábort az iro­dalomtanítás módszerének te­kinteni, de az olvasótábori foglalkozásokat elmélyíthetik az iskolákban. Olvashatunk a kaposvári ÉDOSZ Művelődési Otthon gyermekkönyvtárának a munkájáról, a gyermek­könyvtárosok szekszárdi ta­nácskozásáról. Ezen a fóru­mon is foglalkoztak az olva­sótáborok tapasztalataival, s az itt elhangzottak egybevág­nak Szabóné Gondos Piroska véleményével: Ne elszigetel­tek, egy hétre korlátozottak legyenek az oltxisótábori fog­lalkozások, hanem ezeket egé­szítsék ki az iskolákban. Monspart Judit könyvtáros tagja a kertbarátok szövet­sége megyei vezetőségének; írásában arról számol be, hogy miként segíthetik a könyvtárak a hasznos moz­galmat. Ilyen hagyományok szép számmal vannak a me­gyében, ezeket érdemes fel­újítani — például Csokonya- visontán, ahol az 1868-ban alakult egyesület hatott a község gazdasági életére is. Csokonyavisonta olvasóinak a számát így is gyarapíthatják. És nemcsak e községét... A zenélés öröme Beszélgetés Octav Popa klarinétművésszel Negyedszer járt Magyaror­szágon a kiváló román klari­nétművész, Aurelian Octav Popa. 1963-ban egy budapesti zenei versenyen a zsűri külön- díját kapta, azóta még három­szor tartott koncertet nálunk. Most, amikor spanyolországi és szibériai turnéról tért visz- sza, Budapesten és Kaposvá­ron tartott koncertet. Kedden este, a zeneiskolában lépett föl. — Tulajdonképpen mit sze­ret jobban: a zeneszerzést vagy az előadóművészetet? — Mindenképpen az utób­bit. A zeneszerzés mellett még van más hibám is... — Műsorát Weber, Debussy műveiből állította össze, de játszik Bartókot és a kortárs lengyel zeneszerző, Lutoslaws- ki műveit. — Szeretem a kortárs ze­neszerzőket. Szívesen játszom műveiket, bár elég nehéz fel­adat elé állítanak. — önről azt írták a lapok, hogy különösen Mozart meg­szólaltatása virtuóz. Hogyan értékeli a virtuozitást? — Mozartnál egyszerűen megszólaltatja az ember a kottát, az ő zenéje önmagá­ban is virtuóz. Öröm előadni. — Bartókot gyakran ját­szik? — Igen. A Kontrasztokat, amely klarinétra íródott ti­zenöt éve tartom műsoron. Legkedvesebb darabjaim közé tartozik. — Mennyiben van szerepe annak, hogy melyik művet milyen hangszerre írták? — Kifejezetten szeretem az átiratokat, mert nagyon sok Kaposvár új szobra 1\T t • • r a rí r rr • rr r a liepi játék es ősi művészét Kettős ak­tualitása van annak, hogy bemutassuk Bors István új szobrát, me­lyet a napok­ban állítottak talapzatára Kaposváron, a Ságvári park fiatal hajtásai közt. Kapos­vár új szobra ugyan még rendezés alatt álló terepen áll — a hideg­től óva védő­köpenybe bur­kolva —, ma­gáról a műről azonban már­is úgy beszél­hetünk, mint környezet- és gondolkodás- formáló alko­tásról. A szoborról azért is kelj most, ezekben a napokban be­szélnünk, mert egyik alakos­kodó magyar népi játékunk — a betlehemezés — ideje van, s ez a szokás rokona an­nak a játéknak, melyet Bors bronzszobra idéz. A szobor — melyet egyéb­ként az alkotó egyéni kiállí­variációs lehetőségre adnak ' tásán, a Somogyi Képtárban Az űrhajósok és az indián Csütörtököt mondott Bili Vasziljevics Mac Komov űr­hajója, nem sikerült a visz- szaszámlálás. Mert Fehér Szarvas Fia — aki lány — belebeszélt. És felemás. A lány. Egyik várkocsa befőtt, mivel befőttesgumi fogja ösz- sze, másik meg nincs, mert kibomlott. És akkor jön a nagy zuhé. A nevéből ítélve — csak szövetkeztek, ponto­san nincs leírva — abszolút Szojuz—Apollós asztronauta föltalálja a földig érő eser­nyőt, de később kiderül, hogy azt már föltalálták, csakhogy sátornak nevezik. Pereg a történet, elvarázsol. Gyerek leszek, és jó, hogy otthon ol­vasom, mert igazán furcsa, amikor egy felnőtt mondjuk az utcán úgy csinál: fijjuuuu. Ahogy az űrhajók szoktak. A nagy zuhé. Ez a címe Janikovszky Éva új köteté­nek. Most is Réber László raj­zolt hozzá, ezúttal piros-fe- kete-fehéren. Egyszerűen és nagyszerűen, mint a buzsáki hímzés. Talán még kapni is lehet a könyvesboltokban, de ezt nem garantálom, mert az ilyesmit gyorsan széthordják. Nomármost, hogyan jön össze a legújabb kori indián a legeslegújabb kori űrhajóssal. No ez igazán egyszerű: úgy, hogy gyerekek mindketten. És ott nemigen számít a tér és az idő, meg az egyéb maga­sabb szempontokra is fittyet hánynak. De jó, hogy így van. És ez a titok nyitja. Ezért tűnnek el űrhajó gyorsasággal a könyvek a könyvesboltok­ból, és ezért kell az utolsó darabokat indián furfanggal előkeríteni. A szerzőpár újra bebizonyította: tudják, mit jelent gyereknek lenni, és nyilván ezért tudják, hogyan kell a gyereknek írni, raj­zolni. És észreveszik azt, ami magától értetődik, nem csinál­nak köré hókuszpókuszt. Honnan a bátorság ahhoz, hogy mindezt kijelentem? Nem másból, mint abból: Hát­ha iff lennél, akkor nem tud­nálak hazavárni... Nekem van ám egy köny­vem. A kis herceg. Saint- Exupéry abban írt valamit a rókáról. Más szavakkal, más környezetben, de a gondolat hasonlósága miatt az előbbi idézet nekem — és gondolom többeknek — visszaköszönt. Sebaj. Ha egy-egy szép gon­dolat visszaköszön az ember­nek, az megtiszteltetés. U P. módot. Magam is dolgoztam át. Bach művei például kivá­lóan alkálmasak erre. A kla­rinéttal nagyon sok lehetősé­ge van az embernek. Itt van például ez az elektronikus eszköz, amellyel — a hang­szerre szerelve — szokatlan hanghatásokat lehet elérni. Arra is van mód, hogy pél­dául fagott hangot adjon a klarinét, sőt játszottam már hegedűszólót is klarinéton. Mozart Divertimentojának rá­diófelvételén én játszottam mind a három hangszer szó­lamát. — Ügy tudom, hazájában sokan írnak modern zenét kla­rinétra. Mit játszik szívesen? — Legkedvesebb szerzőm Nicolescu Vielu. Szívesen ját­szom más modern szerző mű­veit, például Mepain Kvartett­je volt egy legutóbbi felvéte­lünk. Ez egy negyvenöt per­ces mű, amely komoly felké­szülést igényelt, és amelynek bemutatása rendkívül nagy öröm volt számunkra, g ^ patinázott gipsz formájában már megismerhettünk — köz­vetlenül egy alakoskodó játék »■rejtélyébe« avat be, sejtetve, hogy a lepelben ember bújik. A néprajzi hitelességű meg- idézés plasztikailag érdekes, játékos, a maszk megmintázá­sa szuggesztív erőt sugároz. A maszk állati fejrészeket »von össze«, az alakoskodó ilyen, természetből kölcsön­vett hatásokkal »sámánkodik«. A szobor azonban alapvetően más céllal fogant: gondolati töltése a magyarság ősművé­szete egyes fejezeteinek a be­mutatása. A szobor így teljes egységet képez, noha három kultúrtör­téneti fejezetből áll. A dí­szes, kacsaszerű madár a ma­gyarság ősművészetének a hajnalát idézi, ez a legkoráb­bi réteg, az ezt kővető már a honfoglalás kori nép művésze­tét példázza: alighanem vala­mennyi történelemkönyvben látunk »hasonló« tarsolyleme­zeket, melyeket nemesfémből készítettek az ötvösművészet ma már névtelen művelői. A harmadik fejezet tehát maga a népszokás, az alakos­kodás, a népi játék, melyet még élő szellemi tevékenység­ként rögzített Bors. A népművészet szellemisé­ge, formarendszere, de az ősi művészeteké is beépültek a kaposvári szobrász munkássá­gába. Még korábbi művei kö­zül részben ide sorolhatjuk a Mikében felállított vadász­emléket, mely elsősorban az anyag megmunkálásával hívja fel erre a figyelmet. A viasz­ban és műanyagban látható »kis« Vadász az ősi művészet és a népművészet hatását en­nél is inkább mutatja. A Va­dász egyik figurája, a csoda- szarvas is így született, de jel­legzetesen mai figura az el- korcsosult vadász. Moson­magyaróváron állították fel azt a bronz szökőlcútját, mely talán e sorban a legszebb al­kotás, s egyértelműen kifejezi Bors törekvését, a magyarság ősi művészetének máig szóló üzenetváltását. Mivel gazdagodott Bors István szobrászata? Az esz­közök, az anyag megmunká­lásának, a mesterségnek az őszinteségével: olyan techni­kai lehetőségekkel, melyekkel a ma szobrásza is csak büsz­kélkedhet, és olyan szellemi­séggel, mely a »tiszta forrásá­ból ered... Horányi Barna „Orosz tél” művészeti fesztivál Huszonkét ezer látogatót I dapesten is jól ismert és nép­' szerű Jevgenyij Nyesztyeren- ko, valamint Jelena Obrazco- va, aki a közelmúltban kirob­banó sikerrel szerepelt a New York-i Metropolitan opera színpadán. Első ízben lesznek külföldi vendégei a fesztivál­nak. Fellép a moszkvai közön­ség előtt John Ogdon angol zongoraművész, Ivan Mora- vecz cseh zongorista és Gae- lin Gabor a kanadai énekesnő. Részt vesznek a fesztivál programjában a híres szovjet művészegyüttesek, köztük, az Alekszandrov együttes, a Pjat- nyickij-kórus, a Nyírfácska néptáncegyüttes. várnak a világ több mint har­minc országából Moszkvába a december 25-én kezdődő és tíz napig tartó »Orosz tél« művészeti fesztiválra — közöl­ték az eseménysorozat szerve­zői Moszkvában megtartott sajtóértekezletükön. A tizenharmadszor megren­dezésre kerülő »Orosz tél« programjának gerincét az idén Prokofjev és Sosztakovics mű­vei alkotják. Az operaelőadá­sokon és hangversenyeken a legkiválóbb szovjet művészek lépnek fel, köztük Kiril Kond- rasin karmester, Szvjatoszlav Richter zongoraművész, a Bu­a Jeu de Paume a Tufle­riák kertjében áü, a Concorde tér és a Rue de Rivoli sarkán. Termeit dél­előtt tízkor nyitják, délután ötkor zárják. A belépőjegy ára egy frank. Itt láthatók Manet és Monet, Renoir és Degas, Van Gogh, Cézanne, Pissarro és a többiek festményei, a nagy impresszionista ragyo­gás. A fiatal lány a Jeu de Pau­me termeiben sétálgat —csu­pa ilyen cím között: Gyü­möLcsöskert, virágzó fákkal — Lila csokor, piros legyezővel — Erdő, napfényben — Nyári rét, pipacsokkal. Ö maga is beállhatna a festmények kö­zé: Fiatal lány fekete nap­szemüveggel. De kezdjük talán az ele­jén ... Milyen tökéletesen megfo­galmazták Párizst a költői írói, festői, zeneszerzői, szob­rászai — egyetlen város sem dicsekedhetik ennyi szerelmi vallomással és leleplezésseL Már nem is tudom, miért — valamelyik este a Rue de Ri­voli fényeiből betértem egy mellékutcába, innen a követ­kezőbe, majd a keresztutcába és egyszerre egy másik Pá­rizsba kerültem, ez már nem sugárút volt, kirakatsor, ko­csik áradása, székesegyház és királyi paloták méltósága, nem a kivilágított Concorde tér taohikardiás érverése — ez váratlanul levegőtlenség volt, Illés Endre .........................> ____ _________ _ igazi szegénység, bármerre t ám néhány gyereket, amint | fordultam,^ kegyetlen, leple- Janikovszlkyt olvas. A legbiz- ^tlen zsúfoltság. Egy másik tosabb módszer. Ám »csakazértis« találtam hibát a könyvben. Részlet: — Persze, hogy nem vagy itt — nézett rá sugárzó arc­cal a király lanyha jú. — Hiszen Fiatal lány fekete szemüveggel dorlók közül néhányon végül [ Karcsú, magas lány. Citrom- ' beszél franciául, a kiejtése itt maradnak — A Rue des! sárga selyemkosztüm, fekete Párizs, idegen Párizs. Idegen? Csak az utcatáblára kellett pillantanom — és már nem volt idegen. Rue des Rosiens — és már hallottam az Apol­linaire-verset: A bús kiván­Rosiers vagy a Rue des Éco- uffes szűk odvain szerényen megtapadnak — És gyakran látom este őket, levegőznek kint a házak mellett — Mint a sakktáblák bábúi, csak néha lépnek egyet-egyet. Radnóti Miklós fordította így, ilyen híven, szépen. »Mint a sakktáblák bábúi« — kitörölhetetlen kép. És Proust. Csak rövid heteim vannak itt, Párizsban, de nemcsak a tereivel, szökőkútjaival, utcái­val, diadalíveivel társalgók — az embereiről is tudok vala­mit. Például ez a pimasz gőgös, kegyetlenül szép kis­lány, itt a Champs-Élysées al­ján, a szökőkutaknál és pá­zsitnál ... hisz ez Gilberte, Swann és Odette kislánya a nagy, prousti regényfoíyam- ból. Az a Gilberte, akit a kisfiú Marcel oly reménytele­nül kísérgetett és szeretett ugyanitt, a fényben, a szökő­kutak porzásában. És a Luxemlbourg-kertben, a langyos és ragyogó alko- nyatban, idősebb férfi ül egy pádon egy korosabb hölggyel. Jobban odanézek, és megis­merem őket: Bergeret úr Zoé nénjével. Még Anatole France mutatott be nekik. Üj laká­sukról beszélgetnek, a férfi sóhajtozva emlegeti az ötödik emeletet. Lift nincs. De ideje, hogy visszatér­jünk a Jeu de Paume-ba, a magányosan sétáló, fekete szemüveges, fiatal lány boa. haj, fekete cipő, feketével szegélyezett gobelin táska. De a sok feketeség között legfe­ketébb a szemüvege. így, szemüvegestül, sodródik teremről teremre, majd a földszintről fel az emeletre. Néhányan megnézik, utána­fordulnak, néhány pillanatig furcsállva, csodálkozva figye­lik. Ugyan mit láthat ez a lány Manet kékjeiből és zöld­jeiből, Cézanne harsogó csend­életeiből, Renoir asszonyainak világító bőréből, Gauguin tra­gikus pirosából és barnájából. Sisley és Pissarro vakító hal­ványkékjéből ? Csak nem attól fél, hegyez a sok könnyű szín és fény valóban elvakítja? Nincs felelet. A lány konokul ragaszkodik fekete szemüvegéhez. Hosszan álldogál Degas táncosnői előtt, majd Monet egyik kerti jele­neténél. Hogy mégis mit lát­hat a sötét üvegen átszűrve a tavaszi fényekből? Titok. Ügy látszik, mégis izgatja az embereket, mert valaki rászól: — Vegye már le azt a feke­te szemüveget! A lány kissé oldalt fordul, végigméri az idegent, aki megzavarta. Előbb gondolko­dik, hogy feleljen-e. Majd né­hány szótagot mégis megkoc­káztat. Lustán, közömbösen kérdi: —- Miért? Fiatal férfi az, aki ilyen tapintatlanul rációit. Rosszul elárulja, hogy holland vagy német. A közelünkben állnak, hal­lom a meginduló párbeszéd kardpengéinek csattogását. — Miért? Miért? — bosz- szankodik a férfi. — Mert ma­ga éppen azt nem látja, amit itt érdemes látni. A lány elfordul, mintha nem is érdekelné a férfi. — Mire gondol? — Hát a színekre! Az imp­resszionisták színeire! — És ha engem más érde­kel? — Ugyan mi lehet az a más, ami magát érdekli? — Elég, ha én tudom. Körülbelül így beszélget­nek. A lány lusta, álmos, tö­kéletes franci asággal. És a férfit már nemcsak a fekete szemüveg izgatja — úgy lá­tom: a lány is. A férfi támad: — Ha beteg a szeme, miért jött ide? — Kinek beteg a SBeme? — A magáé. A lány már nem a Monet- vásznat nézi. A fekete szem­üveg most teljesen a férfi felé fordul, rászegeződik, jó ideig így marad. Majd a lány — mintha csak levetkőznék — leemeli a fekete szemüveget Meleg fényű, barna, egészsé­ges szeme van. Egy ideig für­deti a fényben, nézi a férfit, hallgat. Ép már megint rajta a fekete szemüveg. — Bocsásson meg... Csák látni akartaim a szemét — mondja végül kissé szemtele­nül a férfi. — Már megbocsátottam — feleli a nő. Hogyan folytatódott a pár­beszéd? Nem tudom. Gauguin képeihez értünk. Ők tovább­mentek. Később a Rue de Rivoli egyik teraszán láttam kette­jüket, kettesben. Ebédeltek. A férfi éppen a lány szemüve­gét próbálgatta. Négy vagy öt nap múlva ismét felmentem a Jeu de Paume termeibe. Ismerősein­ket a legnagyobb tömegben is hamar megtaláljuk. A sárga kosztümös lány megint csak itt sétáltatta fekete szemüve­gét. És ekkor végre megismer­tem. Emlékeznek még Maupas­sant novellájára? A fiatal csinos nő temetőben, gyászru­hában, idegen sírok előtt áll­dogálva ismerkedik arra sétá­ló férfiakkal, akik megszán­ják a gyenge, fiatal nőt, haza­kísérik lakására. Majd ottma­radnak. Ö volt. A ruhája sárga, de a szemüvege fekete. Feltűnő­en fekete. I gen, ő volt, Maupassant hősnőjének dédunoká­ja. A temetőből egye­nesen ide sétált, a Jeu de Paume-ba. És már ott volt mellette az új férfi. Akit me­gint a fekete szemüveg ejtett meg. Már az impresszionista fes­tők tudták, milyen hatásos a fekete szín, ha erősen, harsá­nyan belehúzzák a sárgákba és pirosakba. Milyen jól megfogalmazták az írói Párizst! Égy-egy pil­lanatát, a sakktáblán egy-egy bábuját.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom