137123. lajstromszámú szabadalom • Oldható, önműködő kilincspár-rögzítő szerkezet

Megjeleni: 1962. október 31. ORSZÁGOS TALÁLMÁNYI HIVATAL SZABADALMI LEÍRÁS 137.123. SZÁV! 68. a. 69-73. OSZTÁLY — B—16466. ALAPSZÁM Oldható, önműködő kilincspár-rögzítő szerkezet Baumel József műszerész, Mosonmagyaróvár A bejelentés napja: 1945. június 15. Az ismert, legegyszerűbb kilincspárök összerögzítése olyan, hogy az apakilincs nyúlványában és az anyakilinosben furatok vannak, melyeken — a kilincspár összeillesztése után — tüskét ütnek keresztül. Ez egyszerű szerkezetnek több hátránya van. Ha a tüske nern szorul jól a furatokba, akkor kotyog, majd kiesik és a kilincspár oldódik, következésképp az ajtó vagy a kapu egyik vagy mindkét oldalán a kilincsek kiesnek helyükből, el is veszhetnek és' céljuknak megfelelően többé nem használhatók. De az is lehet, hogy a tüskét fölöttébb erősen verték a furatokba vagy berozsdásodott helyzetébe és kivétele — pl. a zárszerkezet javítása alkalmával — nagyon nehéz, körülményes munka, mely szakmunkás közbenjötte nélkül nem is végezhető el, de az ütések következtében még így is a kilincs. pár esetleges def onmálásával vagy pusztulásával jár. Ezért már történtek olyan javaslatok, amelyek azt célozták, hogy a kilincspárok élettartama ne a tüske függvénye legyen. így pl. ismeretessé vált az apakilincs nyúlványában furat helyett hasítékot képezni és a tüskét kétoldali éllel vagy bordával látni el, aminek az volt a célja, hogy az élek vagy bordák az apakilincs nyúlványában kiképzett hasíték két oldalába hornyolják, vagy vágják be magukat és úgy haladjanak, tovább az anyaikilincsben levő furat felé. Könnyű belátni, hogy ez a szerkezet nem jelent haladást az ismert egyszerű kilincspárhoz képest, mert ha a tüske keskeny, éppúgy kiesik, mint az egyszerű szerkezetnél, ha pedig széles, neon. lehet beverni, mert elgörbül, és akkor még a kihúzása is körülményes. Ismeretes az a megoldás is, amely szerint az apakilincs nyúlványa ugyancsak fel van hasítva s rögzítése a zár diójában úgy történik, hogy a hasítékba éket vernek,. ami aztán a nyúlvány két ágát a zárdió belső felületéhez szorítja. Ez egyszerű szerkezet volna, de az a hátránya, hogy az egyszer bevert éket csak nehezen vagy éppenséggel nem lehet többé az apakilincs nyúlványának hasítókából eltávolítani, ami a zár esetleges javításánál leküzdhetetlen nehézségeket vagy a kilincsek pusztulását jelenti. A szakirodalomból végül ismeretessé váltak azok a javaslatok is, amelyek elvetették azt a régi gyakorlatot, hogy apa- és anyakilincsek vannak, hanem ezek helyett ''olyan 'megoldásokkal kísérleteztek, amelyeknél csak kilincsek vagy fogantyúk vannak, melyeket a zár dióján kereszt tül hatoló összekötő darabok, betétek vagy hevederek egyesítenek. E megoldások legegyszerűbb alakja az volt, amikor ez a betét a két végén ellentétes menetű csavarorsónak van kiképezve, amelyre a 'kilincseket felcsavarolják és helyzetükben tüskékkel vagy más módon rögzítik. Már az előadottakból is nyilvánvaló, hogy ez a szerkezet nem jelent haladást a legegyszerűbb kilincspárokhoz képest sem, mert szaporodott az alkatrészek és ezekkel együtt a hibaforrások száma és emellett megnehezedett és mieglassúbbodott már a szerelés is. Más ímegoldás volt az, mely szerint a kilincsfogantyúkat összekötő heveder két darabból van, melyeket a fogantyú nyakán áthatoló szorítóbetét mindkét kilincsnél azonos módon rögzít helyzetében s emellett a középen rugalmasan kiképzett hevederrészek a zárdióban a súrlódó erők folytán rögzítődnek. E javaslatnál ki vannak küszöbölve az apró alkatrészek, egyben azonban nőtt az atmoszferiliáknák kitett, kényes rések stb. száma, úgyhogy a szerkezet nem terjedt el. Felismerte ezt maga a szerkesztő is, aki rövid pár év múlva olyan javaslattal lépett a nyilvánosság élé, amely szerint kiküszöbölte a kilincsek nyakrészén vízszintesen vagy függélyesen áthatoló szoirítóbetéteket s ezek helyett a fogantyúk belsejében rendezett el egy-egy rögzítő bordát, mely összeszereléskor önrögzítően a (kétrészes he-