Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-30 / 202. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. AUGUSZTUS 30.. KEDD Egy zománcművészeti szimpózium évfordulójára A kecskeméti ötvöszománcműhely titka Beszélgetés Ötvös Nagy Ferenc képzőművésszel A Siófokon nemrég megrendezett XX. jubileumi zománcművészeti kiállítás számomra jegnagyobb meglepetése Ötvös Nagy Ferenc azsúrtechni kával készített remekművei. — Mióta „működik” az Ötvös előnév?— kérdeztem. — Két hónapja. A magyarázata nagyon egyszerű: ügyes-bajos dolgaim intézése közben többször összetévesztettek más Nagy Ferenccel. Előnevem „keresztapja” Gyergyadesz László, aki a műhely művészeti titkára. Festőtől hallottam először zománcról — Mióta foglalkozik tűzzománccal? — Hosszú utat kellett ehhez bejárnom. Jászkiséren éltem tíz évig, onnan költöztem ide — Kecskemétre — Túri Endre csábítására, amikor létrejött ez a műhely. Azelőtt grafikával, festészettel foglalkoztam, és részt vettem Szolnok megye képzőművészeti életében. Gépészetet tanultam, és eredeti szakmámban felkértek egy zománcipari szövetkezet vezetésére. Bokros László festőművésztől tanultam a festészetet, és ő arra inspirált, hogy csak festészettel foglalkozzak. De nekem meg kellett teremtenem ehhez az anyagi feltételeket. Ő mondta, hogy a zománc — színeiben — alkalmas lenne számomra a művészi önkifejezésre. (Bokros László is itt volt a kecskeméti zománcművészeti alkotótelep alakulásánál); először tőle hallottam a zománcról. Ez valahogy feledésbe merült, miközben én elmélyedtem a zománcipari szövetkezet vezetésében. — Mit gyártottak a szövetkezetnél? — Zománcozott edényeÖtvös Nagy Ferenc, a kecskeméti alkotótelep vezetője A szerző' felvétele két, vizesvödröt, kannát, bögrét, bödönt. Itt tökéletesen megismerhettem az ipari zománc csínját-bínját és jómagam is elkezdtem az anyaggal való kísérletezést. Ez három évig tartott, amíg végigszenvedtem a szakma elsajátítását. Amikor már megismertem a zománcanyagot, akkor merült fel bennem a kérdés: „Hogyan tovább?”. Ezután következett az a két év, amikor rátaláltam arra a technikára, technológiára, ami számomra — mint képzőművész számára — megfelelt. Szak- képzettségem miatt jól ismerem a fémet (ez már nem okozott gondot), s a zománc megismerése révén minden ötvöstárgyat meg tudok csinálni. Mindig Bar- c.vav-imádó voltam és első zománcalkotásaim is ennek hatása alatt készültek. Zománcművészet és alkotótelep Evek kellettek ahhoz, hogy eljussak addig a szakmai tudásig, aminek ma birtokában vagyok. Magam építettem a műhelyt, a kemencét. 1976-tól technológiai jegyzeteket készítettem, s amikor már rá- éreztem a zománc adta lehetőségekre, akkor mertem el-elmozdulni. Aztán már magától jöttek a további lépések. S már edényformák zománcozása is felmerült, ebben már senki nem tudott nekem segíteni. Tizenvalahány évvel ezelőtt itt — Kecskeméten —, a zománcművészeti alkotótelepen sem volt olyan művész, aki ilyesmivel foglalkozott volna. — Hogy került kapcsolatba a kecskeméti zománcművészeti alkotóteleppel? — Mint a Szolnok Megyei Fiatal Képzőművészek Körének tagja, alkotásaim eljutottak Kecskemétre, az Erdei Ferenc Művelődési Központba, ahol akkor én már zománcképeimmel szerepeltem. E kiállításon figyeltek fel alkotásaimra, s ennek köszönhettem, hogy 1983 nyarán meghívtak a kecskeméti zománcművészeti alkotótelepre. Akkor még síkban dolgoztam, de már tudtam, hogy a zománcban sokkal több kifejezési lehetőség rejlik. Akkor már ötvösséggel is foglalkoztam, és vettem észre, vannak úgynevezett „fehér foltok” számomra a zománcművészetben. Igaz, világhírű a mai magyar ötvösség, de ha azt mondom, hogy a zománc az ötvösség díszítőanyaga, e téren — egy-két művészt kivéve — nincs kiemelkedő művelője. Tehát ötvöszománccal kezdtem foglalkozni és feltettem az életemet erre. Ekkor jött az ötlet: újra kellene éleszteni az erdélyi sodronyzománcot, mert eddig senki sem csinálta, és az azsúrtechnikát is, amivel a magyar királyi korona csúcsdíszeit készítették. Túri Endre eközben az ékszerzománccal foglalkozott és kísérletezett, így összetalálkoztunk. Es legyőztem az anyagot Ő biztosította számomra az anyagot, én pedig próbáltam „meggyötörni” az anyagot, vajon mi lesz belőle. S ekkor indult el ez a csodás folyamat! Jött a sík és az egyre bonyolultabb formák díszítése. Minden egyes esetben önmagámnak állítottam fel a mércét. — így születtek meg a kiállításon is látható leheletfinom, csipkés, áttört azsúrdíszítésű kelyhek? — Igen. Persze emellett mást is meg kellett tanulni. Az ötvösségben vannak olyan munkafolyamatok, amelyek kézimunkát igényelnek. Az ötvöstárgyakat tehát hagyományos, kézi módszerrel készítem: kézzel húzom fel az anyagokat síklemezből, kézzel kalapálom ki. E hagyományos módszer nincs sehol leírva, erre saját magam tapasztalata alapján kellett rájönnöm. Kikísérleteztem, végigszenvedtem a munkafolyamatokat. Addig gyötröm az anyagot, amíg végül sikerül megcsinálni azt, amit célul tűztem ki. Példám is azt bizonyítja, hogy régen elfeledett zománcművészeti technikákat fel lehet újítani és van értelme azok felújításának. Ezt fölvállaltam — az persze más kérdés, ezt hogyan fogják mások hasznosítani. Sári Katalin Évadnyitó Kaposváron Évadnyitó társulati ülést tartottak hétfőn Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban. Babarczy László igazgató először is megnyugtatta a társulat tagjait: az elkövetkezendő évadban az energia- és más áremelések ellenére is nagyobb zavarok nélkül működhet a színház. Gyenesei Isö’án arról is beszélt, hogy vele együtt sokan féltik azokat az értékeket, amelyeket a kaposvári színház az elmúlt évek, évtizedek alatt megteremtett. Az utóbbi években ugyanis több színész, köztük jó néhány vezető színész máshová szerződött. Legutóbb Bölcsök Enikő', Lukáts Andor került új társulathoz, Pogány Judit szintén megvált a Csiky Gergely Színháztól. Szünnapok a Katonában? Az egyre szűkülő pénzügyi források miatt — fővárosi társaihoz hasonlóan —- a Katona József Színház is nehéz gazdasági helyzetben kezdi meg tizenharmadik évadját. EnfTek hatásaként a „nagy” színházban, valamint a Kamrában is be kell vezetni az állandó szünnapot, illetve az utóbbiban a heti két szünnapot — közölte Zsámbéki Gábor direktor az együttes évadnyitó társulati ülésén hétfőn, a Petőfi Sándor utcai játszóhelyen. Az igazgató kifejtette: nem a túlzott fizetések miatt van rossz helyzetben a színház. A fenntartóknak kellene változtatniuk a fővárosi színházak normatív támogatásán, mért a közüzemi díjak kifizetése önmagában is túl nagy feladatot ró a társulatokra. Györkös-emlékház Kolozsvárott Kolozsváron, ünnepélyes keretek között megnyitották Györkös Mányi Albert emlékházát. A híres kolozsvári festőművész végrendeletében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre (EMKE) hagyta saját műtermét és lakását, amelyet emlékházzá avattak. Képünkön: Kötő József, az EMKE főjegyzője méltatja a festő életútját MTI-felvétel Könyvespolc A jóság síró vágya Kozma Mária regényéről Kozma Mária két regényének közös címe ez. A két mű szervesen összefügg, s ha használatos volna a bilógia, annak nevezném a két önálló regényből álló egységet, amelynek második darabját a szerző Töttössy Magdolna és Tőzsén József biztatására írta. Fordítva aligha lett volna ez a helyzet. Hogy miért, az alábbiakból kiderül. Az ördögről köztudott, hogy a részletekben lapul. Az első regény, amelynek címe Borsosméz, Lívia sorsáról szól elsősorban, aki maga az Elvtársnő az 5-ről, és magányosan, de teljesen szabályszerűen éli jelentékeny életét hivatalában, ahol minél magasabb szinten, azaz emeleten dolgozik (vagyis aláír) valaki, annál magasabb pozícióban van. Lívia portréjának természeti hátterét a lakásától nem messze levő Sóstavak és az algaszag adja, ugyanis alacsonyabb rendű emberek — alighanem magyarok, vagy/és cigányok — algát termelnek a nagy Diktátor abszolúte szisz- tematikus birodalmában, aminek csúcslétesítménye az irodaház. E másodrendű népség nem szereplő: háttér, akár reneszánsz képeken a természet. Hogy valóban kifélék- mifélék, biztosan mégsem tudni, hiszen az irodaházban magyar nevű emberek vannak, jóllehet megnevezésük emelettel kifejezhető rangjuk által történik többnyire. Nagyszerűnek mondhatnánk ezt a kötetet, hiszen Lívia működése a történetben azzal kezdődik, hogy fényképeket válogat, amelyek egy versenyvizsga nevű eseménysorozatra jelentkezettek munkába léphetését fogják meghatározni nagyjából azáltal, hogy tet- szenek-e az Elvtársnőnek, vagy sem. Karolina annyira ellenszenves, és annyira „van benne valami”, hogy rá esik a választás, őt alkalmazzák, végül ő mehet vizsgára. Jól tetszik emlékezni az évszázados dramaturgiára: ő az antitézis, az 'Elvtárs a 9-ről beleszeret, ám mégsem lesz happy end, a kérdés nyitva marad. A két nő ellentéte egyszersmind a hivatal által szolgává lett ember és az autonóm személyiség küzdelme. Az előbbié a lány betöréséért, az utóbbié belső szabadsága megőrzéséért való harc. Ekként lehetséges, hogy mindketten győztesek, ameny- nyire ebben a konstrukcióban győzelemről beszélni lehet. Azok az apróságok, amelyek közé kissé külsődlegesként tartozik, hogy Karolina anyja egykor barátnője és vetélytár- sa volt Líviának, napjainkban szokatlan pontossággal mutatják be Líviát. Hozzá képest, aki alighanem belülről megás átélt élménye az írónak, valamelyest a szerkezeten kívül mozog Karolina (benső, szabad világában Anna soror). A figurák plaszticitása mindezek ellenére elsőrangú, és ameny- nyiben Karolina-Anna valós viszonyok nélkül van a regényben, annyiban jól kendőzi ezt dimenziőváltása és menekülésének hitelessége, illetve elhihető volta. Magyarán: a Borsosméz jó regény egy-két apróságtól eltekintve, és annak ellenére, hogy pontatlan (ugyanakkor fölösleges) jelzői, valamint téves (ugyanakkor fölösleges) — főként állapot — határozói az egyébként magas rendű nyelvi élményt pár helyen lefokozzák. Ha nem tartanám jónak a művet, és nagy tehetségűnek Kozma Máriát, töredék eny- nyit sem foglalkoznék az egészszel. Elmondanám, miért jó. Utána hagynám a sorsára arra gyanakodva, hogy ekként megdicsőülvén többé az. életben hasonlót produkálni nem fog. A magam tisztessége, hogy felhívom a figyelmét fogyatékosságaira, mivel fog még jobbat is írni, ha vigyáz. A Borsosméz miatt magam is biztattam volna új írásra. Csakhogy e kötet 1988. június 13. és 1989. augusztus 15. között íródott, a következő, a Sorskerék azonban 1993. október és 1994. február között. Tessék összehasonlítani a két dátumot... Mintha a kötet szerkesztője nem dolgozott volna a művön: a képzavarok — különösen az elején — burjánzanak, mindazon frázisok, amelyek kiválóan jellemezték az Elvtársnőt az 5-ről, megriasztanak az író szövegeként, arról a furcsaságról nem is szólva, hogy a román forradalom idején a letartóztatást végző főhadnagy elvtársnő, akit kétszer is így kell szólítani, minden átmenet nélkül ordítani kezd, hogy ő nem elvtársnő. Ezen a bakin nem javít az a kiváló ötlet sem, hogy a szekus forradalmár belső elhárító korában takarítónőként dolgozott Lívia emeletén. Egyetlen komolyabb irodalmi erénye e, kötetnek, hogy Karolina és Anna végül szép rendesen egyazon személlyé lesz, és a lányregény- szerű megoldás, éppen csak eléri, de nem lépi túl a giccs- fiatárt. Az az automatizmus, ami Isten nevét és foglalkozását — ti., hogy isten — a helyesírásban összemossa, az apácaságot választó Karolina regényében durva stílushiba. Kozma Mária képességei ígéretesek, ez abból is látszik, hogy segédanyagainak stílusa szépen befolyásolja közlésmódját, ha nem túl kényelmes, nem lesznek korlátái. (Pallas-Akadémia, 1994) Szitányi György
