Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-30 / 304. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 30.. CSÜTÖRTÖK J3 A médiakassza liberális egyenlege Néhány hónappal ezelőtt a magyar szavazópolgár oda sem hederített volna a médiaháborús nagy cirkuszra. Műbalhénak, politikai huncutságnak minősítette volna, de most szemmel láthatólag „ágyúsortüzet” zúdítanak a verebekre, államelnöki asszisztenciával és külföldi segédlettel, most mégis megállni kényszerül és elgondolkodik. A politikus gondolkodástól elvadított ösztöne most jelez, érzi, valami nagyon nincs rendben. Ismeri ő a „megjátszá- sos” figurát és meg is érti. Tudja, hogy az élet számtalanszor kényszeríti az embert arra, hogy túlozzon, elhallgasson vagy akár hazudjon. De annak oka és nagyon kemény logikája van. Szekercével nem faragnak fogpiszkálót és nagykalapáccsal nem vernek be aprószeget, mert az nemcsak értelmetlen, de nem is eredményes. Kiválóan tudja azt is, hogy az adóhivatalban sírni, a kocsmában dicsekedni illik. Tökéletesen ismeri és érti paraszt-ősei egyik leg- furgangosabb mondásának lényegét: „Aki sír, attól el kell venni!” Ennek ellenére nem tudja hová tenni azt a durva és gátlástalan csinnadrattát és a „Csúcs- és Nahlik-ellenes” hadjáratot, mert az ő igazságérzete nem jelez országos bajt és főleg nem politikai földrengést. Egyet azonban sejt, azt, hogy a „kutya valahol itt van elásva”. A szimata kiváló, a probléma csupán abban áll, hogy nem tájékozott azon a sikamlós pályán, amit úgy hívnak, „mé- dia-arén”. Tehát az a terület, mely a tömegtájékoztatással és szórakoztatással lenne köteles szolgálni az állampolgár érdekében. Természetes az, hogy az átlagmagyar nem tudja, miért is síkos ez a pálya, de azt sem, hogy miként lehet rajta „közlekedni”. Ki képes csak bukdácsolva csúszkálni és ki képes sorozatban ugrani, akár a „tripla Rittbergereket” is. Főleg azt nem tudja, hogy az ugrálás „íve” és minősége mitől függEgy — a médiumokban jártas — barátom mesélte egy alkalommal, hogy igazán jól „körözni” csak a profik, a médiazsoldosok tudnak. Ők pedig csak két dologra kényesek: a hírnevükre és a pénzükre. Addig azonban, míg a „becsületükön” nyugodtan át lehet gázolni, csak fizessék meg őket, a pénzzel kapcsolatban, nem ismernek tréfát, mert akkor nincs becsület, nincs Isten, nincs Haza. A média-pályán való ugrálás pedig a pénztől függ. Pontosabban azoktól, akiktől a pénz függ. Akik a pénzeket, a nagypénzeket osztogatják. Ezek pedig 1993-ig, de a legtöbb helyen még ma is, a liberális és szocialista elittől, valamint a milliárdos vagyonokat átmentett „független” szakemberektől függ, akik, hol a nagyvállalatoknál, hol a bankokban, hol az alapítványokban, hol a külföldi „devizacsapoknál” ülnek. Egyértelműen tőlük függ tehát a médiaértelmiség életminősége, karrierje és népszerűsége, főleg sztárvolta. Elsősorban persze a fizetés maga, a jutalmak és prémiumok, honoráriumok és titkos visszatérítések nagysága és gyakorisága. Talán nem árt, ha egy pillantást vetünk a „kormány- és nemzeti” sajtó, valamint a „független ellenzéki” média anyagi helyzetére, csak azért, hogy az olvasó megtudhassa, hogy ki, kitől és mitől független, de főleg, hogy mennyiért. A fél kezünkön megszámlálható nemzeti lapok egy „két-há- rom flekkes” cikkért egy- két-háromezer forintot fizetnek a „nekik bedolgozó” külső munkatársaknak. Az ellenzéki lapok ugyanezért 3-5-10-ezer forintokat fizetnek. Az olvasó szíves fantáziájára bízom, hogy „kitalálja” — az egyébként nagyon tehetséges — magyar újságírók merre tolonganak, és milyen cikkekkel bombázzák a szerkesztőségeket. Aztán, a televízióban egy alkalmi „szakértő” ötperces szereplésért úgy 5 ezer forint körül kaphat. A „továbbszolgáló” sztárszakértők azonban ennek sokszorosát kapják, az ázsiójuk pedig folyamatosan emelkedik, hisz ők az országosan ismert „elit”. Nem véletlen tehát, hogy sikeresebb az ellenzéki sajtó- és könyvpolitika. Odatódul a tehetséges profi, hisz ott fizetnek jobban, itt publikálhat rendszeresen, onnan dolgozhatnak be a jól fizető „testvérlapokhoz”. A ívhez és a rádióhoz, ahonnan hívnak „szakérteni”. Onnan hívnak aztán jól dotált előadásokra, külföldi utakra, onnan osztogatnak ösztöndíjakat és szakmai kitüntetéseket. r A sokat emlegetett és lekezelt Hunnia-folyóirat pedig, legfeljebb köszönettel tudja „dotálni” a cikkíróit, mert nemhogy honoráriumot nem tud fizetni, hanem a lap fenntartásához is olvasói járulnak hozzá, az előfizetési díjon felül. Nem csoda tehát, hogy a független újságíró nem a nemzeti vonaltól és a kormánytól függ, hanem a libe- rálbolsevik kasszakezelőktől. Itt érkeztünk el a lényeghez. A „Bánó-balhé” tökéletes áttekintéséhez. Az ellenzéki sajtó általános támadása, Göncz Árpád harcbalé- pése, a Stampa és az USA felől jövő fenyegetések egy összehangolt akció szerves részei. Az immár teljesen egységes ellenzék tökéletesen jól mérte fel a helyzetet. Az aranyborjú anyjának, a médiakultusz fejőstehenének veszni látszik a köHISTÓRIA Hamvas Béla Magyarország kulturális szférái (I.) I. Magyarországnak a sorsa nem engedte meg, hogy sokat foglalkozzon önmagával. Századokon át az ellenségre kellett fordítania szemét, s nem ismerhette meg önmagát úgy, ahogy a nyugati népek közül még a legkisebbek is megtehették. Aki harcol, nem ér rá önismerettel foglalkozni. Franciaországnak, Angliának, Németországnak, de kisebb államoknak is volt hosz- szú, békés periódusa, amelyekben volt alkalma gondolkozni azon, hogy milyen összetételből ered az a gazdag és sokrétegű bonyolult valami, ami a nemzet. Mi a történeti, faji, kulturális, anyagi tényező, amely több oldalról összehangozva végül is olyan egyszerűen fejeződik ki, hogy: nép? A francia nép őseurópaira lerakodott kelta és gall fajta. Ezt elborította a római. Aztán jött a népvándorlás és különböző germán törzsek árasztották el. Északon egy félszigetet elfoglaltak a normannok. Délen megtelepedtek a nyugati gótok. Közben áramlottak délről a különtxi- ző fajú népek. És, amikor ma teljes egységben e sok faj és nép és kultúra együtt él, mégis felismerhetően külön benne mindegyik. Amikor a francia társaséletben, vagy irodalomban, vagy művészetben valakire azt mondják, hogy: bretagne-i, vagy picard, vagy provence-i, ez nemcsak tájbeli megkülönböztetést, esetleg szójárást jelent. Valami új és gyökeres szín és tartalom ez, ami a franciától nincs külön, de abban árnyalat. Bretagne, Gascogne, Champagne embertípust, tájszólást, sajátos alkatot, szűkebb kulturszfé- rát jelent. És a francia szellemben ez már századok óta tudatos. A magyar nemzet nagy emberei azzal voltak elfoglalva, hogy a nép megmentésén tűnődjenek, és hogy bátorságot öntsenek kortársaikba. Hosszú századokig idegen uralkodott ezen a földön s akkor az ellenállást kellett fenntartani. A legutóbbi tizenöt év volt talán a török veszély óta az első viszonylagosan nyugodt időszak, amikor a gondolkozóknak idejük volt az öneszméletre. És ez a rövid korszak máris megérintette ezt a fontos kérdést. II. A nemzet fogalmának megértéséhez az első lépés nem lehet más, mint az országnak olyan területi és embertani felbontása, amely földrajzilag önmagától adódik. Angliában Cornwall, Wales, Skócia ilyen önmagától adódó tájegység. És ez egyúttal antropológiai egységet is jelent. így Németországban a rajnai tartományok, a bajor, a szász vagy a porosz táj és emberfaji kör. Olaszországban ilyen a Pó-völgyi, az északi hegyvidéki, a campania-i vagy szicíliai. Magyarországot három részre osztották: Dunántúlra, Alföldre és Erdélyre. Itt a különbség a táj és emberfaj között tényleg szembeszökő. A távolabbi kulturális szférákba való beillesztés azonban eddig még nem került sorra. Egyedül Erdélyre vonatkozóan állapítható meg, hogy sajátosan a keletivel rokon emberről és szellemiségről van szó, amely minden más magyartól azonnal megkülönböztethető. Ugyanez a helyzet az Alföldre vonatkozóan is. A táj és ember egysége kézenfekvő. De a távolabbi és alaposabb megfejtés hiányzik. A Dunántúl meghatározása pedig egészen hibás. Ez a táj rendkívül tagozott és sokrétű. Ezt a részt egyetlen szférával meghatározni lehetetlen. Magyarországot öt kultúr- tájra kell felosztani: 1. A mediterrán kultúr- szféra, amely Dunántúl délnyugati sarkán egészen a Balaton magasságáig húzódik fel. 2. A nyugati szféra, amely a Dunától délre a Balatonig jön előre, a Dunától északra a Kiskárpátokon átlép és a Csallóközt foglalja magában. 3. Az északi szféra, amely egész Felvidéket felöleli, de lenyúlik a Balaton északi partjáig és csaknem érinti Budapestet, azután Tokaj fölött húzódik a Kárpátok vonalán át. 4. A keleti szféra, amely az ázsiai és orosz síkság kiterjedése a Kárpátok innenső oldalán, s ez átmegy a Dunántúlra is és magába öleli a Duna—Tisza közét és a Tiszántúlt. 5. Az erdélyi vagy bizánci szféra, amely a Balkán-félsziget északkeleti kinyúlása. (Folytatjuk) tele. Az, amely oly szépen mutatott Hankissok—Gombárok és elvbarátaik kezében. Melynek megfejéséből csak ők és csapatuk részesülhettek. Most pedig — ó borzalom — kicsúszott a kezükből és „illetéktelennek”, sőt a nemzetiek kezébe került. (...) Ok tökéletesen tudják, hogy az állampénzen készült riportok és tudósítások „magánosításával” már nem kereshetnek „gond nélkül” milliókat. A hirdetésekből és szerzői jogdíj-manipuláci- ókból majd nem lehet milliókat legombolni. Nem lehet majd a „haverok” műveit, műsorait szuperdíjazni, hogy ők aztán egy másik kasszából-alapítványból visz- szadíjazzanak. Az ilyen „ügyes megoldásokkal”, trükkökkel, hatalmas pénzeket és befolyást lehetett szerezni és fenntartani. Ez a „nyerő helyzet”, ez az ellenzéki médiacsoda került veszélybe. Az, ami eddig lehetővé tette, hogy a mi pénzünkön — a magyarok pénzén, magyarellenes propaganda folyhatott és a mi pénzünkön folyt a visszarendeződés sugallása és a múlt bűneinek elbagatellizálása és az ország lejáratása. A magyar szavazó jól érezte, itt valami nagyon nem klappolt. Most talán a médiapolitika és kasszafosztogatás eddigi gyakorlata megszűnik. A kassza kulcsa végre azok kezébe látszik kerülni, akik nem a saját bukszájuk kitömésében, hanem a tisztességesen pluralista tájékoztatásban és a bel- és külföldi kultúrmo- csoktól megtisztított kultúr- és tájékoztatási politikában érdekeltek. Azért már eddig is tettek valamit, és szeretnénk, ha még többet tehetnének. A „vakulj magyar!” -típusú litjgrálbolsevik médiapolitika csatát vesztett. A háború megnyerésétől még nagyon távol vagyunk, de bízzunk benne, hogy a médiazsoldosok szemérmetlen ha- zudozása megtenni a maga „gyümölcsét”. Szerencsére egyre több ember kezdi észrevenni a médiadzsungel struktúráját. Egyre többen képesek felismerni az értékes „fákat” és meglátni a rajtuk pompázó élősdieket. Eny- nyivel azonban nem szabad megelégedni, mert rajtuk kívül még sok a lián, a veszedelmes inda, mely körbefonja és lehúzhatja a legerősebb fát is. Az erdő megtisztítása már folyik, bár még nem elegen forgatják ügyesen a fejszét. Nagyon kell vigyázni, mert a nemes suháng köny- nyen összetéveszthető a liánnal, no meg az is fenyeget, ha nagyon vagdalkozunk, a saját bokánkat is eltalálhatjuk. Ennek ellenére, már ideje, hogy saját kézbe vegyük a saját erdőnk rendbetételét, hogy minél frissebb, minél szabadabb szellők járhassák át a még mindig poshadt aljnövényzetet is. Práczki István Monorierdő „Szeretetközösség” Cegléden Cegléd helyzete 1944 végén meglehetősen nehéz volt. A közélelmezés akadozott, a városban nagy volt az áruhiány, a kórházakban, egészségügyi intézményekben alapvető gyógyszerek hiánya gátolta a gyógyítást. Mindezekhez járult a közbiztonság állapotának romlása, „a polgári személyeket gyakran érték támadások, a különféle lopásoknak sem igen tudtak gátat vetni”— olvasható az 1982-ben kiadott Cegléd történetében. (Hogy kik támadták meg a polgári lakosságot, arról 1982-ben még nemigen lehetett írni.) A város tanácsa a nehéz helyzetben, 1944. december 3()-án felhívást tett közzé. Dr. Tepper István polgármester-helyettes készítette a városhoz szóló kiáltványt, mely leszögezte: „A válságból csak úgy menekülhetünk ki, ha egymást a legnagyobb mértékben támogatjuk. Új és emberibb korszak alapjait szeretnénk lerakni s összegyűjteni és számba venni azokat, akik készséges munkásai akarnak lenni egy igazságon és szereteten nyugvó jövőnek. Véget akarunk vetni az erkölcstelenségnek, kapzsiságnak, irigységnek. Csak a szeretet, a becsületesség és önzetlenség vezethet el egy boldogabb jövőbe! Felhívunk mindenkit, helyezkedjék erre az egyetlen helyes erkölcsi alapra, és embertársai iránti szerétéiből önként ajánlja fel segítségét a »Szeretetközösség« részére.”A felhívás arra kérte a ceglédieket, hogy „akiknek van valamilyük, amivel segíthetnek, bocsássák rendelkezésre azoknak, akik arra rászorulnak.” Az anyagi javak mellett munkát is kértek — szigorúan önkéntes alapon. Pogány György
