Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Császtvay Tünde: Az elveszett és megtalált holttest(ek) esete. Vas Gereben dicsteljes elparentálása
dett számú oroszországi zsidóbevándorlások következtében meginduló antiszemita erők berzenkedése, melyeknek demonstratív lépése világszenzációvá nőtt: az 1882 húsvétján eltűnt tiszaeszlári cselédlány meggyilkolásával vádolt rituális zsidógyilkosság és vérvád híre bejárta a világot. A tiszaeszlári esettel Mikszáth Kálmán is összekapcsolja Vas Gereben nevét Az eszlári bíró című, július 22-i bírósági tudósításában: „Az enyingi bíró óta, akit Vas Gereben Köntös Mihály név alatt örökített meg, nem volt még olyan nevezetes bíró, mint őkigyelme Farkas Gábor uram. Külső országokba is eljutott va- la az ő híre-neve, ánglius újságok toporzékolnak őkelme ellen.... Mert a nemes vármegye hajdani magisztratualis fiskáliusa - vármegyei tiszti ügyész - (Eötvös Károly) olyan hatalmas alakká építette meg Farkas Gábor uramat, hogy ahhoz képest talentum és providencia - előrelátás - dolgában Bismarck burkus princ is csak közönséges ostoros gyerek."22 Sose jöhetett hát jobbkor egy maradi, de virtigli magyar író, aki nyugodt, nyugati eszméktől meg sem legyintett lassan folyó elbeszéléseiben, nem túl gazdag fantáziájával morális életigazságokat olvasott a fejünkre. „Akinek egész gondolkodásán, világnézetén áttör jogászesze", ... aki szépíróként „annyira jogász lett volna, mint ő", akinek „a Corpus Juris és a fiskális szempontok az életfilozófiájának alapja." Fiskális, de jogszerű. Nehézfejű, de becsületes. Magyar, de jámbor. Éppen ahogyan azt Eckhardt Sándor A magyarság külföldi arcképe című írásában megállapítja, s mely sztereotip és nehezen változó magyarságkép jogos fejcsóválásunkat váltja ki ma is: „A magyar nemzetnek tehát két sematikus arca van a külföld szemében, vagy jobban mondva ugyanannak az arcnak kettős megítélése forog meglehetős kritikátlanul a külföldi közvéleményben. Az arc egyik oldala általában szimpatikus, bár kissé anakronisztikus csökevénynek tünteti fel a magyarságot: lóra nőtt és lovagias, nemes arcélű úri nép, mely örömét leli a harcban, mulatságban, cigányozásban; alapjábanvéve barbár ázsiai jövevény, vad hún-szittya őseire emlékeztet. ... A háttérben ott terjed el a „puszta", mint a magyar nép egyetlen tájformája, ahol igazán otthon van, a végtelen síkságon, vad ménesek között, átadva magát harcias múltba merengő érzelmeinek, hol lenge magyarban, hol meg zsinóros attilában a csárdában mulatva, bort nyakalva kivilágos kivirradtig. Ázsiai nomád ösztöne képtelenné teszi városéletre, városai, falvai olyanok, mint a nomád törzsek sátorai. Történeti múltjából a vad hún-szittya ős lebeg a köztudatban, kissé idegen test a nagy indogermán Európában, javára iratik azonban védőbástyaszerepe a keleti és egyéb veszedelmekkel szemben, mire harcias katonai erényei teszik alkalmassá. De ha politikai gyűlölet társul az ítélethez, akkor csak annyi marad belőle, hogy a magyarság corps étran- ger a l'Europe, amely a kereszténység olaja nélkül ma is csak sátorozó török nép volna a „román Alpok" és a Duna között." Az elképzelésben többnyire „a nemes ember ma már kissé elavult típusa lebeg Vas Gereben 217
