Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Bori Imre: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez
kéz, az arányérzék jelenléte, ám mindez alá van rendelve a bemutatva értekező írói igénynek. Maga Eötvös Károly mondta, hogy műve regényszerű ugyan, de a „szigorú történeti igazság" is adva van: a tények és elemző bemutatásuk az elsődlegesek. Krúdy megszerette az ilyen módon megszerzett művészi lehetőséget, annál is inkább, mert más jelentős műveiben is egy ilyen típusú művészi angazsáltság eszménye felé közeledett. A tiszaeszlári Solymosi Eszter című művében pedig egyenesen rehabilitálta a magyar irodalomban az Eötvös Károly műfaját, egyben modern, s mi több: perspektivikus műfajjá is avatta, amelynek igazi reneszánsza a világirodalomban is a hatvanas-hetvenes években következik csak el. Ha A nagy per újrakiadásának utószava Eötvös művével kapcsolatban Truman Capote Hidegvérrel című regényét emlegeti (csodálkozva a párhuzam meglepő voltában), sokkal inkább emlegethetnénk Krúdy Gyulának a húszas évek végén kibontakozott „tényirodalmával" kapcsolatban. Krúdy ugyanis nemcsak lemintázta A nagy per megoldásait, tovább is fejlesztette azokat, elmélyítette elemző módszerét, elsősorban az emberismeret mélylélektanának segítségével, másodsorban előadásmódjával, amely messzemenően alá van rendelve kitűzött írói céljának, a tényeknek, ennnél fogva a „valóság" olyan módon való közlési igényének, amelyben nem költői-hangulati vonatkozásai, hanem valóság volta kerül előtérbe. Az író feladata ilyen módon az értelmezés munkájában valósul meg — a tudatosság olyan új dimenzióira mutatva, amelyekre példát hiába keresünk Krúdy szecessziós korszakában, de a kor magyar prózairodalmában is, legfeljebb Csáth Géza néhány novellája tört olyan célok felé, amelyek Krúdy Gyula szeme előtt lebegtek húsz esztendővel később. Jó példája lehet Krúdy új típusú előadásmódjának művének az az epizódja, amelyben a kamasz Scharf Móric és mostohaanyja találkozását adja elő a tárgyalóteremben az író — ebben jól megfigyelhető Krúdy többlete Eötvös Károllyal szemben is. Nem tapad tárgyához az írói figyelem és ábrázolás, hogy észlelhessen és elemezzen, distanciára van szüksége, és ezt A tiszaeszlári Solymosi Esztert írva éppen úgy kivívja, mint a Kossuth fia szövegeit formálva. Az ezekkel kapcsolatban emlegetett tárcaregény-műfaj lehetett tehát indítása, de nem tárcaregényt írt egyik ilyen jellegű művében sem: a tárgyiasság ösztönzésére kellő módon máig sem értékelt prózai műfajt teremtett. Kossuth Ferenc portréját kell itt elsősorban kiemelnünk, s hogy máig sem nyúlt utána értő interpretátor, többek között azzal is magyarázhatjuk, hogy ezek a kései művek semmiféle formában nem emlékeztettek a „krúdysnak" minősített Krúdy-prózához, általában pedig az egyedül lehetségesnek hitt szépprózához. A „krúdys" vonások kérdését veti fel az író halála előtt pár nappal elkészült műve, a Purgatórium is. Szindbádról szól ez az életművet lezáró regény, és ha az első Szindbád-novellákkal vetjük össze, amelyekkel szecessziós korszaka kezdődött, akkor mérhetjük igazán fel, milyen utat tett meg az író élete utolsó húsz esztendejében, milyen mértékben változott meg prózaideálja — az író világhoz és „irodalomhoz" való viszonyának közvetlen következményeként. Ha haladásként fogjuk fel a Krúdy világában lejátszódott metamorfózisokat, akkor irányát a tárgyiasság felé való útkereséseinek változataiként értelmezhetjük, minthogy a húszas évek végén és a harmincas évek elején írott legtöbb műve e tárgyias közlésmód egy-egy lehetséges formája. Ilyen formamegvalósulás a Purgatórium is. Az utolsó korszak Szindbád-novellái jelezték már a változások-
