Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Bori Imre: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez

is szó van, amikor feltöri a pecsétet Podmaniczky Frigyes emlékiratainak kéziratán, hogy az ,,élet" után az „irodalomra" vált át, s hogy művészi képzelete éppen ezért a dokumentált „valóság" tényeibe akar kapaszkodni, minthogy a valóság közvetlen szemléletének ihlető forrásai kiapadtak. Krúdy, aki az 1910-es években a jelen történetírójának feladatát látta el, a húszas években a múlt történetírójának szerepét kívánta meg — természetesen nem minden időszerű célzat nélkül, hogyha kiszemelt alakjait, egy Podmaniczky Frigyest (a Szabadelvű Párt elnökét), Eötvös Károlyt' (a tiszaeszlári hírhedt per ügyvéd-hősét), Kossuth Ferencet (a nagy apának méltatlan fiát) vesszük számba és az író eszmei kritikájára is tekintünk. Nem véletlenül írja tehát Podmaniczky Frigyes emlékiratairól: „Ha valamikor ezek az emlékiratok megjelennek, a Podmaniczky család háziorvosain, táncmesterein, nevelőin át jobban megérthetjük a szabadságharc előtti magyar korszakot, mint bármely történelmi irodalomból." A báró lelkének a mélyébe, a freudista érdekű titkokba sem tudott pillantani („Szabályos története ez egy illemtudó, lovagias, szertartásos századnak ..."), ám az emlékiratok adatai és jelenetei, valamint a maga élményei és emlékei nyomán rajzolt képéhez ezek nem is voltak szükségesek, mint akit már nem az intimitások (a „tudni" nem vezérmotívuma már regényeinek, mint tíz esztendővel azelőtt, amikor a lélek orvosait, a gyóntató papokat, a bordélyházi lányokat irigyelte), hanem a tények érdekelnek. Nem is „költeni", hanem „értekezni" akar, és azoknak az írásoknak, amelyeket a kései utódok Budapest vőlegénye cím alá fogtak, vannak részletei, amelyekben új, a húszas évek második felében jelen levő stílustörekvésekre ismerhetünk: az értekező jellegű szépprózai „stílről" van szó. Podmaniczky Frigyes báróról tehát szépprózai tanulmányt akar írni. És ha nem is tudta ekkor még meghaladni az „ábrázolásnak" örökölt s maga is kedvelte formáját, ha néha még elragadják a „festői" részletek, és ha még nagyon is közel lép „tárgyához", de amikor megtalálja a keresett előadási módot, készen van az új típusú Krúdy-mondat is: „A Hamlet-jelmezes fiatalember a cserkesznő kosztümös táncosnőjét a mezítelen jobb vállán váratlanul megcsókolta. Igaz, hogy ez a csókjelenet olyanformán történt, mintha súgni akart volna valamit Hamlet a 'kivágott ruhás cserkesznőnek; igaz, hogy a cserkesznő érdeklődve fordította fejét Hamlet felé, mintha szerfölött érdekelné az, amit táncosa mondott. De még ebből a fejmozdulatból és az esetleges biztató mosolyból nem lehet egyenesen arra következtetni, hogy a táncosnő arra kérné táncosát, hogy az ismételné meg csókját, amíg ahhoz ideje van." (A bálkirálynő) Nem érzelmi, értelmi indítású tehát az ilyen Krúdy-mondat, színeit levetkezte, nincs hangulathordozó feladata sem. Érzékelhető, hogy az író tanulmánya tárgyává tette hősét, illetve a megmutatásra szánt jelenetet. Műfaját azonban nem találta meg egészen addig, míg kézbe nem vette Eötvös Károly A nagy per című művét. Vissza lehetne nyomozni Jókai Mórig is, aki azonban az életanyagot (legyen szó emlékiratról vagy megtörtént eseményekről) a dokumentatív próza felfogásában közelítette meg, az Eötvös Károly volt, és nem csupán A nagy per írása közben, hanem a Gróf Károlyi Gábor följegyzései (tekintet nélkül, hogy ezek fiktív vagy valóságos feljegyzések voltak-e) és A nazarénusok című művének lapjain is. Ezek nagyobb terjedelmű alkotások, ilyen módon jól szemlélhető bennük az író dokumentáló szándéka, közelítési módja, kompozíciós munkája és a kiszemelt életanyag közötti viszony jellege. A drámai szerkesztés nyilvánvalóan az ilyen típusú művekben is követelmény, szükséges a szépírói