Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Sőtér István: Krúdy és a megállított idő
nünk, hogy néhány ragyogóan induló írása az író másféle gondjai, vagy érdeklődései miatt inkább abbamarad, semmint befejeződnék. Krúdyval szemben így feltámadó, egyre gyakoribb kétségeink, a Krúdymodor legnagyobb népszerűsége idején, életművének mégis a legnehezebb próbáját hozták el. Ezt a próbát ez az életmű ma már fölényesen kiállta. Élete során a csodálat és a tisztelet hány tárgyából ábrándul is ki az ember! Krúdy miatt is kiábrándulhattunk volna, ha fellapozott írásaiban akaratunk ellenére, és ellenkezésünkkel dacolva, újból és újból meg nem kap, el nem bájol egy kép, egy hasonlat, többnyire a váratlanságával, az önkényességével, az oda nem illő voltában is tökéletes rátalálásával. Krúdyba úgy lehet beleolvasni, mint egy versbe, melynek két sora a többit feleslegessé is teheti. De még mindez is kevés lett volna feltámadó kétségeink elcsitítására, ha a Krúdy-próza részletremeklései, titkos, kevesek számára megfejthető útjelzőkként, nem csalogatnak valami távoli, rejtett és még mindig felfedezetlen vidékre, ahol az igazi Krúdyt a modor, a stilizálás, a túlszínezett hangulatok mögött megtaláljuk. így jutottunk el egy másik Krúdy megismeréséhez, akiről mit sem sejtetnek A vörös postakocsi albumlapjai, a korai írások szecessziós homlokzatai és Pest ordenáréságának felemelése az Ezeregyéjszakába. Az igazi Krúdy felfedezése, az olyan műveké, mint a Valakit elvisz az ördög, megértette velünk, hogy Krúdy életművének csak héja az álomvilág, a bonbonos doboz tetejére illő stilizálás, a tabáni és a vízivárosi zenélőórák csilingelése, vagyis mindaz a gunyorosan kimunkált ódonság, mely a tapasztalatlan Krúdy-olvasókat oly könynyen félrevezeti. Az álomburok alatti keserű, néha megdöbbentő valóság rejtezik, egy elvadult ország idillje, csupa kallódó élet, vagyis, mindenestől, egy olyan látomás az országról, az alásüllyedő társadalomról, a kisszerűségről és az elégtelenségről, az egyes ember, és az egész nép jóvátehetetlen kudarcáról, mely látomás erejében, sűrítettségében, és különösségében a legnagyobb honi és világirodalmi igazmondók műveivel vetekszik. Ha ennek a látomásnak világirodalmi rokonait keressük, azokat mégsem a nyugati irodalmakban találjuk meg, és legkevésbé sem Proustnál, akivel, (ahogyan erre még visszatérek), mindkét író felületes ismeretében lehet csak rokonítani, hanem inkább bizonyos oroszoknál, Puskinnál és Gogolnál, Turgenyevnél és Csehovnál, de semmiképp sem Tolsztojnál és Dosztojevszkijnél. Leginkább talán Turgenyevnél, — míg a legjobban megalkotott nőalakok húgaival és nővéreivel Csehov asszonyainál és leányainál találkozhatunk. Ideje, hogy ezzel a kevéssé ismert Krúdyval foglalkozzunk gondosabban, és őt rejtekhelyéről előcsalogassuk. Paradox módon, Krúdy mégis az életmű álomburkának segítségével támad föl először. Időnek kell eltelnie, hogy sémáknak erezhessük a valamennyi Krúdy-regényben megjelenő Amandákat, Estellákat, Sylviákat, akik a későbbi keserű írásokat mégis összekapcsolják a korai édeskésekkel. Tegyük fel hát a kérdést: miért ez a stilizált, és nem egyszer szirupos Krúdy hatott első felfedezőire, valamikor? Ez nem csak amiatt történt, hogy a harmincas években Krúdy néhány legjobb írása hozzáférhetetlen volt, s ezért létezésükről alig tudhattunk. Az igazi ok inkább az lehetett, hogy megejtett bennünket az író sokat emlegetett „gordonkahangja 1 ", írásainak álomszerű mozdulatlansága, és ugyancsak sokat emlegetett eseménytelensége. Nem az igazi Krúdyt ismertük még akkor, de még
