Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Császtvay Tünde: Laczikonyha, kothurnus, tülök. Nemzet- és lélekmentő műpártolás-próbálkozások a XIX. századvégi Magyarországon

maradt még sokáig. A tárca költségvetésének több mint kétharmadát fordították szigorú an a népoktatás feladataira. A mai értelemben vett koncepciózus kultúrpolitikai gondol kodásról tanúskodó, a kultúra, az irodalom és a művészetek előre elgondolt támogatása ra, ösztönzésére és díjazására, művészeti és irodalmi kiadvány-támogatására szolgáló, kiérlelt kultuszköltségvetési tervezetek csak az első világháború környékén, majd főként a két világháború közötti időkben születtek. Kétségtelen, hogy az állami költségvetésből az 1870-es évektől már csurrantcseppent némi pénz a művészetek támogatására, de hosszú évekig - az állami büdzsé részarányaihoz viszonyítva - ez meglehetősen alacsony összeget tett ki. Mindazonáltal Eötvös József már 1869-ben az 1870-es költségvetés tervezésekor kijelentette: „Művészeti viszonyaink sajátszerű volta s a hazai közönség nagyon is szerény részvéte még sokáig mellőzhetetlenné teszik, hogy a képzőművészek megrendelések, állami ösztöndíjak, s elaggott művészeknek adandó segélyek által istápoltassanak; az eddigi javadalom pedig e célra annál kevésbé lenne 1870-re elég, mert idején láttam, hogy hazánk történelmének legjelesb mozzanatai hazai művészek által festendő nagyobbszerű képek által megörökíttessenek; mi tetemes pályázaü s díjazási költséget igénylend ugyan, de egyúttal a nemzeti öntudat nevelésére s az utókor fiainak őseikhez méltó tettekre buzdítására hathatós tényezőül szolgáland."

7 A tárca 1873-ig meghatározott tematikájú történeti képpályázatokat írt ki, 1873-tól pedig a „minisztérium maga rendelte meg közvetlenül a megfelelőnek látszó történeti képeket a festők műtermében."

8 Emellett minisztériumi képvásárlásokkal igyekezett támogatni a szépművészeteket, ezen felül 1877-től évente 5000 forintot szántak magyar és külföldi modern művek beszerzésére a Képzőművészeti Társulat kiállításain, valamint a hetvenes évek végétől - egyházművészeti pályázat keretében - egyházfestészeti alkotásokra és középületek díszítésre is különítettek el pénzösszeget. Irodalmi célokra, írói támogatásra azonban messze nem jutott még ennyi sem a közpénzekből. (Az efféle célokra szánt összegek amúgy a Magyar Tudományos Akadémiához kerültek, s elosztásuk kérdése annak szűk vezetői körében dőlt el, s rendszerint az addigra már megcsontosodott, akadémikussá vált irodalom képviselői részesültek belőle.) 1896-ig, az ezredéves kiállításig mindössze néhány, kivételesnek számító irodalomszponzori akcióról tudunk, melyet az állami költségvetésből finanszíroztak. Nem lehet azonban véletlennek tekinteni, hogy mind az irodalom, mind a szépművészetek képviselőinek panaszszava és pénzt, támogatást kérő, sőt nemegyszer követelő hangja éppen az 1870-es évek végétől, az 1880-as évektől erősödött föl. Köztudott ugyanis, hogy a kiegyezést követő változások nyomán pontosan ez volt az az időszak, amikor óriási tusakodás indult meg az egyházpolitikai és a kultúrpolitikai erők között - az egyházi autonómia kérdésével szoros összefüggésben - a világi és az egyházi alapok pénzeinek felügyeletéért, a késhegyig menő viták miatt évekig fel nem használt, illetve alig ellenőrzött, lassan szétcsorgó, nehezen megbecsülhető nagyságú pénzösszeg pedig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba került - és bizony jó sokan álltak érte sorba. 1873-tól a gyorsan igazi fővárossá növekvő Budapest városi önkormányzata is megfogalmazta a műpártolás szükségességének gondolatát, de csak 1880-ban fogadta el a közgyűlés az erről szóló határozatot. „E célra az éves költségvetés keretében négyezer koronát szavaztak meg, a várható feladatokhoz viszonyítva igen kis összeget. [...] A gondolat kiteljesítésére, a nagyvároshoz méltó művészetpártolás széles körű programjának megvalósítására csak a századelőn kerülhetett sor."'

J Az állami és a fővárosi felügyeletű, művészetekre fordítható pénzek mellett természetesen léteztek olyan egyének és személyek - főleg híres magángyűjtemények tulajdonosai -, akik nemegyszer mecénási-szponzori szerepet is vállaltak.

10 Ezek a pénzek persze segíthettek egyes művészeken, esetleg előre lendíthettek valamely művészeti ágazatot, de nyilvánvaló, hogy a piacrendszerbe való betagozódáshoz sem az állami felügyeletű akciók, sem az egyéni mecenatúra-rendszer nem vihette sokkal közelebb a szépművészeteket, már csak mennyiségi szempontból sem, hiszen ezek az összegek csak töredékét fedezhették a szükségesnek, valamint az ezekből a pénzforrásokból megvásárolt alkotások száma is meglehetősen korlátozott lehetett. Az irodalom tekintetében egyébként ebben az időszakban jóformán egyáltalán nem beszélhetünk személyekhez kötött mecénási tevékenységről. Tetszik, nem tetszik, de a művészeknek és az íróknak szembe kellett néznie azzal a kényszerű változással, hogy az általuk létrehozott műalkotás eladandó piaci cikk is lett egyben, s ez még akkor is így volt, ha nyomban - mintegy erre való válaszul, védekezésül - kialakult az írók és a művészek arisztokratikus zseni- és művészkultusza, amelynek szinte azonnal megtalálták a filozófiai-esztétikai alapját, megerősítését is. Hiába volt azonban minden, a többségüknek mégiscsak abból kellett megélniük, ami a megszületett műveik eladásából befolyt. Csak a nagyon biztos anyagi alapon állók engedhették meg maguknak, hogy kizárólag az 1. Feszty Árpád festő lovagjel mezben az epreskerti mulatságon (Magyar Szalon, 17. köt. 1892. 372.)