Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Császtvay Tünde: Laczikonyha, kothurnus, tülök. Nemzet- és lélekmentő műpártolás-próbálkozások a XIX. századvégi Magyarországon

A külföldet járt és a világpolitika dolgaiban is járatos arisztokráciának azonban tisztában kellett lennie azzal, hogy a tőkés gazdaság kialakulásával, fejlődésével újra és újra át kell gondolnia, hogyan őrizheti meg - minél több területen - továbbra is vezető társadalmi pozícióját. Nem kevés kihívással kellett szembenéznie: a nagybirtok-rendszer átalakulásának megoldására, a modern tőkés rendszerben való helytalálásra, a nagypolgárság gazdasági előrenyomulásának megfékezésére, a nagyszámú középbirtokos és a földjét elvesztett kisbirtokos kör közhivatalba áramlására és bizonyos területeken teljes térnyerésére, a kezdeti munkásmozgalmi megmozdulásokra, valamint a zsidóemancipáció következményeinek elemzésére, a nemzetiségekkel való kiegyezésre, s ezekkel összefüggésben az országimázs kedvezőtlen változásaira (a balkáni kérdés teljes elmérgesedése, a Schulverein-ügy,

3 a tiszaeszlári pör

4

) mind sürgetőbb volt a válaszadás - és egyre kínzóbb a válaszkeresés. Bár a legelőkelőbb magyar családok egy része „a »nemzetek feletti« birodalmi arisztokrácia részének tekintette magát,"

r

' de voltak jó néhányan, akik továbbra is felvállalták, sőt egyre erőteljesebben hangsúlyozták felelősségüket a magyar társadalom vezetésében. A korszak művészeti élete - a reformkorhoz hasonlóan - erősen átpolitizálódott. Az új nemzedék fiai, akik a kiegyezés előtti évtizedben, az 1850-es években születtek - apáik történelemformáló tetteiből tanulva, azok nemzetféltő erkölcsét és helytállását csodálva - nag)' elvárásokkal vetették bele magukat a kiegyezést követő közéletbe. Azt gondolták, hogy végre megvalósultak az 1848-as követelések, de hamar ráébredtek, hogy az osztrák elnyomás alatti, elmúlt két évtizedet nem lehet átlépni, s a függetlenség kérdése, valamint a Monarchiával való viszony, illetve a Monarchiában való lét lehetőségeinek újragondolása elengedhetetlen. Olvasottságuk, tanulmányaik és világlátásuk is óvatosságra intette őket, hiszen külföldi olvasmányaik és tapasztalataik alapján úgy vélték, a polgárosodási folyamat, a liberalizmus és a kapitalista gazdasági rend hátrányai és visszásságai a nyugati társadalmakban már igencsak megmutatkoztak. Csupán pár év kellett ahhoz, hogy a magyar társadalmi változások következtében jelentkező és súlyosbodó gondok számbavételével szembesülve leszámoljanak maradék illúzióikkal is. Utolsó ábrándjaikkal az 1873-as gazdasági világválság, az 1875-ös pártfúzió (mellyel Tisza Kálmán, azaz a konzervatív nagybirtokosság, a birtokos arisztokrácia került hatalomra) és az 1879-es oroszellenes német-osztrák-magyar szövetség megkötése végzett. A „kilencvenes években folytatódik a hagyományos földbirtokos rétegek polgári viszonyokhoz való alkalmazkodásának gyötrelmes folyamata" - állapította meg Szabó Miklós. „A kilencvenes évek a társadalmi és politikai problémák összetorlódásának időszaka volt Magyarországon. [...] Az évtized második felében az agrárszocialista mozgalmak, a szociáldemokrata munkásmozgalom fellépése, a nemzetiségi problémák súlyosbodása élezi és motiválja az uralkodó osztályok belső erőviszonyai eltolódásából következő problémákat. [...] A hetvenes évek nagy tőkés konjunktúrája, a magyar »Gründerzeit«, majd ennek megtorpanása az 1873-as válság után együttes hatásával mintegy sokkolta a magyar társadalmat. Nem csupán tönkretett eladdig vagyonos és jómódú rétegeket, s viszont új magas jövedelmű rétegeket emelt fel, hanem megingatta a hagyományos alapokon nyugvó társadalom értéktudatát, biztonságérzését."" A kiegyezés létrehozóit követő nemzedék többsége már eleve kiábrándultan, apatikusan szemlélte a körötte folyó politikai-gazdasági iszapbirkózást, s hátat fordított a nagypolitika és a pénzvilág feladatainak. Csak néhányan akadtak, akik a materiális világ elől menekülve a művészetek világában vagy nemzetmentőnek vélt expedícióban keresték a megnyugvást és a világmegváltást. A kilátástalanság és a mindennapi életből való kivonulás bizonyítására, elvi indoklására - a korszak íróihoz hasonlóan - filozófiai megerősítést kerestek, újra felfedezték és némiképp modernizálták Schopenhauer és Darwin elméletét, elmélyedtek azokban a tanokban, amelyeket a pozitivizmus második, újkantiánus hullámának tudósai és a naturalizmus elkötelezettjei, valamint a miszticizmus felé hajló gondolkodók hirdettek. Valami olyan kifejezési lehetőséget igyekeztek keresni, amelyben kritikai kifogásaik éppúgy elmondhatók voltak, mint legbensőbb gondjaik, kiábrándultságuk, kételyeik és lelki bajaik. A modern értelemben vett irodalmi-művészeti életet is a kiegyezés körüli és az azt követő három-négy évtized teremtette meg. Ekkortól mondható, hogy az irodalom és a művészet már nemcsak néhány kiválasztott ember ügye. Ebben a korszakban alakult ki, vag)' kezdett újra működni a magyar irodalom és -művészet intézményrendszere, és ekkor szerveződött köré a hozzá kapcsolódó üzlethálózat; irodalmi-művészeti társulások és díjak létesültek, kávéházi művésztársaságok szerveződtek, művészeti és irodalmi szerkesztőségek, lapok születtek. Az intézményesülési folyamat és a piactermelési szisztéma kialakulása tehát egyaránt kikényszerítette, hogy az irodalomra és a művészetekre szükséges összegek forrásait megleljék és lecsapolják. A kultusztárcának a dualizmus első évtizedeiben már volt oktatáspolitikai, de még nem létezett alaposan kidolgozott, nagyobb ívű kultúrpolitikai koncepciója. Eötvös József (1867-1871), Pauler Tivadar (1871-1872), majd Trefort Ágoston (1872-1888), a dualista korszak első vallás- és közoktatásügyi minisztereinek munkássága alatt - indokoltan - a kultusztárca tevékenységi területe mindenekelőtt a népoktatás és a népnevelés ügye volt - és