Matolcsi János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1965-1966 (Budapest, 1966)

Khin Antal: A somorjai halászcéh

a céh tagjainak, azt a készítményt, amelyet az inasnak, hogy legény lehessen, vagy a le génynek, hogy mesterré legyen a céh elöljárói föladtak. Ezt itt fölül bírálták a jelenlevő mesterek. Az inasnak, hogy legény lehessen és a mesterségét megtanulja, négy évet kellett tölteni egy mesternél 12 éves korától. Remekbe a felszabaduló inasnak a céh egyik mesterének (láténnestemek is hívták) jelenlétében kellett egy két-három viszás '2. Korona vendéglő (az első emeleten levő „Nagyteremben" tartották a céh gyűlést) (a visza neve egyebütt általában vörcsök), kétszárnyú vÖrsét (= varsa) megkötni vagy egy szakot. A mestert a főcéhmester, vagy helyettese az alcéhmester is helyettesíthette. Ilyenkor etetni, itatni kellett a céh emberét, hogy jó indulattal legyen, mert a legtöbb primitív ember, hamar letér az igazság útjáról. Ha nagy italú volt, bizony derekasan fogyasztotta a bort a szegény inas rovására a céhkorsóból. Erről nem lehetett megfeledkezni. Nem mindig volt elég a korsó egyszeri tartalma, ha a vörse teljes elkészülése néhány napot vett igénybe. Kivált, ha a szák kötése is hozzá járult. De az ügyesebb inas pár nap alatt készen volt vele, mert a vörseabroncsokat és karókat, vagy a szákhoz való fát már előre elkészítette. Az abroncs anyaga a szálak volt (=iszalag).