Nyírvidék, 1928 (49. évfolyam, 223-249. szám)

1928-10-17 / 236. szám

1928. október 17. JŰtÍKTldiK. 3 Egy nyírbalkányi kereskedő! megölt a villamosáram az országúton Vasárnap reggel történt a halálos szerencsétlenség (A «Nyirvidék» tudósítójától.) Vasárnap reggel a balkányi országúton halálos szerencsétlenség történt. Egy Berger Ábrahám nevű balkányi kereskedő kocsival haladt a községből Kálló felé. Az országút mentén felállított villamos oszlopok közül kettőt az előző éjszaka a vihar kidöntött és az országútra vert ugy, hogy a villamosáram folytonossága nem szakadt meg. Berger nem vette észre a ráváró halálos veszedelmet, hanem neki hajtott az uton heverő oszlopok vezetékének. — Előbb a lovak fordultak fel, aztán amikor Berger keze is a vezetékhez ért, ő is élettelenül terült el. Berger Ábrahám holttestét az országúton találták meg és beszállították Balkányba, ahol dr. Konthy Gyula törvényszéki orvos még aznap felboncolta. A vizsgálat megindult abban az irányban, kit terhel a felelősség a szerencsétlenségért. A balkányi kereskedőt nagy részvét mellett temették el. nOSZTALQIA Mikor suhognak felettem a szárnyak, Vándormadarak messze-messze szállnak: Keserű ízét érzem itt a létnek S bennem valami furcsa vágyak égnek. Hiába kinál édes ért gyümölccsel: Perlekedek a vén borszagú ősszel — Nem kell sokféle színpompája nékem, Nem idevaló vagyok én se, érzem. Bár a lelkembe mélyre, mélyre fojtom: Valami engem is hiv messze folyton — Oda, amerre vándor daru krugat, Amerre hulló csillag hasit utat. Belévegyűlök víg kompániákba, De felderülni nem tudok, hiába! Dalom megcsuklik, szemem könnybelábad... Én Istenem! Óh mért nem adtál szárnyat! FIÁK ANDRÁS. Meghalt Nagyzemplén vármegye ntolsó alispánja, Dókns Gynla Az alispán megható búcsúja vármegyéjétől (A »Nyirvidék« tudósítójától.) Zemplén vármegyének nagy halottja van. Az egész vármegye mély gyászára, igaz, bensőséges fájdalmára elhunyt a Trianon előtti idők nagy zempléni embere, az utolsó alispánja a dicsőséges időknek, elhunyt Dókus Gyula. Halála Nyíregyházán mélységes gyászt váltott ki, az elhunytban dr. Sarvay Elek vármegyei ügyész rokonát gyászolja. — Impozáns életpálya zárul be ezzel a halállal és a nagy emberhez méltó a gyász, amellyel vármegyéje siratja legnagyobb fiai . egyikét. A sátoraljaújhelyi lapok oldalakon méltatják Dókus Gyula érdemeit. Attól a naptól kezdve — irja a »Zemplén« — mikor a délceg huszárhadnagy 1870 julius 26-án Zemplénvármegye törvényszékének joggyakornoka lesz, egészen nyugalombavonulásáig, neve ott szerepel a vármegye annaleseinek úgyszólván minden egyes lapján. Kezdeményezője és éltető lelke mindazoknak a társadalmi mozgalmaknak, melyek a hatvanhetes kiegyezést követőleg Zemplénvármegyében megindultak. Az ő felfogása, finom, művészi ízlése dominálja, irányítja a jó társaság Ízlését és felfogását. Mindenki által elismert »magister eleganti arum«, akinek behódol és akit utánoz a 70-es és 80-as évek fiatalsága. • Ha árvízveszély fenyeget, Dókus Gyula az első legény a gáton. Ha megmozdulnak az agrárszocialisták és a Bodrogközön a földosztás gondolatától forrnak a lelkek, Dókus Gyula megy a megtévedt tömeg közé és lecsillapítja a háborgó lelkeket. Mint törhetetlen híve a Deák Ferenc nevéhez fűzött kiegyezés, nek, kiváló gonddal és lelkesedéssel szervezi meg a milleniumi hódoló felvonulást. Ki ne ismerné azt a szép képet, mely a vármegyeháza nagytermének falán ezt a felvonulást örökíti meg és melyik magyar ifjú szive nem dobbanna meg a zempléni daliák élén lovagló Dókus Gyula táncoló paripájának láttára ? Az uralkodóhoz való hűsége és következetesen vallott politikát meggyőződése, melynek sarkköve'a 67-iki kiegyezés volt, nem gátolta meg azonban abban, hogy mikor ennek a kiegyezésnek a fundamentumát felülről kezdték bontogatni és a nemzeti ellenállást Kristóffy a szocialisták mozgósításával próbálta letörni, szívvel-lélekkel odaálljon az ellenzék táborába. Az a márványtábla, mely Zemplénvármegye tisztikarának az alkotmányhoz való hűségét hirdeti, sohasem került volna a vármegyeház falára, ha nem Dókus Gyula ad példát alantasainak a törvény tiszteletben és az alkotmányhoz való hűségben. Hatása a tisztikarra szinte példátlan volt: mindenki a Dókus Gyula fejével akart gondolkozni, az ő stílusában adni kifejezést gondolatainak szóval és írásban. És ez a gondolkozási és megnyilatkozási mód uri és előkelő volt. Állandóan alkotni vágyott és alkotott is. Nincs a vármegyében olyan közintézmény, amelynek létrehozásában vagy továbbfejlesztésében oroszlánrésze ne lett volna.« Mély megindultsággal fogadja Zemplén vármegye most Dókus Gyulának utolsó üzenetét, amelyet akkor mondott tollba, amikor nagyértékü muzeumát Zempvármegyéjének ajándékozta. Ez a bucsu a következő : »Utoljára szólok ma hozzád, én kedves Zemplénmegyém, de hangomat csak akkor fogod már hallani, mikor az örökkévalóság kapuja bezáródott mögöttem. Mégegyszer és utoljára akarom neked megmondani, én kedves Zemplénmegyém, hogy mennyire szereltek és szerettelek mindég. Szerettem édes asszuttermő hegyeidet, hol sok boldog szüreti örömben volt részem, szerettem sík rónaságaidat, hol férfileiket gyönyörködtető sebes vágtatással agarásztunk jó Valdmeister lovamon. Szerettem szüleim ősi hajlékát, hol történelmi nagy idők alkonyán szült drága jó anyám. Talán azért is szerettelek oly nagyon, mert első földi táplálékom nem anyatej volt, hanem a te emlődből fakadt, én édes Zemplén megyém, a te napsütötte hegyeiden termett asszubor volt, mit először az életben érintett gyermeki ajkam. Szeretem az ódont megyeházat, hol ifjú, férfi s aggkorom leg több idejét töltöttem szorgalmas, komoly munkában. És szerettelek nem utolsó helyen Téged, egész Zemplénmegye nagyközönsége ! Ezt tettel is bebizonyitapdó, a mai napon neked adom azt, mi mulandó földi javaim közt nekem a legkedvesebb, miben életem legtöbb örömét s legteljesebb kielégülését találtam. Bizonyítom Neked azt, hogy kezemet mindég szivemen, de soha zsebemen nem tartottam. Sok, dicső nagy időt, hazánk ezredéves fennállásának ünnepét, a nemzeti ellentállást, Rákóczi hamvainak hazahozatalát együtt éltük át. Sok szomorú, nehéz vérfelleges, néha sötét rettegéssel teljes nap vonult el bánatosan lehajtott főink fölött. De akar öröiq ünnep, akár gyász és iszony napja virradt ránk, én veled mindég egy voltam gondolatban, érzésben, kötelességem rendíthetetlen teljeÉsitésében. És mégis megtörtént, hogy egyszer igen mély, fájó sebet vágtál lelkemen ! !... Mikor egyik lapod vezető helyén felszólítottál, hogy: »Vágjam fejembe kalapomat és sétáljak ki a megyei hajdúk tisztelgő sorai közt a megyeháza kapuján, átengedvén a fiatalabbaknak, hivatottabbaknak a helyet !« Nem emlékszem már szórói-szóra igy volt-e írva, de hogy ez volt az értelme, arra igen jól visszaemlékszem. Mérhetetlenül fájt nekem akkor ez a meg nem érdemelt ütés, de ez érlelte meg már úgyis félig kész elhatározásomat, hogy visszavonulok a fórumról, hol az én ósdi felfogásom már úgyis lassan kiment a divatból. ... És jól tettem ! Mert azóta háborítatlan csendben, meleg szeretettől környezve élem még hátralevő kevés időmet... Csak egy fáj ma már és fog fájni a siron tul is; szegény szép hazám és hazámmal együtt én kedves Zemplén megyém csonkasága. Ha megnyilik előttem a mennyei fényesség kapuja és visszatértem az én mennyei teremtő Atyám ölébe, le fogok borulni zsámolyához könyörögvén : »Mindenható nagy Isten, Fenséged előtt térden állva könyörög Nagyzemplén utolsó alispánja ! Engedd, oh könyörületes, jóságos Atyám, hogy ne én legyek az utolsó ! ! Engedd a hajnal derengését fényes napsugárrá válni imádott hazám és én kedves Zemplénmegyém felett ! ! Add vissza neki mindazt, mit elvesztett, add vissza neki régi fényét, s dicsőségét!... Ámen!...» íPapa - a ml (eíiérneműriiíet Rinso iefei fu. a mama? Rigy voxi jkm! Dókus Gyula halála alkalmából a család a következő gyászjelentést adta ki : Dókus Ernő, ugy a maga, valamint az alólirottak nevében, mély fájdalommal tudatja, a legjobb testvér, nagybátya és rokon : csabacsüdi Dókus Gyula kamarás, m. kir. kormányfőtanácsos, Zemplén vármegye nyug. alispánja és törvényhatósági bizottságának tagja, a ref. egyetemes Konvent és országos Zsinat képviselője, a sárospataki ref. főiskola gondnoka, Sátoraljaújhely város és nagy Zemplén vármegye valamennyi községének díszpolgára, a vaskoronarend, Ferenc Józsefrend, a II. o. polgári érdemrend, a Signum Laudis, az I. oszt. vörös kereszt díszjelvény és több katonai és polgári érdemrend tulajdonosa, stb. stb., életének 79-ik évében, rövid szenvedés után, keresztyéni megnyugvással, 1928. október hó 12-én, reggel 3 órakor bekövetkezett gyászos elhunytát. A megboldogult hült tetemei folyó hó 14-én délután 2 órakor a vármegyeházán a ref. vallás szer tartása szerint megáldatván, a köztemetőben lévő családi sírboltban fognak örök nyugalomra elhelyeztetni. Sátoraljaújhely, 1928. évi október hó 12. — bernátfalvi Bernáth Aladár, leánya Borbála férjévef Dr. Sarvay Elekkel és ezek fiai János és György, fia Gyula, nejével Demjén Mártával