Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-01-01 / 1. szám

XXXII. évfolyam, 1. szám. + 1'­vasárnap, 1. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. hetenként egyszer vasárnapon. Egész évre 6 kor., Fél évre 4 kor., 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁROSHÁZ-TÍfR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések, árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit . rar barbárságról. or vasúton találkoztam egy isömmel. Az illető alföldi e elszakadt messze Nyugatra ztriához közel eső határszéli n tölti napjait, került sok minden, többek s. hogy Nyíregyházán rneg­va-várt szabad lyceum. , hogy szabad lyceumunk jö­et beszélni, vitatKozni; lehet ia, kételkednie kinek-kinek 'peramentuma és gusztusa sze­t hát igazi felvirágzása sok , első sorban természetesen nk őszinte, osztatlan érdeklő­agg­ban ('pp on ez volt az a pont. az én . ugarr; szakadt ismeró­íolyanféi nyíl ozatra ktsztette, a mi magv.ir . rosainknál nem patunk :gazi > eklcdésre, mert Í tészen máso' ar ő iparosaik ott a zélen, néme műveltségükkel, szor­kkal, mind< n iránt érdeklődő in­entiájukkal A magyar utóvégre inni és szónokolni tud a hazáért yáltalábac nem a komoly tettek re; s er.nek bizonyítékául el is egy szuszra jó néhány, természete­dlenzéki, politikus ak a nevét ía Magyar •rszágo csak egy ember jlkoznék igy, net bántana a dolog i veszteg- iiém rá szót; de, sajnos. ::_ i— nálunk immár veszedelmesen divattá kezd lenni, hogy mihelyt egy kissé bele­kóstolunk a francia nyelvbe meg a német konverzációba. végig lapozzuk a? Illustrationt, a Leipziger Illustrierte-t meg a Münchener Fliegende Blattért : már silánynak, elmaradottnak találunk mindent, ami magyar; sőt be nem érve azzal, hogy általános kulturánkat tartsuk kissé hátrább levőnek a nyugati szom­szédokénál, a magyarság kultúrateremtő képességeit vonjik kétségbe; sőt még ennél messzebb is elmegyünk. A Fehérváry kormány idejében, például, mikor utóvégre mégis csak nagyjelentőségű, sőt a nemzetre nézve életbevágó kérdések bőrül folyt a harc, a kormány egyik lapja nagy diadallal és nagybetűkkel nyomatta le valami tizenhatodik századbeli taliánnak az akkori magyarokról irt gyalázó nyilat­kozatait. Az a bizonyos talián még a keresztvizet is leszedte elődeinkről s olyanoknak festet* ket, hogy, amennyi­ben igaza volna, ma már egy szál ma­gyarnak sem volna szabad a világon lennie! Az emiitett lap szerint pedig a mai magyarság akkurátusan olyan, mint a mohácsi vész idején élt elődei! Napról-napra kell úgyszólván halla nunk, hogy magas állásokban levő, hang­adó emberek tesznek nyilatkozatokat, melyek szerint Magyarországon még nincs igazi tudományosság, hogy nekünk még ezután kell kulturát teremtenünk; sót folyóiratok járnak kózről-kézre, me­lyek nemzeti önérzetünket alaptalan ostobaságnak, elmaradott, ázsiai barbár­ságnak minősitik, törekvéseink ellen pedig finn testvéreink szomorú sorsával példálóznak. Mindezek után csudálkozzék valaki azon. hogy miért beszélnek rólunk oly lenézéssel, megvetéssel a mi kedves szomszédaink. Hiszen Luegerék, mikor nem is olyan régen, azt mondották egy Magyarország felé tartó német jogász-egyesületnek, hogy Bécstől kelet felé immár vége a kulturának s a legsötétebb Ázsia követ­kezik, ahonnan a barbár magyarok által halálra kinzott germán testvérek jaj­kiáltása hallatszik át a határon : egye­nesen a mi kulturapostolaink szájából vették ki a szót! Szegény jó Berzsényi Dániel, ha ma élne. nem tizenkét németet, hanem egy regiment germánomániában szenvedő magyart volna kénytelen vizbehajigálni; s amilyen kuruc legény volt. meg is tenné. Igazán kár, hogy nincs közöttünk s nem ver bennünket agyba-főbe azzal az ő halhatatlan lantjával, melyen a „Romlásnak indult hajdan erős magyart" olyan szivetrázóan tudta kipengetni! Ta'>án egy kicsit észretérnénk akkor és megértenők, amit ő oly szent meggyő­ződéssel hirdetett: ha mégannyira meg­előzték is egyben másban nyugati szom­szédjai. azért a magyarnak egy csepp paras2t, elbeszélése után István. I vizsgálóbírói szobában fses bajuszu, kemény jcsik Máté előtt. A £lig van nyitva s az asztalnál ülő Sokat hallott kepzelte, s most |nézésü embert, [— játszva fog teltek azok — lagy paraszt, [irabolni, de , Laucsik is, i\csillagbör­fiem ^ vezettette J.száj lehetőleg embreket és _ i ki, nig meg­ikában. Ll'el, met előző fá pedig tgyelmi Jy |a; hangja majd­•nek a vírnak j e viszonyckhoz í­e íhet ki, akt mi >n kisérli m»g a A nagy paraszt gúnyosan mosolygott, j — A többihez — szólt — hozzá lehet adni ezt a kicsit is. — Nem ugy. Ezért külön büntetés jár. Ezt én szabom ki, nem a törvényszék. — Ugy ? De talán uraságod se lehet szigorúbb ? — Ahogy vesszük. — Mi volna az a büntetés? — Ahogy én akarom. Letehetem kendet abba a legalsó zugba, ahol a Tisza altató mor­gását hallgathatja, vagy feljebb, de kezére, lábára mázsás vasakat tétetek, vagy meg­botoztatom . . . — Megbotozni? — hördült fel a paraszt — engem ? — Nana. És mert kend vezér volt, tehát különb a többinél, bármelyik büntetésből súlyo­sabb dukál, — De megbotozni. Inkább lőjjenek agyon. — Végül pedig — folytatta ugyanazon vontatott hangon Laucsik — a büntetést el is engedhetem. A nagy paraszt szeme felcsillant, majd mogorván húzta össze homlokát, ó kérjen, kérjen ettől a tintás ujjutól ? Nem, nem! De a botozás ? De hátha nem is meri megtenni ? Nagy nehezen kinyögte : — Hát, ha büntetés jár, mert szabad akartam lenni, nem tehetek róla. — Sajnálom, sajnálom, de ugy hiszem, ha mindent megfontolunk, kendnél épen a botozást kell alkalmazni. — Miért épen azt ? — Mert a többit, az egyest, a vasat már ugy is ismeri kend — Igaz, igaz — felelt Rózsa, s a hangja bizony egy kicsit ingadozó lett — de miért kell nekem uj és uj ismereteket szerezni ? — Miért kellett kendnek a pisztolyból lö­vést is annyira begyakorolni, mint a vadász­fegyverből lövést? — Hogyan tetszik ? . . . — Ugy, hogy ha kend nem gyakorolta volna be oly " -pen a pisztolylövést, Lobozár Jóska, meg G^nka János nem kaphatták volna a homlokuk közepére a golyót, mert a puska messzebb volt, s addig ők . . . — Nem menekültek volna el, hanem én kaptam volna a golyót. De honnan tetszik tudni? Különben pedig ők az én alattvalóim voltak. — Hiszen tudom, tudom. A többiek nem is tekintették azt bűnnek, de hát hiába, a tör­vények olyan furcsák, hogy az olyan vezérnek, mint amilyen kend volt, az ilyen büntetést nem engedhetik meg. — Hászen nem is kértem én arra enge­delmet. — Persze, persze. Nekem sem kell enge­delmet kérni arra, hogy milyen büntetést alkal­mazzak kendre, vagy hogy alkalmazzak-e bün­tetést. Hanem hát én azt tartom, hogy lía Ig^ embernek baja van egymással, még^fiá^SsiványL is, egyformán tegyék kockára testi -^pséjj^et, s' egyik se lépjen fel orozva, mert az. gyávaság! Itt aztán már valamivel erősíf^aStt a ÍJui­esik hangja. \ — Én gyáva? Mikor ezer golytr'fáijfáR*.?®! már a fejem megett. Az ur talán ezer lépésről sem merne kiállani. ^ Kihallatszott hangján, hogy men^Be sértve érzi mag át. ^

Next

/
Oldalképek
Tartalom