Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-01-05 / 1. szám

Melléklet a „Nyírvidék" 1896. 1-ső számához. színészek mondhatni versenyre keltek, hogy művészetüket a nyíregyházi, műértőnek ismert közönség előtt is bemutalhassák. És hova jutott a színészet ügye ma Nyíregyházán? Felépült Tháliának nem nagy, de a mi közönségünk részére elég tágas, — nem pompás, de a mi viszonyainkhoz képest elég diszes állandó csarnoka: és ebben az állaudo sziuházban a most foiyó saison az elóbbeniek, különösen a legutóbbiak épenséggel nem kielégítő eredménye után immár olyan elszomorító képet mutat, amely alapos kételyt ébreszt a sziuügy minden igaz barátjában az iránt, hogy van-e még. lesz e még jövője egyáltalán a színészetnek Nyíregyházán? Az előadások, még ha megtarthatók is, csaknem kivétel nélkül olyan gyéren telt nézőterek előtt folynak le, amelyek mellett a színház pénztárának uapi bevétele talán a napi kiadásokat sem fedezi! És mi az oka ennek? A társulat nem. Hiszen ha elfogulatlanul akarunk ítéletet mondani az előadások felett, első sorban azt kell tekintetbe vennünk, hogy üres uézőtér előtt a legkiválóbb, legambicziozusabb sz;nész is elveszti kedvét, de elveszti hangulatát maga a megjelent közönség is! És ennek daczára az eddigi előadásokkal azt igazolta be a társulat, hogy a pártfogást ugy különösen a komolyabb irányú műfajoknál, amelyekben az igazgató művészpár jár elől jó példával, mint uj tbban, inióta a mostani énekesnők a tár»ulathoz jöttek, az énekes daraboknál is teljes mértékben megérdemli! Igaz ugyan, hogy maga a^tzinház nem a legszerencsésebb helyen van, s az is igaz, hogy az időjáiás nem a legkellemesebb azokra, akik gyalog meunek a színházba, — de ezzel szemben az is igaz, hogy más, kedvezőbb hely nem állott a színházat felépítő részvénytársaság rendelkezésére, és hogy minden nagyobb városban a téli időszak a színházi saison ideje, am^ly e czélra hosszú estéivel legalkalmasabb, s más városokban sem megy kocsin mindenki, pedig jóval távolabb is elmegy. Mindenek felett pedig igaz az, hogy a sziuház helyét nem az idejövő színtársulatok választották meg, s még is azoknak kell megérezuiök azon kifogások hatását, amelyeket az előadások nem látogatásának mentegetésére ezen a czimen felhozni szokás. Van azonban ennek a közönynek, ennek a mindjobban terjedő részvétlenségnek messzebb terjedő visszahatása is annál, hogy az idejövő igazgatók deficzittel zárják le saisonjaikat. És ez az, hogy a deficzitek híre túl terjed a város határán! Ennek következménye pedig nagyon is kéznél fekvő dolog, vagyis az, hogy a színigazgatók s egyáltalán a színészek között rossz híre támad Nyíregyházának! Eddigelé is már — kimondjuk őszintén — az a hír kapott lábra — s nem is egészen alaptalanul — hogy a nyíregyházi közönség (szelíd kifejezéssel élve) „hagyon magos igényű", — ami más szavakkal azt jelenti, hogy többet követel a színészektől, a színtársulatoktól, mint amennyit az általa nyújtott viszontszolgáltatások fejébeu tulajdonképen kívánnia lehetne. És tényleg ugy is vau. Azok a nagyhangon nyilvánított és nagyhangú bírálatok, amiket egyik másik előadás, vagy egyik-másik előadó játéka felett a közönség körében hallani lehet, arra engednek következtetni, hogy a mi közönségünk megelégedve csak olyau társulattal volna, amelyben a drámai szakot a nemzeti sziuház, a népszínmű és operett szakot a népszínház személyzetének elsőrendű tagjai töltenék be s az ének és zenekart az operaházból hozuak le! És ez nem szatíra. Hiszen nálunk minden előadást az említett színházak valamelyikében látott előadásával szokták összehasonlítani, amint erről bárki meggyőződhetik, ha a publikum soraiban itt-ott felhangzó véleménynyilvánításokat csak kuriozumképtm is figyelemmel kiséri. Az öreg ember összerezzent. Bindi a túlsó parton, a töltés tövében lakik. Belehajiutj i magát lélek vésztőjébe s a nehéz lapátot neki feszíti a tajtékos haboknak. Sürü vastag köd fekszi meg a Tiszát. Hirtelen egy erős szélroham kerekedik s hosszú ködből. A sápadt holdvilág fényénél egy csolnakot lát Két alak ül benne, egy férfi s egy nő. A férfi hajtja a járművet, a nő pedig, mint a bibliai kígyó fonódik szerelmesen a nyaka közé. A dereshaju embernek agyába tolult a vér. Két szeres erővel fesziti az árnak a lapátot és a könnyű kis ladik, mint a villám vágtatott a másik felé. A szól újólag összefujta a ködöt és még sűrűbbé tette. Hirtelen egy hatalmas lökés . . . kettős jajkiál tás'... a lélekvesztő belefúródik a csolnak oldalába. A deres hajú halász kikapta nehéz lapátját a hullámok közül s megforgatta a feje körül, oda sújtott, a honnan a hangokat hallá. Csapást, csapás követte, végre siri csend állott be. Egyet bugyant a víz s a reggeli szellő egy átlyukasztott üres csolnakot himbált a Tisza kö/epén. — Hát azután mi történt a deres hajú halásszal ? — kérdém a vén Gyurgyót. Nem felelt az öreg, csak féuytelen szemeivel bámult az űrbe . . . * * * Beállt az est, a vérvörös nap a vizek alá merült a parti füzes hervadt levelei pedig hullottak, peregtek tovább. El elkapdozta őket a bodros ár és ugy elnyargalt velők, miut a forgószél az útszéli bogáncscsal . . Honda József. Becsapva. — Vigécz történet. — Keményffy urnák elfogyott a bora. Arcza széles mosolyra perdült, midőn egy bor ügyben utazó vigécz tisztelto meg háza tájékát magas megjelenésével. És áradozott a következőkben: — Uram! Tudja-e azt, hogy czégünk szállítja a hetedik mennyországba a tubafa aljáu hurik társaságá ban sziesztáló török uraknak a szükséges bort? Zichy Pedig hát hol vagyuuk mi, hol van a mi színházunkban elérhető legnagyobb jövedelem attól, hogy olyan fizeté-ü erőket kívánhassunk, csak mint a népszínház másodrendű tagjai is! De hogy ezt a gondolatot tovább folytassuk, ki mondjuk nyíltan azt a véleményünket is, hogy még ha ilyen társulattal jönne is hozzáuk színigazgató, de jönne valamelyik kisebb vidéki városból, ós arról a társulat, ról az volna a köztudat, hogy az csak egy vidéki tár sulat, — hát alig becsülnénk többre, mint bármely másikat! . . . * * * De hagyjuk ezt. Lapunkban már többször és részletesen foglalkoztunk a nyíregyházi szinügygyel. Többször konstatáltuk azt a nagymérvű hanyatlást, amely a közönség érdeklődésében beállott. Azok után, amit e tekintetben már egyszer másszor elmondtunk, most még csak egy körülményt akarunk megjegyezni. Azt nevezetesen, hogy mi lehet és mi lesz a következése annak, ha a most itt működő társulat helyzetébeu javulás be nem áll? Az, hogy az igazgató, mihelyt a tagokat fizetni nem tudja, erről jelentést köteles tenni az országos szinészegyesület igazgató tanácsához. A tanács révén tudomást vesz róla hivatalosan valamennyi színigazgató, — s ha ez bekövetkezik, bizonyítani is felesleges, hogy — Nyíregyházára ugyan nem jöu színtársulat jó egy néhány évig ! Mi csak konstatáljuk ezt, — a következtetést vonja le a közönség ! Hivatalos lap és őszinteség. Laptársunk, a „Szabolcsi Szabadsajtó" deczember 29-iki "számában „Egy adófizető polgár" „Őszinte szó az uj Alispán úrhoz!" czímü czikkében, mely a vezérczikk helyén jelent meg, Mikecz János, a vármegye újonnan megválasztott alispánjához intézett fidelis soraiban a többek között lapunkra is czélzást tesz. Azt mondja nevezetesen, hogy „E soroknak inkább a vármegye hivatalos lapjában lett volna helyök", s erre a Sz. Sz. „Szerk."-je zárjelben azt a megjegyzést koczkáztatja meg, hogy „Mi (tudniillik a Sz. Sz. „Szerk."-je) megyei hivatalos lapot nem ismerünk, de maga a miniszter sem ismer." Hát hogy a Sz. Sz. „Szerk."-je megyei hivatalos lapot nem ismer, azon legkevésbbé sem ütődtünk volna meg, mert hiszen elvégre is a Sz. Sz. „Szerk.'-jétől nem követelheti senki, s mi sem kívánjuk, hogy olyan dolgokat ismerjen, és olyan fogalmakkal is tisztában legyen, amiket rajta kívül annyian ismernek, és amelyekkel rajta kívül annyian tisztában vannak, — hanem azon már megütődtünk, hogy a Sz. Sz. „Szerk."-je „a miniszterről csak olyan könnyedét] akarja elhitetni, hogy az sem tud többet a Sz. Sz. „Szerk.'-jénél. A Sz. Sz. „Szerk."-je nem jelöli ugyan meg közelebbről, hogy melyik, vagy miféle „miniszter" az, akinek nincs tudomása arról, illetve aki nem ismeri el, hogy megyei hivatalos lapok is vannak a világon, s közelebbről ilyen Szabolcsvármegyében a „Nyírvidék",—dehogy ilyen miniszter Magyarországon nem létezik, azt tudja a Sz. Sz. „Szerk."-jének kategorikus kijelentése daczára mindenki, aki a vármegyék közigazgatásával közelebbről csak valamennyire is foglalkozik. Jenő az őshazában a mi borunktól szólaltatta magyar szóra a csambrészeparések szép hölgyeit. A dalai Láma tőlüuk vásárol, mert az opportó asszú gyönge málnaié a mienkhez képest. Hí ebből iszik, dalos pacsirtának képzeli magát, a ki az azúrkék égen „Te Deum"-ot énekel. És minő olcsó! Formális őrültség ezt a mennyországos italt viz gyanánt nem inni. Diktum-faktum, Keményffy rendelt és midőn a vi gécz boldogan kilibbent, elkezdett morfondírozni. — Egy normanapi istennyila simogassa meg ezt a bor ügyben utazó aranyszájú szent Jánost. 0 be va gyon csapva! Hiszen annak a bornak summa-summárum literje 1 frt 50 kr. Ez pedig a mai Takács Zoltános időben egy kicsinyt drága. Kifog ő a bor-árusitókon. Leült Íróasztalához s a következő mérges filippikát fabrikálta: „T. Uram! Öaök balekabbak egy süldő-jogásznál. Hát hogy tudnak felülni annak a Keményffynek. Hiszen az a Dilai Limának is tartozik s többnyire a szegény házban nyaral. Ne dobják ki a pénzüket az ablakon. Egy jóakarójuk." * * * A czég azt irta vissza: „T Keményffy úr! Önt egy rágalmazó irigye korapromitálui óhajtotta előttünk. De nem ülünk fel annak, mert sokkal jobban ismerjük hitelképességét stb. A bort küldjük. Tisztelettel stb." * * * Keményffy úr pusztai oroszlánhoz hasonlatosan rázta meg sörényét. Hm! Hit csakugyan nem lehet ezeken a schwindlereken kifogni? Leült és újra irt a czégnek: „Miután engem önök előtt egy rágalmazó cseh pimasz elmártani szándékozott, vagyok olyan féltékeny becsületemre, hogy megrágalmazni ne engedjem magam s vagyok olyan önérzetes, hogy a bort el ne fogadjam. Keményffy. N. B. a bort ne merjék küldeni-" Erre a czég a következő választ küldötte; „Mi az ön rágalmazó sorain kivül önről más rágalmazó sorokat nem kaptunk. A bor megy. Tisztelettel stb." A czég ugyanis megismerte, hogy mindkettőt Keményffy irta. A bor eljött és Keményffy na^y hazafias elkeseredéssel iszogatja. Ennyit a Sz. Sz. „Szerk."-jének orakulumszerü kijelentésére. Van azonban a kérdéses czikkben egy másik rész is, amely reánk vonatkozik. Azt mondja nevezetesen, hogy „A Szabolcsi Szabadsajtó, mint nem hivatalos orgánum, őszintébb lehet." És erre az állításra a Sz. Sz. „Szerk."-je ismét zárjel között rádupláz azzal, hogy „Ezt meg is mutattuk, midőn a választások alkalmából határozottan, őszintén rámutattunk közbecsülésben álló alispánunk érdemeire." Igazán megmosolyogni való naivitás! Csak azt nehéz eldönteni, ml felett lehet jobban mosolyogni? Azon az állitáson-e, amelyet a czikk irója koczkáztat meg, vagy azon, amit Sz. Sz. „Szerk."-je fűz ehhez? A helyzet pedig annál mulatságosabb, mert mig Sz. Sz. „Szerk."-je abban találja a nagyobb őszinteséget, hogy a közbecsülésben álló alispán érdemeire rámutatni mert, — a czikkiró ezzel ellentétben, mint a kérdéses czikk további részeibőPkitünik, abban, hogy olyan állításokat koczkáztathat meg, — amely szerint A polgároknak s különösen a közpálya embereinek lelkiismerete az egyedül élő és gyümölcsöző törvény, a többi csak irott malaszt, szó ... szó .. . szó . . .« (Sic!) No, hát mi ezzel szemben kijelenthetjük, hogy ugy a czikkiró, mint a Sz. Sz. „Szerk."-je által felfedezett ilynemű „őszinteségben" nemcsak átengedjük az elsőséget a Szabadsajtónak, de egyáltalán nem is akarunk ilyen „őszinték" lenni. Nagyon helyesen tette a czikk irója, hogy nem hozzánk küldte be sorait, mert nem ugyan mint hivatalos lapot, de egyáltalán annyira feszélyezett volna bennünket, hogy nem bocsáthattuk volna nyilvánosság elé a benne előforduló tolcsuszamlások miatt. Mi sem vagyunk kevésbbé tisztelői az újonnan kinevezett alispánnak, mint akár a Sz. Sz., akár a czikk irója; de lapunk eddigi működése igazolja, hogy semmiféle émelygős hizelgést nem tartunk szükségesnek, mely a jóizlésü embernél csak visszatetszést szül. Igazán el lehet mondani az efféle dicsériádákra, hogy: Ments meg Uram jó barátaimtól — ellenségeimmel majd elbánok én. A Bessenyei-pályázat. Szabolcsvármegye törvényhatósága Bessenyei György emlékének szobrot akarván emelni, az elmúlt év tavaszán pályázatot hirdetett annak rnodeljére. A pályázat a mult év utolsó napján le is járván, ma a nagy közönség számára is hozzá férhető tárlat nyilt meg a pályázó művekből a budapesti kereskedelmi akadémia alkotmány-utczai palotájában. Tizenhat pályamű érkezett be. E viszonylag magas számot örömmel látjuk, mert ez ambicziónak jele, amely a fiatal művészeket ily nehéz feladat megoldására serkentette. De igazi ambiczió volt-e az, ami a pályásókat lelkesité? Fájdalom, nem mindegyiknél. Alig van nehezebben karakterizálható alakja irodalmunknak, mint Bessenyei György. Oly fényesen kezdődött pálya után, annyi nagy lelki tusával elkeserített élet után, oly szomorú és nagyfokban bűnbánó vég egy jellemet nem tesz könnyen megbirálhatóvá és megérthetővé. Lelkesedése világos. Az elvesző magyar nyelv megmentése ; Voltaire szellemének, filozófiájának meghonosítása, — ez világos. De az a lélek, mely a munkássága közben annyi változáson esik át, érdekes viszonya, — mely Mária Terézia udvarában néki nem csekély befolyást szerzett, — vallási körülményei, bécsi polgári állása, kegydijának megvonatása, nyomora, hazajövetele és itthoni magánya, s lázas munkálkodása egy oly érzékeny és lelkesülő kedélyt, mint Bessenyeié, nagyon érintenek. És ily nehéz feladattal álltak szemben szobrászaink a pályázás alkalmával. Nem egyszerű olvasást, de tanulmányt igényelt ez alak megkonczipiálása, mely nem éppen „szórakoztató" munkák olvasására kényszeritette azt, a ki komolyan látott feladatához. Mert az alakot nem elegendő külsőben ábrázolni. Mert a külső ábrázolás itt csak egy egyszerű costume-képet nyújt, mely emlékszobori értékkel alig bir. S ezt fogták fel a pályázó szobrászok közül legkevesebben. Legtöbbjének munkáján csak a Mária Terézia korabeli magyar nemes testőr van megörökítve, és nem a testőr-író. A könyv, a toll a kézben csak diákot jellemezhet, de nem öntudatot, individuális irót.' Ebben a fogas hibában leledzik tizenhat szobor közül legalább tizenkettő, a többi már megközelítette Bessenyeit. Bessenyeit, az irót. De ha karaktert keresünk, (igazi karaktert!) akkor azt csak egyben találhatjuk meg kétségtelenül, a többi lelkes testőr alakot nyújt, leginkább a magyar tudományos akadémiában őrzött Czirják Mihály testőr-iró arczképe után, melyet a mult esztendeig Béssenyei arczképének tartottak. Utóvégre az nem szolgál hátrányára a szobornak, ha egy más elhalt embertársa vonásait mutatja. Csak az a kérdés merül fel önkéntelenül, vájjon feltétlenül szükséges-e Bessenyeit testőrruhában ábrázolni? Erre válaszunk lehet igen, de lehet nem is. De mi mégis azt hiszszük, hogy: nem! Igaz, Bessenyei testőr-iró néven ismeretes leginkább, de csak azok előtt, a kik felületes ismerői irodalmunknak. Mint testőr kezdte meg irói működését, de a testőrségnél is alig hat esztendőt töltött s azután eleinte Bécsben, később aztán bihari pusztáján, mint magánember élt. Már most, az a hat esztendei testőrködés kényszeríti őt, mint testőrt elképzelnünk? Ugy-e nem! Azután költészetének iránya épen nem fűződik fényes egyenruhájához. S a filozóf költő egész lényéhez mennyivel jobban illik az egyszerű nemesi habitus, mint a kaczagányos, paszomántos katonaruha? Ugyanígy vagyunk az alak életkorának jellegzésével. Ahhoz, hogy a költő lényéhez közelebb essék a szobor, azt hiszszük, jobban megfelel, ha élemedett korában