Nyírvidék, 1882 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1882-06-11 / 24. szám

Hirdetések elfogadtatnak lapuuk részére kiadó hivatalunkban (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten. Haasenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. l)orn & Comp által Hamburgban. III. évfolyam. Nyíregyháza. 24. szám. Vasárnap, 1882. augusztushó 13. Előfizetési föltételek : postán vagy helyben házhoz hordva: Egísz évre 4 frt. Felévre 2 „ Negyedévre 1 „ A községi jegyző és tanitó uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő fölszólamlások Piriiig-ei- .J íiuos és Jóba Elelí kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre­ezeni-uteza 1551. szám) intézendök. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fo­gadtatnak el. A kéziratok csak világos kivánatra s az illető költse'gére küldetnek viszsza. Hirdetési dijak: Minden négyszer hasábzott petit-sor egyszeri közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirde­tés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajezár. (SZABOLCSI TÁRSADALMI MEGJELENIK MINDÉ ON. HIRLAP.) HETILAP. N VASÁRNAP Társadalmunk mételyei. II. A szegénység. Malthus, a hírneves angol tudós, akinek elő­ször jutott eszébe, a társadalom hibáit és bajait, annak épen a társadalomra nézve hátrányos és ve­szélyes szervezetét megfigyelve, a társadalmi tudo­mányt megteremteni s azt rendszerbe foglalni, atársa­dalom egyik legfőbb nyomorúságának, a szegénységnek alapokait a túlnépesedésben, a könnyelműen s meg­gondolatlanul kötött házasságok gyakori voltában keresi és véli föltalálni. Malthus, Mill és mások szerint a túlnépesedés, vagyis szerfölött sok ember létezése, arányban a létező élelmi szerekkel, oly állapot, amely „ a nemző erők túlzott gyakorlata ál­tal idéztetik elő és folytonosan fentartatik. A nép száma és az élelmi szerek mennyisége közti arány­talanság, egyetlen igazi oka a socialis szegénység­nek, s egyetlen lehető eszköz a szegénység elhárítá­sára: kevés gyermeket nemzeni." Malthusnak, Millnek és elvtársaiknak angol szempontból igazuk lehet. A kevés élelem, alacsony munkabér, túlnépesedés: kétségkívül nagyban előse­gíthetik a szegénységet. De nálunk a viszonyok épen ellenkezők. Ma­gyarország, a területhez és a föld termékenységéhez képest, nem hogy tulnépes; de sőt néptelennek mondható. Még is oly nagy a szegénység,- annyi a vagyontalan, még pedig nem csak a munkás, hanem a műveltebb, a tanultabb osztály körében is, hogy ha e kérdésre a kormány ki nem terjeszti figyelmét: menthetetlenül el kell vesznünk. Nálunk a szegénység alapokai mások lévén, mint Angliá­ban, nagyon természetes, hogy az elhárító eszkö­zöknek is másoknak kell lenniök. Sokszor hallhatni még ma is a régiektől, az éltesebbektől, hogy: „hejh nem igy volt ez hajdan!" Még az én gyermekkoromban is, a 30-as években a ma­gyar iparos nem cserélt volna erszény t a mai törvény­széki biróval. Tele volt kamara, pincze és erszény. A kölcsön adott pénzről még kötvényt sem vettek; ma a váltó is gyengének bizonyul némely furfan­gos adóssal szemben. A csalást, hamisitást, sikkasz­tást, csak a szótárból ismerték. Szegény alig volt az országban; éhező meg éppen nem. Az éhhalál Magyar­országban csak a Bach-világ óta szedi áldozatait. Ne higyjük, hogy ez állítás túlzott; hogy csak a jelennel elégedetlen, a gyenge s az élvezet-kép­telen öregek rögeszméje az; akik előtt a mult min­dig szebb, mint a jelen, amelybe nem tudják ma­gukat bele élni. Igaz az, szórói-szóra. Mi lehet ennek oka? A föld ugyan az, mint volt, sőt jobb; a népesség más országokhoz, álla­mokhoz'képest, inkább fogyott, mint szaporodott; az életmódnak ezer- meg ezer neme keletkezett csak 1848 óta is; a találmányok a gazdálkodást, ipar­űzést, közlekedést óriási mérvben megkönnyítették; a munka és termeivények becse jelentékenyen emel­kedett; a közművelődés, a népnevelés a legkedve­zőbb és lehető széles kiterjedést nyert; az élet maga is tetszetősebbé, szebbé, kedvesebbé alakult át: és az ország még is szegény; az éhséggel küzdők szá­ma százezrekre megy; a vagyontalanok, a proletá­rok naponkint és pedig ijesztőleg szaporodnak ; az öngyilkosságok, a defraudácziók a mindennapi ese­mények közé tartoznak; és ami a legfőbb, a leg­kétségbeejtőbb: társadalmunknak ez iszonyú jövőt jósló áldozatai, épen a nemzet zömét, magvát képező elemből, a magyar fajból válnak ki. Nagy baj, és előbb-utóbb meg fogja magát bosszulni, hogy e kérdéssel, a szegénység kérdésével, sem államférfiaink, sem a társadalom, sem a sajtó nem foglalkoznak behatóan. Pedig e kérdés az ajtó előtt áll. Még ma tisztességesen kopogtat a nagyok, a gazdagok, a jobbak, a bölcsek ajtaján. De jöhet idő, kell jönni és pedig nem sokára, amikor befogja törni az ajtót: ha a társadalom idejében nem néz az óvszerek után. Mintha látnám olvasóim arczán a kérdőjelt: mi az oka tehát hazánk eme szerencsétlenségének? Hol fenekszik tehát szegénységünk alapoka? Igyekezni fogok megfelelni e kérdésekre. Hazánk szegénységi viszonyainak eredete, két­ségkívül nem a tegnapi, hanem sokkal korábbi idők­ről datálódik. Az 1848/49-ediki világra szóló események egészen készületlenül találták a nemzetet. Az állam­pénztár teljesen üres volt. Az önvédelmi liarcz költ­ségeinek nagy részét egyes nagylelkű hazafiak vi­selték. Bankjaink nem voltak, következéskép tőke­pénz sem volt a hazában. Majd bekövetkezett az általános adózás, amelyhez sem birtokos, sem birtok szokva nem volt. Az uj zsiroz hivatalok idegenek­kel töltettek be. A magyar tanult és képzett ember, vagy az eke szarvához, vagy külföldre ment: hogy életét tengethesse. Ily viszonyok közt megtakarításról, szerzésről, vagyonosodásról szó sem lehetett. Következett a kibékülés nemzet és fejedelem közt, s ami ezzel karöltve járt: az államadósság egy tetemes részének elvállalása és fizetése; a be­ruházások vasutakba és államjavakba; az önkor­mányzat roppant költségeinek viselése; a számtalan nyugdíjazás. Nagyon természetes, hogy e kötelezet­ségek és kényszerű költekezések, nem csak az állam tulajdonát képező javak jövedelmét, hanem azok nagy részét s a polgárok összes jövedelmét, felül rá még a tőke egy részét is csakhamar elnyelték. Mindezeket még csak kiheverte volua ugy az állam, mint az állampolgárság; néhány gazdag ter­mésű év helyreütötte volna a csorbákat; és csak­hama ismét virágzásnak indult volna Magyaror­szág 1 mint már annyiszor történt: ha egy más, még a z elmondott bajoknál is veszélyesebb szeren­csétlenség nem következett volna be hazánkra. Nem faj-, nem vallás-gyűlölet, nem elfogultság vezeti tollamat e fontos társadalmi kérdés, az álta­lános szegénység kérdésének megoldásánál. De ha­zám, nemzetem iránti forró szerelmem, a magyar nemzet önállósága s állami létele fölötti aggodal­mam, kényszerítenek rámutatni szegénységünk legve­szélyesebb, legmérgesebb alapokaira. Én nemzetem ér­dekeit minden más, bármi nemű és természetű ér­deknek, fölébe helyezem. Ez az én törvényem és hit­vallásom. Ez szentség, Istenség előttem. Mielőtt azonban rámutatnék eme veszélyes alap-okokra, szükséges, hogy nézeteim és meggyőző­désem alapos voltának beigazolásaul, elmondjak egyetmást: az államok alakulásáról, czéljáról, azok tényezőiről, elemeiről, jogairól és biztosítékairól. Folyt. köv. Szabolcsmegye nagy bizottságának gyű­léséből. {Juniushó 6-án) Főispán ur Őméltósága a gyűlés megnyitása és a napi rendre térés előtt, üdvözli a szokatlanul szép szám­ban megjelent közönséget s figyelmezteti a közgyűlést, hogy az élénk érdeklődésből uzt következteti mikép a mai gyűlés a szokottnál hevesebb leend; minél fogva óhajtja, hogy az egymástól eltérő véleményben levők, a vitatkozásokban legyenek egymás irányában kímélettel, higgadtsággal, és ne feledkezzenek meg egy perezre sem a megye méltóságáról és tekintélyéről. Ennek előre bocsátása után gróf Festetics Pált saját kérelme folytán, de meg a közügyek érdekében is, tiszteletbeli alűgyészszé nevezi ki; amely cselekményt a közgyűlés éljenzéssel fogadott. Ez után a gyűlést megnyitottnak jelentvén ki, a sorrend szerént első helyen az alispáni időszaki jelentés olvastatik. Az alispáni jeleutést rendkívül feszült figyelemmel hallgatta a közönség. Szinte le lehetett olvasni az arezok­ról hogy a köz-egészségügy s a hasznos házi állatok állapota, ez úttal, csak másod-, harmad-rendű dolog. Mindenki a közbiztonságra vonatkozó jelentést várta ; különösen pedig annak a tisza-eszlári rejtélyes eseményre vonatkozó paszusát. Következett és olvastatott ez is. A jelentés higgadt és komoly hangon adta elő e nem mindennapi eseményt; különös súlyt fektetvén azon körülményre, hogy ez ügy­nél, az illető szolgabíró egyáltalában nem követett el mulasztást. Magát az eszlári eseményeket, a vizsgálat menetét olvasóink a lapokból már bőven tudják. Azok ismétlésébe tehát nem bocsátkozunk. A jelentés utolsó pontja azon közvéleménynek adott kifejezést, hogy itt, e kérdésnél nincs más hátra, mint bevárni a vizsgálat be­fejeztét és a törvényszék határozatát. A jelentés felolvasása után mindenki szemfül lett; várva, hogy a terem melyik pontjáról dördül meg e villámmal tölt lég. A fővárosból egyenesen e gyűlésre és épen e tárgyra leérkezett hirlapi referens hegyesre faragott irónnal leste az első lázas szót. A csalódás általános lett. A szenzácziós esethez csupán Kauzsay Károly ve­terán harezos szólt szelíd, korához illő komoly hangon. Szóló elismerést szavaz az eszlári ügybe befolyt megyei tisztviselőknek, higgadt, és ovatos eljárásukért. Jármy Jenő szolgabíró eljárását teljesen korrektnek találja ; mi­után panaszló anya puszta gyanúján kivül, semmit sem tudott felhozni leánya eltűnésére vonatkozólag, a szolga­bíró nem tehetett egyebet, mint amit tett; hogy t. i. az esetet bejelentette az alispáni hivatalnak, a körözés eszközlése végett. Egy körülmény aggasztotta csak szólót. A katonaság kirendelésére vonatkozó hir vétele. Nem tudta magával elhitetni, hogy arra szükség lett volna. Azért jól esett lelkének, amidőn megtudta, hogy e hir csak hirlapi kacsa, csak mende-monda volt. 0 nem ugy ismeri a magyar népet, hogy ily esetben katonasággal kellene megfékezni. Végül hódoló elismeré­sét fejezi ki főispán ur Ő méltóságának s a megye kormányzó alispánjának tapintatos eljárásukért. Kauzsay Károly bizotts. tag eme szavaival, a tisza­eszlári ügy be lett befejezve. A nagy számban meg­jelent izraelitaság nyugodtan vonult ki a teremből. Egy szép nevezetes és tiszteletre méltó tanulságot vihettek el magukkal. A magyar elem szelid, nemes és türelmes véralkatárói való meggyőződésüket. Vajha ők is hason­lóan felelnének majd rá annak idejében 1 Élénk szóvita anyagául szolgált a néhai ifj. Bőnis Sámuel halála után napfényre jött hivatalos pénzsikkasz­tásra vonatkozó része az alispáni jelentésnek. Részt vetteka vitában Kauzsay Károly, Bégányi F. Harsányi Menyhért, Kállay János Gaál Elek bizottsági tagok. A tiszti ügyész jelentése szerént, csupán a Komoró község által befizetett 132 frt. 90 kr. közmunkaváltság nincs biztosítva; amennyiben az elhalt szolgabíró hagya­téka már ez összeget nem fedezhette. Miután Komoró község az idő szerénti elüljárói, az általuk még 1871-ben befizetett 132 frt. 90 kr, köz­munka-váltságról szóló szolgabírói nyugtáikat, csak 1880-ban, tehát a szolgabíró halála után mutatták fel az alispáni hivatalnál; tehát e mulasztásuk által mintegy takargatták a szolgabíró sikkasztását: határozatilag ki­mondatott, hogy eme 132 frt. 90 kr. közmuukaváltság az akkori elüljáróságon vétessék meg és hajtassék be, nem csak; desőt ellenük a fegyelmi eljárás is elren­deltetik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom