László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 8. (Pápa, 2003)

TÓTH G. PÉTER: Emberevők - Törökverők. A magyarokról kialakított sztereotip képek és a vég vidéki lakomák kérdése

európaiak képzetében összekapcsolódott a magyar népnévvel (Hongre, Hongrois) is.' Az ismertebb francia szerzők közül Montaigne, Calmet, Dussieux említették vagy foglal­koztak a magyarok vad természetével, kannibalizmusra való hajlamaikkal. 4 Ebben a képzettársításban valószínűleg a magyarok 9. századi kalandozásainak emléke, a hunok­kal kapcsolatos feltételezett rokonság hagyománya élhetett tovább, mely képzettársítás erősítéséhez hozzájárult a páncélzatától soha meg nem váló rettenthetetlen „Fehér Lo­vag" (Hunyadi János) vagy a szájában hullákkal táncoló „törökverő" (Kinizsi Pál) dicső emlékezete, az „oláh vezér" (Dózsa György) lázadásának baljós emléke, a „karóbahúzó vajda" {Vlad Tepes, Drakulá) vagy a „csejtei szörny" (Báthory Erzsébet) nemzetközi hí­re; a „janicsárvérben gázoló hős" (Zrínyi Miklós) nyugati népszerűsége vagy a hajdúk és a huszárok (két nemzetközivé vált magyar szó) mint a kegyetlenségükről híres harcosok európai rangja. Hírünket tovább öregbítették a magyar vámpírtörténetek, a szegedi bo­szorkányüldözési hisztéria, a honti „emberevő" romák ellen indított per vagy a pozsonyi, nagyszombati, budai, tiszaeszlári zsidók ellen felhozott vérvádak. Az emberevő magyarok nem túl hízelgő képének eredetét Eckhardt egy „dilet­táns" polihisztor, báró Walckenäerre vezette vissza, aki 1826-ban megjelent tanulmá­nyában fogalmazta meg ezeket a vádakat. 3 Walckenäer állításai hamar elfogadásra kerül­tek a francia tudós körökben, így 1839-ben Dussieux már erre alapozva fogalmazta meg téziseit, mely szerint az emberevő óriás francia megnevezése és a magyarok neve közti kapcsolat így foglalható össze: „A történelmi tények, amelyeket a hagyomány és a mí­toszköltö képzelete megváltoztat, már csak torzítva jelentkeznek számunkra. Valójában ki is ismerné fel a „Csipkerózsika", a „Kékszakállú herceg", a „Csizmáskandúr" mesék emberevő óriásában a X. századi magyarokat? Azonban a hétmérföldes csizma, amivel az óriás hegyeket és folyókat lép át, bárhová eljut hihetetlen gyorsasággal, ez mind an­nak a számtalan és általános inváziónak határozott emléke, melyet az imént soroltunk föl. A kisgyermekek friss húsának a szeretete és ennek a hagyománynak a maradványa, amely szerint a magyarok ellenségeik vérét itták, és az anyák összeharapdálták gyerme­kük arcát. Az emberevő óriás szürke, kerek szeme, horgas orra, hosszú fogakkal ellátott nagy szája mind hozzájárul a magyarok arcképéhez. Ezeknek a tényeknek és a névanaló­giának a fényében aligha vonhatjuk kétségbe, hogy az Hongrois (magyar) szóból szár­mazik az ogre (emberevő). Erre vallanak a Perrault által feldolgozott és elferdített régi fabliau-k (francia középkori verses elbeszélések), tündérmeséi is, mint ahogy Walckenaer úr kimutatta (Értekezés a meséről). Még ma is mi sem ismertebb Franciaor­szágban, sőt Párizsban, mint az emberevő óriások, a név már maga is rettenetesen féle­lemkeltő, melyet az öregasszonyok és a dajkák (mindenféle tradíció őrzői) arra használ­ták, hogy ijesztgessék vele a kisgyermekeket, és hogy elhallgattassák őket. Minden pusz­3 Alexandre Eckhardt, De Siccunbrie à Sans-Souci. Histoires et légendes franco-hongroises. (Paris: Les Presses Universitaires de France, 1943). 4 Michel de Montaigne, „A kannibálokról." In: Esszék. (Bukarest: Kriterion, 1983) 91-93; Augustin Calmet, Dissertations sur les apparations des anges, des démons et des esprits et sur les revenans et vampires de Hongrie, de Bohème, Moravie et de Silèsie. (Paris, 1746); Louis Etienne Dussieux, Essai historique sur les invasions des Hongrois en Europe et spécialement en France. (Paris: Ducessois, 1839). 5 Walckenaer szerint: «En Dacie et Pannonié on les nomma d'abord Hunni-Gours et leur pays Hunnie-Gourie: de là sont venus les noms de Hongrois et de Hongrie. Ces Hongrois, ces Hunni-Gours, ces Oïgours, sont les ogres de nos contes de fées; ce sont ces êtres féroces qui dévorent les enfants et aiment la chair humaine tendre et savoureuse.» idézi Eckhardt, De Sicambrie à Sans-Souci, 246.

Next

/
Oldalképek
Tartalom