Gaál Ibolya: Földbe épített lakóépítmények és azokban lakók életviszonyai Szabolcs-Szatmár –Bereg vármegyében a XX. században (Jósa András Múzeum Kiadványai 57. Nyíregyháza, 2004)

V. RÉSZLETEK CSALÁDTÖRTÉNETEKBŐL. GYERMEKMUNKA ÉS AZ ISKOLALÁTOGATÁS EGYMÁSRAHATÁSA

búzalisztet, negyven kiló kolompért, négy kiló szalonnát, két kiló sót, két liter ecetet. Három kiló húst egy hónapra. Tíz pengőt egy hónapra. A nyírcsászári gróf Károlyi Gyula uradalomban kevesebbet adtak a félrészes hónaposnak. Tizennyolc éves koromtól, amikor már kaszálni is tudtam, akkor adtak egészrészt." Özv. S. K.-né 87 éves nő Marokpapi: „Kilencen voltunk testvérek. Édesapám beteges volt (1933-ban meghalt), korán „elnyűtt". Nagy szegénységben éltünk. Mi gyermekek nagyon korán elmentünk szolgálni, mert a szülőknek ez is segítséget jelentett. (Valóban áldás volt ilyen vonatkozásban is a gyermek.) Amék gyermek nem ment szolgálni, az napszámba járt ha volt lehetőség. Az I. világ-háború alatt és után Marokba V. P. volt a bakter (éjjeliőrféle), aki kürtszóval jelezte az időt, mert a családoknak nem volt órája. Kürtölni kellett neki hajnali három, este kilenc órakor és éjfélkor. Ez a kürtszó azt is jelezte, hogy ébren van a bakter. Csendőrök ellenőrizték, hogy ébren van-e és ellátja-e a szolgálatát. Azért alkalmazták, hogy valami hiba ne legyen a faluban. A családok nagy része a hajnali háromórai kürtszóra kelt. Nagyon szegényes volt családunk élelme. Igen sokszor előfordult, hogy hosszú ideig nem volt kenyér a házunkban (hetekig). Sóskrumplit, paszulyt, tengeripuliszkát ettünk. Ha volt kenyerünk, édesanyánk elosztotta, adott egy kis darabkát minden gyermeknek. Utána elzárta előlünk, hogy másnapra is jusson. Sokszor előfordult, hogy gyermekeket elküldte anyánk ahhoz a nagyságos asszonyhoz, ahol a nagyobb kislány szolgált, hogy adjon egy kis kenyeret, mert semmi kenyér nem volt a házban. Ruhánk is alig volt. Háziszőttes vászonból volt az ingünk és a bugyogónk. A hajlatokban a házivászon feldörzsölte bőrünket. A fehérnemű megmaradt a maga színében, a felsőruhát pedig házilag befestette édesanyám. Más szegények is hasonló ruhahiányban szenvedtek. V. Zs. 86 éves marokpapi lakos a dunyháját görcsre kötötte, mert már nem lehetett megfoltozni sem, s így nem hullott ki belőle a toll. Surgyén (szalmazsák) a földön aludtak a gyermekek. Akik ágyra kerültek, hárman-négyen is aludtak egy-egy ágyon vagy dikón." A. I. 90 éves férfi Nyírvasvári, illetve Terem: „Valósággal a hideglelés környékez, ha arra gondolok, hogy gyermek, sőt felnőttkoromban is min kellett keresztül mennem. Grófi cselédek voltunk. Öten voltunk testvérek. Nagy szegénységben éltünk. Már tizenöt éves koromtól cseléd voltam, és végig egész életemen keresztül. Mikor ökörrel, mikor lóval szántottunk, vetettünk. Nyáron két órakor már fel kellett kelnem az állatokat megetetni, megpucolni, a jószágot kitrágyázni, mert hét órakor már fogás volt. Menni kellett a nappali munkára. A többi fiútestvéreim is a legidősebbtől kezdve mind cseléd volt. Én voltam a legfiatalabb fiú. A lányok se tudtak iskolába járni, mert menni kellett már tíz éves korunkban napszámba a varjúra vigyázni, hogy ki ne egye a földből a terményt, hajtogatni riasztgatni kellett, vagy szőlőt gyökerezni. (A tőke körül kikaparni a földet és a felszíni gyökereket elvágni.) így a szőlőmetszők gyorsabban haladtak. Nem a szülő küldte elsősorban a gyermekeit, hanem az intéző küldött egy embert minden este, aki az utcasarkán megállt és kiabálta, hogy menni kell másnap napszámba és azt is kiáltotta, hogy reggel a tanya melyik helyiségében kell jelentkezni. Ott osztották be, hogy ki mit fog csinálni (varjúriasztgatás, szőlőgyökerezést stb.). A szülő olyan szegény volt, hogy rá volt utalva, hogy gyermeke iskola helyett menjen valami kis pénzt (vagy terményt) keresni. Reggelire máléskenyér vöröshagymával, olajoskenyér, sóskrumpli, málépuliszka, vagy vizileves (rántott leves) volt. Ruházatunk is nagyon gyenge. Fót hátán fót. Az édesanyám már nem tudta hova rakja a foltot a ruhára. A hiányos ruházat következtében a téli időben majd megfagytunk. Se ruhánk, se lábbelink. Az én gyermekeim is kicsi korukban ilyen sorsban éltek." B. L-né 77 éves nő Nyírpazony: „Édesapám foglalkozása cipész volt, de nem folytatta, hanem harmados, feles és bérelt földet dolgoztunk. Négyen voltunk testvérek. Már kora gyermekkorunkban bevontak szüleim a munkába. Hat évesen kimaradtam az iskolából