Horváth János: Kunffy Lajos - A somogytúri Kunffy Emlékmúzeum katalógusa (Kaposvár, 2005)

^—7^^> ...Ekkor, elsőéves jogászkoromban ismertem meg Budapestet... Első jogászévem után sikeresen letettem az alapvizsgát, nyáron azután lovagolhattam és a mintarajziskolában szerzett rajztudást iparkodtam gyakorlatilag érvényesíteni. Aid kezem ügyébe került, mindenkit lerajzoltam. De még történt valami: édesanyám a hévízi kúrát kívánván használni, magával vitt engem és Emma nővéremet. Keszthelyen laktunk a szállodában és én nővéremmel a Balatonban fürödtem, úszni kellett tanulnunk. Megismerkedtem itt Keszthelyen egy gyönyörű széplánnyal, B. Ilonával Budapestről, aki édesanyjával rokoni látogatásra jött Keszthelyre, de innen is származtak. A leány 18 éves volt, én 19 és első éves jogász. Természetesen udvarolni kezdtem neki. Hamvas szőke haja, mosolygó világosbarna szemei, hatytyú nyaka, ritmikus járása nagyon foglalkoztatott. О volt az első szerelmem. Budapestre visszatérve nagyon gyakori vendégük voltam... A leány anyja szívesen látta érdeklődésemet, de hát túl fiatal voltam, semhogy ennek a szerelemnek komoly folytatása lehetett volna. Még jobban nekiláttam művészi tanulmányaimnak és elhatároztam, hogy a Nemzeti Múzeum egyik nagy festményét lemásolom. Választásom Benczúr Gyula Hunyadi László végbúcsúja című festményére esett. Szabály szerint egy élő művész képét csak az illető művész engedélyével lehet lemásolni. Lámpalázam volt, amikor az engedélyért a nagymesterhez kellett elmennem a Bajza utcába. Boldog voltam, amikor kérésemnek engedve a mester mosolygott és névjegyén az engedélyt megadta. Ezt Ligeti Antal festőművésznek kellett felmutatni, aki akkor a Múzeumi Képtár őre volt. A nagyon szimpatikus öreg úr éppen egy keleti tájképet festett - pálmákkal - vázlatai alapján. Most már nem volt semmi akadálya, hogy egy hatalmas nagy vásznat - olyan nagyot, mint az eredeti kép - vitessek a múzeumba és minden további nélkül nekifogtam a rajzoláshoz. Majd amikor ezt elég precíznek találtam, nekifogtam a festésnek. Többen másoltak a múzeumban, idősebb emberek és tanakodva néztek rám, hogy a fiatal gyerek ilyen nagy fába vágja fejszéjét. A Benczúr-technika nem volt olyan egyszerű. Az egyik idősebb festő, aki történetesen Glatter Ármin volt, Gyulának, a kitűnő arcképfestőnek apja, be is vallotta, amikor a másolat néhány hónapi szorgalmas munka után elkészült, hogy a kezdésnél nem hitte ezt a szép eredményt. Elképzelhető boldogságom, mikor a képet Kaposvárra leszállítottam és szüleimnek bemutathattam. Az egész város jött ennek megtekintésére és megbámulására. (1888-ban - HJ) A hatásban természetesen oroszlánrésze Benczúrnak volt a kitűnő kompozícióval, az arcok kifejezésének teljességével és a kelmék, díszmagyar öltözetek hatásos megfestésével, amit iparkodtam híven visszaadni. Most már jó szüleim is látták, hogy semmi kétség nincs, én festő leszek. A kópia befejezése után nem volt már kedvem visszatérni a rajziskolába. Elhatároztam, az akkor legdivatosabb, legnépszerűbb festőhöz, Vágó Pálhoz szegődöm tanítványnak. Műterme a legsötétebb Józsefvárosban, a Szűz utcában volt. Barátja a híres bútorgyáros Thék Endre volt az, aki erre a célra átalakított igen érdekes helyiséget bocsátott a rendelkezésére. Vágó tatár fejével, eleven barna szemeivel mókásan nézett rám, amikor kérésemet előadtam. Joviális gesztussal mutatta a műterem nagy térségét, hogy rendelkezésemre áll, csak jöjjek mielőbb dolgozni... a délutánokat besötétedésig műtermében töltöttem, mert a délelőttöket az egyetem foglalta el. Modelleket hoztam az aggápoldából és először csak szénrajzokat készítettem ró24