Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Wellmann Imre: A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

birtokosra 8,60, 8,23, illetőleg 6,73 birtoktalan nemes jutott. Ám legfeltűnőbb: közel 4-, illetőleg 6-szoros a különbség egyfelől a volt királyi Magyarország, másfelől a korábbi török terület között a területegységre jutó nemesek, azon belül is a birtokosok számában. Akármilyen fenntartással kezeljük is ezeket az adatokat és összefüggéseket, annyi kétségtelen, hogy az uralkodó osztály igen jelentős része nem élt jómódban. Hiszen a kép csak akkor lenne teljes, ha az armálisták említett 43,39 %-os arányához még a birtokos nemesség legelesettebb rétegét is hozzá tudnók számítani. A köznemesség fölfelé való elhatárolására a már említett okból, de gyakorlati szempontból is inkább a birtoknagyság, mint a főnemesi rang alapján nyílik lehetőség. Persze számolni kell azzal, ami minden birtokstatisztikának gyöngesége: hogy csak a holdak mennyiségére épít, a minőség tényezőire nem tekint. Pedig nemcsak a talaj termékenységét és megművelhetőségét kellene itt alapul venni, hanem valamennyi természeti tényezőt, annál is inkább, mert ezek a hagyományos gazdálkodásban döntő szerepet játszottak. Sőt ezen túlmenően fontosak voltak az útviszonyok és a piaci adottságok is, nem hiába indultak ki már az úrbérrendezés során a beneficiumokból és a malefieiumokból vagyis a gazdálkodás, a megélhetés javára szolgáló, illetőleg ezeket nehezítő körülményekből, mikor községenként a jobbágytelek kiterjedésének megállapítására került sor/

1 Túl az önkényesen fölvett, merev számhatárokon, már ez is meggondolásra késztet, midőn a dunántúli úrbéres birtokviszonyokról közzétett adatokhoz folyamodunk, azokhoz az összegekhez, melyek vármegyénként és együttesen a 100 holdig terjedő kisbirtokokról, azután a 101-401 500 s tovább 1000 holdig terjedő középbirtokokról adnak számszerű kimutatást.' Ha jobb híján elfogadjuk is ezt a csoportosítást a köznemesség birtokviszonyainak mutatójául, elüljáróban mindjárt két korlátozó megjegyzést kell tennünk. Először is hangsúlyozni kell, hogy ezek a számok földesúri birtokként csupán az úrbéres föld nagyságát, azaz a jobbágyoknak Mária Terézia urbáriuma szerint járó belső telek, szántóföld és rét együttes kiterjedését foglalják magukba. Már a majorsági kezelésben volt földeket éppoly kevéssé, mint a faluhatár többi részét, melyet a parasztság eredetileg „szabad élő földnek" tekintett, s amelyen, mert ott — a különböző „kerteket", irtványokat és szőlőt nem tekintve — a jobbágyok egyéni munkabefektetésével nem kellett számolni a földesúri kisajátítás leginkább előrehaladt. Ha elfogadjuk egyrészt, hogy — mert az úrbérrendezés során egyiket egyenlően számították be a másik pótlására —• 1 hold szántó azonos kiterjedésűnek vehető 1 kaszás (1 szekér szénát adó) réttel (valójában a kettő úgy aranylott körülbelül egymáshoz mint 4 a 3-hoz), másrészt elfogadjuk Bárándy adatait,

6 a szóban forgó 11 dunántúli vármegyében a paraszti szántóföld mindössze 36,85, a kaszáló 55,31 s az egész úrbéres földterület pusztán 15,64 %-át alkotta az összesnek; a vármegyék területével való egybevetés valóban az utóbbi értéket megközelítő 15,33 %-os arányra enged következtetni. Még ha kiemelkedő jelentőséget tulajdonítunk is a szántóföldnek, akkor is nyilvánvaló, hogy mivel akkor az ország területének még csak kis részét fogta át a hagyományos művelés, a jobbágyföldekből kiinduló számszerű kimutatás csupán töredékét foglalta magába a valóságban földesúrinak tekintett birtokoknak. Ez a tény is arra figyelmeztet, hogy bármennyire csak megközelítő határvonal is, ne vegyünk 1000 hold úrbéres földnél többet a köznemesi birtokok felső határául, hisz ennyi a Dunántúlon nagy átlagban 6525 hold (mintegy 2816 ha) földesúri birtoknak felelt meg. 64