Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Wellmann Imre: Gazdasági élet Magyarországon a töröktől megszabadító háború idején

Wellmann Imre GAZDASÁGI ÉLET MAGYARORSZÁGON A TÖRÖKTŐL MEGSZABADÍTÓ HÁBORÜ IDEJÉN A 17. század utolsó harmadában megélénkült a külföld érdeklődése az oszmán hatalom ellen több évszázad óta harcoló, eiőnyomulását fiai vérének ontása és anyagi erejének feláldozása árán feltartóztató Magyarország iránt. Különösen német földön sűrűsödtek a magyarok helyzetével foglalkozó kiadványok, amióta Érsekújvár 1663-i eleste azzal fenyegetett, hogy a török hódítás Magyarország megmaradt keskeny karéján keresztül tovább tör előre északnyugat felé. Akik az olvasók ilyen érdeklődését ki akarták elégíteni, rendszerint nem vállalkoztak rá, hogy a helyszínen szerzett közvetlen tapasztalatok alapján fessenek a kíváncsiságot lekötő képet az ország gazdasági és hadi állapotáról. Általában azt a bevált módszert követték, hogy egyszerűen «átvették, sőt nemegyszer szó szerint átírták, amit mások korábban írt munkáiban a tárgyról találtak. Már pedig Magyarországról részletesebb leírásokat, leginkább még a békésebb időkben, humanisták, elsősorban Pietro Ransano, Oláh Miklós, Wernher György, utóbb a késmárki Frölich Dávid készítettek, s azok telve voltak a magyar föld csodás gazdagságának magasztalásával. Részletezték, hogy Magyarország és Erdély bővelkedik mindenben, ami a megélhetéshez, a gazdaság számára, a jóléthez szükséges. A Tisza medrének harmadát halak töltik meg, áradás után, mikor a víz visszaszivárog, annyi marad a halakból az előzőleg elöntött vidéken, hogy miután az ott élők jóllaktak vele, s tovább is juttattak belőle, a maradékot a sertések sem tudják mindenestül fölfalni. Vadmadaraknak sem szeri, sem száma, köztük olyanoknak a húsát is semmibe veszik, amelyek külföldön nagy becsben állnak, mert finomabból is van elég. Nagy és apró vadnak oly rendkívüli a sokasága, hogy még a paraszt is, csupa kedvtelésből is vadászik rájuk. Annyira messzeterjedők a dús füvű legelők, hogy rajtuk meghízlalva, a nyugaton keresett vágómarhából közel százezernyit hajtanak el egészen a Rajnáig évente. A magyar ló sebes futásban még a legjobb török lovakat is felühnúlja. A trágyázásra nem szoruló kövér szántóföldön elvetett magból tömérdek búza terem kiváló minőségben. A szőlőkben annyi kitűnő bort szüretelnek, hogy nincs elég hordó befogadására. így e leírások az olvasók elé áradó gazdagságú, mindenben bővelkedő, szinte exotikummal teljes táj képét vetítették, ahol a rendkívül termékeny *öld anélkül is jól tartja a lakosságot, hogy kényelmes életmódjával felhagyva különösebben törné magát.

1 Bár Frölich ábrázolásából már a török hódítás terhes következményeinek említése sem hiányzott, a megelőző leírások úgy hagyományozódtak tovább későbbi kiadványokon keresztül a 17. század utolsó étvizedeiben megjelentekre, mintha időközben a forgandó idő nem is szabadította volna rá a törökvilágot az országra. A középeurópai köztudatban meghonosodott ilyen nézetek hatása alatt főképp itáliai eredetű és német tisztek, nemkülönben egyszerű zsoldoskatonák olyan reménytől sarkallva is vállaltak szolgálatot Lipót császár seregében, hogy Magyarországon módjuk nyílik majd maguknak valamire szert tenni e csodás gazdagságból. S amikor a visszafoglaló háború utolsó éveitől kezdve németbirodalmi telepesek is nekivágtak, hogy e földön kezdjenek új életet, nem kevéssé vonzotta őket a szállongó hír, hogy Magyarországon a rozs elvetett magva búzát terem, s a szőlővesszőkön arany sarjad. Gyökeresen más kép tárul elénk, még ha részletekre nem tér is ki, a még hatalma teljében lévő Thököly szavaiból, melyekkel felső-magyarországi húsz vármegye rendéinek Kassára egybehívott, Sebestény váradi püspök elnökletével tanácskozott gyűlését a felszabadító háború küszöbén, 1683. január 28-án berekesztette: „... nem kevés hálaadással tartozom az én Istenem40