Katona Marianna visszaemlékezése 1944 júniusáról, Szolnok bombázásáról (2013) / 1594-2013
1944 június 1-én érkeztünk Vezsenyre. Budapestről jöttünk Anni nénivel, akinek Kató húga Vezsenyen volt férjnél. Özvegy édesanyjuk Tiszaföldváron lakott a Páva-utca 20-ban. Mivel ebben az időben Budapesten éjjelenként rerázeresen jöttek a légitámadások, szüleim azt gondolták, hogy a gyerekek, (bátyám 6, én 5 évesen) nagyobb biztonságban nyaralhatnának a Tisza mellett. Nekem az éjjeli felkelések nagyon nehezemre estek, amikor mély álomból felköltve csak félig ébren botorkáltam le az óvóhelyre. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy éjjelenként könnyebben felkeljek, de túl nagy, hogy karon vigyenek le, mint egy kisbabát. Majd a Tisza mellett jól lehet aludni, gondoltam. Nagy csomagunkat feladtuk Budapestről Szolnokra, de mi Cegléden át mentünk. Ott felszálltunk a „Kávédaráló“-ra, ami a nevéhez hűen, lassan, de hangosan kattogva döcögött be késő esteVezsenyre. Megint arra gondoltam, hogy milyen jó lesz sokáig és nyugodtan aludni. Az éjjeli szolnoki bombázást átaludtuk. de a reggeli nagy dübörgésre felébredtünk. Az ég tele volt magasan szálló, ezüstös-fehér repülőkkel. „Szolnok felé mennek“ — mondták vészjóslóan a felnőttek. Én még aludni szeretnék, gondoltam, de a zaj és izgalom miatt már nem lehetett. Bekapcsoltuk a rádiót, és furcsán hatott, hogy szórakoztató zene szólt. Hogy-hogy nincs riadó, miért nem mondják be a légitámadást? Budapesten mindig sokkal előbb szirénáztak és jelentetették a rádióban a “zavaró repülés”-t. Mire a bombák hullottak, már mindenki levonult az óvóhelyre... Junius 2-án csak akkor szűnt meg a zene, és mondták be a légiriadót a rádióban, amikor már Szoiiokot nagyban bombázták. A felnőttek között még sokáig komoly beszédtéma maradt, hogy árulás, összeesküvés, vagy figyelmetlenség miatt nem jelezték időben a légiveszélyt. Junius 3-án Anni egy fuvarossal szekéren bement a szolnoki vasútállomásra, — amennyire azt meg lehetett közelíteni — hogy érdeklődjön a csomagunk iránt, de nem volt sok reménye, hogy azt még épen találja. Romok, halottak — ilyet még soha sem láttott ezelőtt. A helyiek elbeszélése a meglepetés-szerű támadásról, az állomáson ronccsá lőtt katona-vonatokról és a fürdőből meztelenül kiszaladó német katonákról mind bizonyítják, hogy a szirénák nem szóltak időben, és a rádió nem mondta be “szokás szerint” a légiriadót. Különben a katonáknak lett volna idejük felöltözniük, és a szerelvényeket kivontatták vona nyílt pályára. Csodával határos módon a tető nékül maradt és romhalmazzá bombázott csomagraktár egyik sarkában törmelékkel beszórva, de bántatlanul feküdt keményfedelű hajókofferünk. A nagy szolnoki bombázás gyerekkorom felejthetetlen és ijesztő emléke maradt. Habár a Tisza mellett nem kellett éjjelente az óvóhelyre lemennem, — nem is volt óvóhelyünk — de álmomban még sokszor bombáztak. Gyerekmesék helyett többször meg kellett hallgatnom a felnőttek egymásnak elmondott történeteit a szolnoki bombázás borzalmairól, a riadó késéséről és csomagunk megmeneküléséről. Katona Marianna MariannaSKatona@t-online.de 2013 július 21. k.ízílllsi TUZaJŰLDva* 4Г%Ч - Zo^iI
