Szabadfalvi József: Herman Ottó, a parlamenti képviselő (Officina Musei 5. Miskolc, 1996)
III. HERMAN OTTÓ KÉPVISELŐHÁZI BESZÉDEI
puskatushoz, de zsandárokhoz folyamodni és akkor mi fel fogjuk vetni a humanismus kérdését, meri akkor kényszerhelyzettel fognak szemben állni s kénytelenek is leszünk reá, látva előttünk a nyomorult embereket. És sem puskatus, sem a cordon-theoria nem tőlünk származik, daczára annak, hogy ez oldalról közbekiáltatott. Méltóztassék a Lajhántúli kormányrendeletnek autenticus másolatát olvasni. Miféle rendelkezést tartalmaz az egyenesen az oroszországi zsidók bevándorlása ellen? Ha az oroszországi zsidó a galicziai határfelé közeledik s nem tud kimutatni útlevelet és subsistentiát a zsandárság által a határhoz visszakísérendő. Ismétlés esetében pedig az orosz hatóságnak átadandó. Mi, t. ház még ezt sem mondjuk. Nem! Sőt mi azt mondjuk, hogy történjenek lépések az iránt, hogy e boldogtalanok a mennyiben hazájukba önkéntesen visszatérni akarnak, oda visszasegíttessenek, a mennyiben nem akarnak visszatérni és akadnak államokra, melyek előttük területüket megnyitják, ám szállíttasanak oda s telepíttessenek le. Ez a mi álláspontunk. A mi a cordont és a többit illeti, arra absolute semmi szükség nincs, mert csupán, csak az iránt kell létre hozni egyetértést, hogy kimondassék az, hogy Magyaroszág területe az Oroszországból kiszontott tömegek számára zárva van. És azután ezen tömegek könnyen egészen más irányt fognak venni. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Soha sem tartóztatta vissza a zsidókat a cordon az emantipátió előtt attól, hogy pl. a bányavárosokban [292] vonuljanak. A zsidóság tudta, hogy ezeknek területei előtte zárva vannak és egyszerűen nem ment oda. T. ház! Nekem még két feladatom van, két dologra kell reflectálnom. Én először is ugy azon pártnak nevében, a melynek tagja vagyok, mint a magam nevében is kinyilatkoztatom azt, hogy én oly közbekiáltásokat, mint „vasvilla" stb. parlamentbe valónak egyátalában nem tartom, én azt mindenesetre a parlamentarizmus ellen intézettnek tekintem. Elismerem készségesen, hogy ha valaki egy közbekiáltásnak utólagosan oly magyarázatot ad, hogy ez egyátalában elfogadható, hát én arra nézve több megjegyzést soha nem teszek; csak az iránti óhajtásomat fejezem ki, hogy e háznak egyik oldaláról se történjék oly közbekiáltás, a mely félremagyarázásra adhatna okot. A másik dolog az, hogy belevonatott itt a tisza-eszlári eset. Én, t. ház, nem akarok veséket vizsgálni, én nem akarom ezt az áramlatot itt bonczolni, előttem maga a helyzet áll. A tisza-eszlári eset a parlamentben felhozatott, az iránt a kormány részéről történtek intézkedések; jelenleg a kérdés a bíróság kezében van és ma az Oroszországból kiüldözött tömegek feletti vitát folytatjuk, mely absolute semmi kapcsolatban nincs a tisza-eszlári esettel. Én a tisza-eszlári esetnek tárgyalását helyénvalónak találni fogom akkor, ha talán a t. igazságügyminister ur, illetőleg a belügyminister a háznak jelentést tesz. Ugy, de ez nem történt és így annak belevonását most nem pártolhatom és ugy tudom, hogy pártomnak azon tagjai sem pártolhatják, a kikkel határozati javaslatom felől tanácskoztam. A magam részéről pedig — és itt tisztán a magam nevében beszélek — tiltakozom és tiltakozni fogok mindig a leghatározottabban az ellen, hogy itt ezen az oldalon, a melyen én helyet foglalok, bármily szerény ember legyek is, a középkor tanai idéztessenek fel. Ez össze nem egyeztethető sem ezen pártnak törekvésével, sem a magyar műveltség mai színvonalával. (Helyeslés.) De én viszont elismerem azt, hogy a parlamentben a szólásszabadság teljes tökéletesen megóva legyen. Ha vannak a háznak tagjai, ha vannak pártunknak tagjai, a kik azt, mit ők a házba behozni szándékoznak, nem tartják szükségesnek a párttal közölni, vagy nem akarják politikai barátjaik véleményét az iránt meghallgatni, nekik minden esetre joguk van a maguk szakállára felszólalni és álláspontom e tekintetben az, hogy miután a nyilvános és közélet okvetlenül megköveteli, hogy oly tényezők, melyek annak előmozdítására semmiben sem alkalmasak járják le magukat minél hamarább, miattam mindenki a saját szakállára, a mint neki tetszik, compromittálhatja magát. (Élénk derültség.) ... 1881—84. 24. A Petőfi szobor leleplezéséről 1882. október 11. KN. 1881—1884. VII. 20. [20] T. képviselőház! Felemelem szavamat azon párt megbízásából, melynek tagja vagyok; s midőn ezt teszem, szivemnek leghőbb óhaja az, vajha egyszerű szavaimnak visszhangja támadna e ház minden tagjának szivében.