Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

TAKÁCS Péter-UDVARI István: Adalékok a Felső-Tisza-vidék sógazdálkodásáhoza 18. század végéről (Máramarostól Szepesig)

Lévén Zemplén megye a legtarkább természetföldrajzi adottságokkal megáldva, olyan település is volt, ahol mint Szabolcs megyében, a szikes, sós tavak, legelők, vizek miatt kevesebb sóra volt szükség, mint ahol ilyenek nem léteztek. Ezekkel a „beneficiumokkal" a megye lakói nem „kérkedtek". Egyedül Sókút lakói vallották, hogy „falujok határában sós víz található, mely az embereknek és állatoknak egyaránt nagyon hasznos", ezért ritkán szorulnak só vásárlásra és fuvarozásra. Sáros megye sóellátását Sóvár egymaga biztosíthatta volna. A sóvári aknák és „sófőző", sópárló „üzemek" munkát is bőven adtak a megye úrbéres és úri szolgálónépeinek. A természeti viszonyok azonban megnehezítették a megye lakosainak szekerezési lehetőségeit. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, Sáros megyében is „kitaposták a szekerek és gazdáik" azokat a hagyományos sószállító utakat, amelyek évszázadokig vonzották és taszították a pénzt keresni akaró embereket. Bármennyire furcsának tűnik ma már, Sáros megye lakói nem elégedtek meg azzal a lehetőséggel, hogy a kebelükben lévő Sóvár raktáraiból és sófőzőiből juttassák el a sót rendeltetési helyére, hanem maguk is vállalkoztak arra, hogy kimerészkedve Tokajba, onnan hordjanak kősót a sóvári párlókba. Tokajjal, iUetve Tokaj-Hegyaljával egyébként is történelmileg kialakult kapcsolatrendszere volt a Felvidék keleti vármegyéinek, s e kapcsolatrendszerben nem utolsó helyet vívott ki magának Sáros vármegye lakossága.

10 Harminc-harmincöt község lakói vállalkoztak Sáros megyéből arra, hogy a megye kézmű- és háziipari termékeivel „leereszkedjenek" Tokajba, Alsó-Zemplén vásározó helyeire, a Hegyaljára, s onnan visszafelé menet, megrakják szekereiket a tokaji sóházban kősóval, s azt Sóvárra fuvarozzák, hogy aztán onnan Bártfára, Lyubotinra, Tárcára, Falocsára, Kassára, Késmárkra, Szepesófaluba, Lublóra, Smizsánba, a lengyelországi Ó- és Újszandecbe, Stare Miastoba induljanak a sóvári párolt sóval. Csak a Tokaj-Sóvár útvonalon szekereztek Lubóc és Tehány szekeresgazdái. A Tokaj-Sóvár-Kassa közötti „kettős fuvardíjú" utat járták Böly, Berető, Licsén, Senyig, Szokolya szekeresei. A Tokaj-Sóvár-Smizsán közötti útvonalat választották Bajor, Izsép, Nagyiadna, Oroszpeklin, Szedlice, Szuhadolina lakói. Általában az útvonal megjelölése nélkül szóltak arról, hogy sófuvarozásból hasznuk van, az alábbi települések lakói: Boroszló, Tapolybisztra, Gyülvisz, Alsósebes, Pétervágás, Felsömérk, Vörösvágás, Pusztamező. A központ azonban mégis Sóvár volt. Innen indultak a sóval rakott szekerek a már említett sóházakhoz, sólerakó helyekre. Néhány település lakói konkrétan is szóltak arról, hogy ők mely utakon szorgoskodnak leginkább. A Sóvár-Smizsán útvonalon Lubóc úrbéresei, a Sóvár-Szandec útvonalon Ujak