Levéltári Közlemények, 56. (1985)
Levéltári Közlemények, 56. (1985) 2. - Várkonyi Ágnes, R.: A Confessio értékrendszere / 215–225. o.
A Confessio értékrendszere 217 \ szervezkedésre valló dokumentumot sem sikerült felfedezni, bár több gyanúsított lefoglalt iratait és könyveit alaposan átvizsgálták, a rendkívüli bizottság maga is elbizonytalanodott. Végül elejtett minden vádat a gyanúsítottakkal szemben — kivéve a Lengyelországba menekült Bercsényit és Szirmay Miklóst. A Lipót császár kinevezésével 1701. augusztus 16-án munkához látó rendkívüli bíróság, Judicium delegatum, — elnöke gróf Buccelleni — egyedül Rákóczi ellen emelt felségsértés miatt vádat. 8 A per anyagát és a Confessio információit összevetve Szekfű Gyula mindjárt 1935-ben a következő általánosító megállapításra jutott: ,,A felkelés terve Rákóczi és Bercsényi személyén túl alig terjedhetett el. . . Valóban Rákóczi fellépése eddig alig több nagyúri kísérletnél, aminő a Wesselényi-összeesküvés volt, azzal a különbséggel, hogy mögötte még annyi szervezet sem áll, mint egykor a nádor és Zrínyi Péter mögött. A francia kalandba bizonyára Bercsényi szenvedélye vitte be." 9 Azóta az új kutatások bebizonyították, hogy Bercsényi még csak nem is helyeselte fenntartások nélkül a francia orientációt. A Confessio idevágó közléseit a francia külügyi levéltár anyagával igazolva megállapítást nyert: a tollat Rákóczi maga vette fel, személyes felelősségének teljes tudatában, az egykori erdélyi és királyságbeli magyar politika francia kapcsolatainak hagyományait követve és az idő követelményei szerint építve azt tovább. 10 A belpolitikai elszigeteltségre vonatkozó magyarázat viszont hosszú életűnek bizonyult. Ujabban nem is ezt az értelmezést, hanem a talajnélküli szervezkedés koncepcionális ellentmondásait kezdték behatóbban vizsgálni a kutatók. Ha Rákóczi valóban minden komolyabb szervezeti és társadalmi bázis nélkül fordult a francia királyhoz, akkor terveinek realitása több mint kétséges, és a századforduló magyarországi valóságától éppen annyira elidegenedett volt, mint amennyire a XVIII. századi Magyarországtól eltávolodottnak látta Szekfű a száműzött fejedelmet. S ha Rákóczi 1700. évi fellépése valóban nem volt több magányos nagyúri kísérletnél, akkor továbbra is a múlt századi romantikus történetszemlélet leegyszerűsített propagátorainak van igazuk. Ezek szerint a Habsburg-kormányzat eljárását nem vezette más, mint indulat, ellenszenv, körmönfont bosszú, s ami 1703-ban történt, s ahogy Rákóczi állama működött, az racionálisan megmagyarázhatatlan csoda — bár a felségsértési peranyag és más források ismeretében is mindez már csak nagy logikai kihagyásokkal állítható. Azonban, hogy a modern Rákóczi-kutatás mennyire megszabadult az álkegyelet kötelékétől, mennyire kitört a Rákóczi-kultusz torzulásainak a szabad kutatást gátló igézetéből, arra az 1982-ben megjelent Rákóczi Tanulmányok egyik cikke különösen jellemző. A szerző a szervezkedés idején a háború megindítására készített tervek úgynevezett ténykatalógusa alapján arra a megállapításra jutott, hogy „Longuevall az igazat vallotta, aminek a legfőbb 8 A letartóztatottak és gynúsítottak névsora — Lukinich feltételezése szerint — Longuevall tájékoztatása alapján Lukinich: i. m. 41., 82 — 86. 9 fíótnan Bálint—Szekfű Gyula: Magyar történet. IV. Bp. 1935. 277. — A gondolatmenet egészét vizsgálva jellemző, hogy maga Szekfű sem látta ellentmondásoktól mentesnek a felkelést előkészítő szervezkedés történetét: „A Párizshoz fordulás Rákóczi gondolata volt, Bercsényi nem helyeselte eleinte, ő célravezetőbbnek találta lengyel barátai és Du Heron varsói francia követ közbenjárását venni igénybe." uo: 277. 10 Köpeczi Béla: A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország. Bp. 1966. 31 — 35. és kkl.
